Walter Kasper – Daniel Deckers: A hit szívverése

Az ökumené ellenzőinek és bírálóinak Walter Kasper azt üzeni, hogy a nehézségek mellett vegyék észre a pozitív változásokat is. Tényként szögezi le: az ökumené folyamán a péteri hivatal megítélése pozitív irányban változott. „Az egyháztörténelem során Róma püspöke még sohasem volt olyan fontos vonatkoztatási pont valamennyi egyház számára, még a keresztény ókorban sem, mint ma; a péteri hivatal még sohasem rendelkezett olyan nagy lelki tekintéllyel a nem katolikus keresztények számára, mint ma… A korábban antikrisztusnak kikiáltott személy ma keresett beszélgetőpartnerré vált. Róma ma már az ökumené centruma, és sok egyház számára viszonyítási pont.”

A Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke szerint az ökumené szíve közepe a lelki ökumené, amelynek két összetevője van: az első a belső és külső megtérés, amit minden egyes hívőnek és felekezetnek önmagán kell kezdenie. Kasper bíboros figyelmeztet: „A megtérés nélkül nincs egység. A második összetevő az egységért való imádság, amely egyesül Jézusnak a halála napját megelőző este végzett imájával, hogy ’legyenek mindnyájan egyek’.”

A kötetben Walter Kasper beszél azokról az ellentétekről is, amelyek megnehezítik az egységre való törekvést. A katolikusok és az evangélikusok között felmerülő vitás kérdéseket illetően emlékeztet rá, hogy a „születésszabályozás, magzatelhajtás, aktív eutanázia, az embriókutatás etikai értékelése, azonos nemű élettársi közösségek – a szó legigazibb értelmében létkérdések, amelyek kapcsán igen széles spektrumon szóródnak szét az evangélikus egyházon belüli vélemények, és szembetűnő a katolikus állásponttól való különbség.” A Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke elismeri, hogy nincs kész válasza a katolikus-evangélikus ökumené jövőjére vonatkozó kérdésre, a mai helyzet ugyanis túlságosan összetett ahhoz, hogy egyszerű receptet lehessen adni hozzá. A bíboros úgy véli, nem lehet mindent „felülről” dirigálni, sok mindennek „alulról” kell növekednie, ám figyelmeztet, hogy egy „alulról” építkező ökumenének, amely a „felülről” nélkül képzeli el a közeledést, vagy akár kifejezetten a „fentiek” ellenére akar eredményeket elérni, nincs jövője. A két irányból kiinduló kezdeményezéseknek szükségük van egymásra, együtt kell működniük egymással.

Walter Kasper a másik két monoteista vallás, a zsidóság és az iszlám követőivel folytatott párbeszéd lehetséges irányairól is kifejti véleményét. Emlékeztet rá, hogy a zsidók és a keresztények ugyanazt az Istent imádják, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, Aki a keresztények számára Jézus Krisztus Istene is. A zsidó-keresztény párbeszédet XXIII. János pápa alapozta meg, majd II. János Pál pápasága alatt új lendületet kapott a zsidókkal való kapcsolat. A bíboros osztja sok zsidó véleményét, amely szerint a pápaság kétezer éves történelme során II. János Pál tette a legtöbbet a katolikus egyházfők közül a zsidó népért.

A nagypénteki könyörgés miatti zsidó tiltakozásokat illetően Kasper bíboros hangsúlyozza, hogy az egyháznak a „Nostra aetate”-ben megfogalmazott állásfoglalása változatlan, a Vatikán továbbra is elítéli az antiszemitizmus minden formáját, és a jövőre nézve is minden korlátozás nélkül érvényesnek tekinti a „Nostra aetate” zsidósággal kapcsolatos pozitív kijelentéseit. Másrészt viszont köztudott, hogy a zsidók és a keresztények „másként gondolkodnak a Jézus Krisztusba és az Õ egyetemes üdvösségtörténeti jelentőségébe vetett hitről. A zsidók és a keresztények közötti dialógus folyamán tehát figyelembe kell venni ezt a különbséget.” A főpásztor leszögezte: az újonnan megszövegezett nagypénteki könyörgés egyáltalán nem beszél zsidómisszióról. „Sokkal inkább – Pál apostolhoz csatlakozva – annak a reménynek ad hangot egy imádság keretében, hogy az idők végén egész Izrael üdvözülni fog. Imádságról van tehát szó, amelyben mindent Isten kezébe helyezünk, s ez nem valamiféle misszionáriusi tevékenységre való felhívás. Az egyház határozottan elutasít mindenfajta prozelitizmust.”

Ugyanakkor a bíboros egyértelműen fogalmazza meg: „Nekünk, keresztényeknek Jézus Krisztus személyében alapozódik meg a többé már nem felülmúlható s ezért egyetlen igaz vallás. A misszió ezért a kereszténység alapvető feladatai közé tartozik. Aki a vallási pluralizmus tézise alapján szeretne békét teremteni a vallások között, annak először relativizálnia kell a monoteista vallásokat. Ebbe a tervbe a szóban forgó vallások csakis önmaguk feladásának árán egyezhetnek bele. Mindennek semmi köze nincsen valamiféle keresztény üdvexkluzivizmushoz. Jézus Krisztus egyetemes üdvtörténeti jelentősége sokkal inkább azt jelenti, hogy az, aki nem ismerte meg valóságosan a keresztény hitet, és önhibáján kívül nem keresztény, ám megteszi Isten akaratát abban a formában, ahogyan azt lelkiismeretében felismerte, részesülhet a Jézus Krisztusban elnyert üdvösségből. Ez azonban nem menti fel a keresztényeket az alól, hogy hirdessék Jézus Krisztus örömhírét.”

Az iszlámmal való párbeszéd lehetőségeit elemezve Walter Kasper hangsúlyozza: a katolikus egyház jó kapcsolatokat akar ápolni más vallások követőivel, és együtt szeretne működni velük. Ez az iszlám mérsékelt képviselőire is vonatkozik. „Számtalanszor találkoztam jámbor muszlimokkal, akik számára a muzulmán vallás tényleg azt jelenti, ami az iszlám szó szerinti értelme: odaadás” – idézi fel a bíboros. Egyúttal azonban emlékeztet arra a sajnálatos tényre, hogy a legtöbb muszlim többségű országban a keresztények sokkal nehezebb körülmények között élnek, mint akár néhány évvel ezelőtt. Bizonyos vidékeken olyan események történnek, amelyek kifejezetten a keresztényüldözés újjáéledését jelzik. Walter Kasper nem tagadja, hogy az iszlámhoz különösen bonyolult viszony fűzi a kereszténységet, és úgy véli, hogy a nyugati világban sokaknak vannak gyermekded és naiv elképzelései az iszlámot illetően. Utazásai és tárgyalásai során azt tapasztalta, hogy a nyugati civilizáció hanyatlásának nyilvánvaló jeleit látva „sok muzulmán megerősítve érzi felsőbbrendűség-érzetét. Ennek nyomán az erkölcsi fölényesség tudata alakul ki sokukban, és a szélsőséges muzulmán hívek esetében mindez átcsap a Nyugatnak mint egésznek a gyűlöletébe. Sok muzulmán nemcsak hogy nem tiszteli, hanem egyenesen lenézi a mi kultúránkat. Ha ez a gyűlölet erőszakba csap át, akkor elérkeztünk a párbeszéd lehetőségének határához; ebben az esetben természetesen valamennyi olyan eszközzel ellen kell állnunk, amelyek egy liberális demokratikus jogállamnak rendelkezésére állnak.”

Ám a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke arra is felhívja a figyelmet, hogy a valódi problémát nem az iszlám jelenti, „a probléma mi magunk vagyunk. Európának föl kell ébrednie, sőt talán föl kell riadnia. Vissza kell találnia önnön történelméhez és kultúrájához, vissza kell nyernie lelki és erkölcsi erejét; ismét azzá kell válnia, amivé hosszú történelme során vált. Nem feledkezhet meg örökségéről, s még kevésbé tekinthet rá lenézőleg, amint gyakran történik, hanem bátran és öntudatosan át kell hagyományoznia a jövő számára. Ezek után félelem nélkül tekinthet egy iszlámmal és más kultúrákkal folytatott békés versengés elébe.” Kasper bíboros hitet tesz a hagyományos család mellett, hangsúlyozva, hogy a család értékének a társadalmi rendben is érvényre kell jutnia. A családi életet nem szabad egyoldalúan feláldozni a gazdaság szükségleteinek oltárán. Olyan társadalmi rendre van szükség, amely nemcsak a gazdaság és az egyének szükségleteit elégíti ki, hanem és elsősorban a családokét. A főpásztor figyelmeztet: „Európának szüksége van arra, hogy reflektáljon saját sarkköveire és az ezeket megalapozó értékekre. Közös értékek nélkül egyetlen nép sem tud létezni, és Európa sem. Ha Európa jövőt akar magának, az európaiaknak föl kell ébredniük, végig kell gondolniuk és meg kell újítaniuk történelmi örökségüket. Tudniuk kell, hogy kik ők és honnan jönnek.”

Walter Kasper egyetért VI. Pál és II. János Pál pápákkal abban, hogy szembesülve a világ kihívásaival, új-evangelizációra van szükség, és az egyháznak a pasztorális terveit is felül kell vizsgálnia. A szekularizálódott, szellemi és lelki gyökereitől egyre jobban elszakadó Európa jelenlegi helyzetét érzékeltetve a bíboros úgy fogalmaz: „Néha úgy tűnik számomra: olyasmin vitatkozunk, hogy kinek melyik képkeretet kellene leporolnia, miközben a ház lobogó lánggal ég.”

A jelenlegi válságos helyzetből való kiúthoz pedig arra van szükség, hogy „a sok kicsinyességgel és perspektívák nélküli akadékoskodással szemben nagylelkűek legyünk, azaz nagy dolgokra törekedjünk, s felelevenítsük és továbbgondoljuk az európai gondolatot, amelyben összekapcsolódnak az emberi nagyság és az emberi mérték, a szabadság, a felelősség és a szolidaritás értékei. Ezek az eszmék tették naggyá Európát; még messze nem veszítették el aktualitásukat. Európa ezekkel járul hozzá a világ kultúrájához és békéjéhez. Először azonban nekünk magunknak kell újra felfedeznünk és megélnünk ezeket az értékeket. Ez előtt a szellemi kihívás előtt állunk.” (Vigilia Kiadó, 2009.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír