Virágvasárnap, április 13. „Üdvözlégy, zsidók királya!”

Az Úr szenvedésének vasárnapján kétféle formában és módon hangzik fel ez a köszöntés Jézus felé. Nekünk pedig szemlélnünk kell az eseményeket és döntenünk arról, hogy a mi szívünk mélyén hogyan szólal meg Jézus köszöntése a legszentebb hét kezdetén.
A köszöntés egyik formája a virágzó ágak és pálmák megszentelésének evangéliumában hangzik el, amikor felidézzük Jézus jeruzsálemi bevonulásának történetét. A szent városba érkező Mestert kísérői így köszöntik és magasztalják: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!”. A feszült messiási várakozásban élő nép felismeri Benne a királyt, akit Isten megígért, akit a próféták hirdettek, aki szabadulást szerez népének. Boldog felismerés, mely Isten hűségéről és látogatásáról tanúskodik. Milyen tiszta örömet ébreszt az ember lelkében ez a tapasztalás. Vannak a mi életünknek is ilyen tiszta élményei, melyek minden kétséget kizárva, őszintén vallanak arról, hogy tapasztalatból éljük át Isten jelenlétét és az ebből fakadó örömet lelkünkben. Megvalljuk ezt az örömet a szentmisében, amikor mi is hozsannázva készülünk az átváltoztatás titokzatos, mégis mindennél valóságosabb pillanataira. De ugyanakkor átéljük a találkozás e tiszta örömét oly sok más formában is, amikor az Isten országa megvalósulásából fakadó békét éljük át emberi kapcsolatainkban, napi munkánkban, vagy éppen elcsöndesedő perceinkben. Kegyelmi pillanatok ezek, melyeket őszintén és jól kell felhasználnunk, mert belőlük bőséges termés születhet egymás és önmagunk megszentelésének küzdelmében.
A köszöntés másik formáját a szentmise evangéliumában halljuk, Jézus szenvedéstörténetének elbeszélésében, ebben az évben Márk evangéliuma szerint. Itt a helytartóság udvarán hangzik el a köszöntés, amikor a halálos ítélet, a keresztre feszítés kimondása után bíborruhába öltöztették Jézust, tövisből font koszorút tettek a fejére, és így köszöntötték: „Üdvözlégy, zsidók királya! A fejét nádszállal verték, leköpdösték, és térdet hajtva hódoltak előtte”. Kigúnyolták, elárulták, elutasították, emberségében is megalázták, amikor „leköpdösték és térdet hajtva hódoltak előtte”. Milyen sok emberben áll ma is így előttünk Jézus. Milyen gyakran kell magunkra ismernünk, amikor méltatlan módon fordulunk egymás felé, megalázva az emberség szentségét a másikban. „Amit egynek tesztek, akár a legkisebbek közül, nekem teszitek” – mondta Jézus. Nem csupán a látszatra durva, és valóban embertelen kegyetlenségekre kell gondolnunk, melyek szenzációként és első hírként kerülnek az újságok főoldalára, de azokra a „rejtett” gúnyokra, megvetésekre, melyekkel mindennapi életünkben önmagunkat igazolva és mások fölé emelve, oly könnyen átgázolunk az érdekeinket elhomályosító másik emberen. A nagyhét kezdete kiváló alkalom arra, hogy hosszasan szemléljük a kigúnyolt, megalázott és megvetett Jézus-arcot, és benne fölfedezzük az embert, akit kimondhatatlanul szeretnünk kell. Ha képesek vagyunk e csöndes szemlélődésre, jutalmunk nekünk is az lesz, mint ami a kereszt alatt álló, az eseményekben résztvevő és azokat szemlélő százados tapasztalása volt. „Amikor látta, hogyan lehelte ki a lelkét, így szólt: Ez az ember valóban Isten Fia volt.” Így juthatunk el mi is az embertől és az ember által Istenhez, a szenvedés és a halál szemlélése és tapasztalása által a húsvéti hajnal szelíd fényéhez, a föltámadás mindent megújító befogadásához.
Mindez Isten ajándéka. Ezt ismeri fel és vallja meg Izajás próféta is a szentmise első olvasmányában, amikor nyíltan hirdeti: „Isten, az Úr tanította nyelvemet… Reggelenként ő teszi figyelmessé fülemet… Isten, az Úr nyitotta meg fülemet… Isten, az Úr megsegít”. És hozzáteszi e megállapításokhoz a maga emberi közreműködésének csöndes vallomását: „S én nem álltam ellen és nem hátráltam meg… Nem rejtettem el arcomat… Nem vallok szégyent”. A jövendölés a Messiásról szól, amely Jézusban teljesedett be, ahogyan ezt a Passió drámájában szemléljük. De ami benne megvalósult, az a mi életünk részévé is válik. Részben úgy, hogy magunk is átéljük az emberi szenvedés és halál megrendítő tapasztalatát, részben pedig úgy, hogy magunkhoz öleljük a másik ember szenvedésében és halálában felismert Jézus-arcot, hogy enyhíteni próbáljuk azt a fájdalmat, mely az ember kiszolgáltatottságából születik.
Jézus nagyszerű példát adott nekünk mindannak megélésére, mely emberségünk valódi titkát feltárhatja előttünk és mások előtt is. A Filippi levél Krisztus-himnusza, a szentmise második olvasmányában megvilágítja az ember értékét, és Isten értékrendjében elfoglalt helyét. Ezek a szavak: „kiüresítette önmagát, megalázta önmagát, engedelmes lett a kereszthalálig” a mi emberségünk értékét ismertetik meg. Olyan értéket kell meglátnunk a másik emberben, amelyért az Isten Fia „az Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül ragaszkodnia kell, hanem szolgai alakot öltött”. Végigjárta emberségünk útját és megmutatta annak valódi értelmét és végső célját a megdicsőülésben, a fölmagasztalásban. Ez a fölmagasztalás annak jutalma, amit végigjárt Jézus emberségének, kiüresedésének útján. Számunkra is az emberség hűségének jutalma a felmagasztalás. Ez nem emberi elismerés, vagy kitüntetés, hanem az Atya életünket hitelesítő szava, mely életre hív az Isten örök országában. Amikor pedig beléphetünk oda, mi is ujjongva énekeljük majd a dicséret énekét: Üdvözlégy királyunk. Hozsanna néked. Áldott vagy mindenért. Hollai Antal/MK