A vőlegényé a menyasszony

A kötetben Pákozdi István vall életéről, hitéről, pályájának alakulásáról, s egyházi kérdésekben is kifejti véleményét. Szülei fővárosi tisztviselők voltak, akiknek szinte mindenüket elvitte a II. világháború. Szegényes körülmények között, de nagy szeretetben éltek, s katolikus hitüket nyíltan vállalták, ami különösen az ötvenes években nem volt veszélytelen. Mivel későn házasodtak össze, csak egyetlen gyermekük született. Pákozdi István úgy emlékszik vissza, hogy szülei életében a hit volt a legbiztosabb pont, ez pedig irányjelzőként határozta meg az ő későbbi pályaválasztását is. Mindig pap akart lenni, sohasem gondolkozott más hivatásról.

A beszélgetést készítő Jákliné Ullrich Beáta régóta ismeri az egyetemi lelkészt, tagja volt a Fészekrakó Közösségnek, az atya adta össze őket a férjével, s három gyermeküket is ő keresztelte. Így a beszélgetés hangulata nagyon közvetlen, oldott.

István atyához sokan járnak gyónni, még azok közül is, akik már régen elvégezték az egyetemet. A riporternő ezt azzal magyarázza, hogy Pákozdi István nagyon fontosnak tartja a gyóntatást, Paul Claudellel együtt vallja: „Boldog, ki az oltár mögött orvost talál, és nem bírót, hanem atyát.” Az egyetemi lelkész erről így nyilatkozik: „Nem elméleti kérdés a gyónás, amelyet, ha több szentírási hely bizonyít, akkor elfogadnak. Gyakorlati tunyaság, restség, közömbösség az, ami eltávolít tőle. Először is azt kell mindenekelőtt világossá tenni, hogy nem ’embernek’ gyónunk. Az ember, a pap, az egyház képviselője csak eszköz, ám olykor lehet igen jó eszköz is, ha rátapint arra, ami el van fedve, ami kemény, amitől valaki nehezen szabadul, amiben egy Cirenei Simonra van szüksége, hogy hordozni tudja. Szeretnék a szentgyónásokban orvos lenni, és nem bíró… Nem kívánom meg, hogy mindig gyóntatószékbe menjünk, itt az irodámban, vagy a folyosón, vagy a csöndes templom hátsó üléseiben is lehet szentgyónást végezni, általában bárhol és bármikor. Igyekszem megértő lenni, sokszor a saját életemből hozok példákat, magamról is beszélek, hogy az, amit valaki elmesél, az számomra is probléma, de miből lehet erőt meríteni, hogyan lehet kilábalni, mi lehet a terápia.”

A manapság sokat vitatott cölibátusról Pákozdi István úgy vélekedik, hogy a családi élet nem nagyon férne bele a pap huszonnégy órájába, még ha a keleti rítusú papok, illetve protestáns lelkészek megnősülhetnek is. Szerinte ez egyházfegyelmi kérdés, és minden nehézség ellenére tény, hogy jobban tud így „mindenkinek mindene lenni” (1Kor 9,22), mintha családja lenne. „Mindig közösségben éltem, korábban a papnevelő intézetben, azután idős nővérek között, most egyetemi kollégiumban; sohasem éreztem magányosnak, árvának magamat.”

Azzal kapcsolatban, hogyan lehetséges a hit átadása másoknak, az egyetemi lelkész kifejti: „A hit valami igen titokzatos dolog. Ajándék, kegyelem, ugyanakkor személyes készség, megnyílás. Úgy átadni, mint a matematikát, bizonyára nem lehet, de kérdező, kereső, nyitott embereknek, fiataloknak, akik őszintén ’akarnak hinni’, át lehet adni a mikéntjét, a tartalmát, meg lehet őket tanítani a bizalomnak, az Istenre való ráhagyatkozásnak olyan fokára, gyakorlatára, amelyre maguktól nem jönnének rá. Jó látni, tapasztalni, amikor valaki évek múlva tér vissza és beszámol élményeiről, el tudja mondani hitének útját, akár kételyeit is, de megbizonyosodását is.”

Pákozdi István a jövőről árnyaltan gondolkodik: „Az emberiség jövője kétségtelen: a megváltás óta biztos, hogy Isten nem mond le rólunk; az emberiség haladása, megdicsőülése, célba érése biztos, ezt rendületlenül hiszem. Hogy azután mi lesz a magyarsággal, társadalmunkkal? Ez már más kérdés. Ha nem leszünk összetartóbbak, ha nem fogunk össze, ha nem dobban egy ütemre a határon innen és túl élő magyarok szíve, akkor tovább fogyunk, és felhígulva beleveszünk nagyobb nemzetek kohójába, vagy sok nemzet színtelenségébe. Egyházunk sorsa attól is függ, teremnek-e benne bátor, határozott, a közösség szolgálatára életüket áldozó egyéniségek: új Apor Vilmosok, új Mindszentyk, új Batthyány-Strattman Lászlók.” Pákozdi István egyúttal figyelmeztet: „A kontraszelekció, a tisztségek elosztásában mutatkozó félelmek, emberi számítások, kisszerűségek, egy helyben topogás nem segítik a magyar egyház fejlődését. Amíg okos, tanult, horizontális gondolkodású papok és világiak kerülnek perifériára, addig csak a mának a gondjai a fontosak. Ha engednénk, sőt igényelnénk ezeknek a bizonyos karizmákkal megáldott kortársainknak a lényeges közreműködését, oda kerülnének, ahová valók, akkor Isten tudna szebb jövőt nyitni piciny országunk egyháza előtt.”

Saját jövőjét illetően az Egyetemi Lelkészség vezetője hangsúlyozta, hogy ameddig Isten ad neki egészséget, munkakedvet, addig mindig a közös jövőn dolgozik. Nem titkolta, sokszor őt is meglepi az a kísértés, hogy „ez vagy az oka, akadályozója, ellensége” az életének, de ilyenkor sem feledi: „a Vőlegényé a menyasszony, Krisztusé az Egyház, és mi valamennyien, akik benne tevékenykedünk… ’A vőlegény barátja csak ott áll a vőlegény mellett, hallgatja szavát és szívből örül neki. Ezzel most az én örömöm is teljes. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem’.” (Jn 3,29-30)

(Kairosz Kiadó 2006)

Magyar Kurír