XVI. Benedek: A Názáreti Jézus

Pápává választását megelőzően Joseph Ratzinger rendkívül jelentős teológiai munkásságot fejtett ki, német egyetemek professzoraként tevékenykedett, s csaknem negyedszázadig volt a Hittani Kongregáció prefektusa. A Názáreti Jézus című könyvét még bíborosként kezdte el írni. Amint arról október 31-ei számunkban beszámoltunk (Lásd A Názáreti Jézus című tudósítást – a szerk.), a monográfia első része, amely Jézus megkeresztelkedésétől a színeváltozásig kíséri nyomon a Megváltó földi tevékenységét, 2007 tavaszán jelent meg először Olaszországban. Az elmúlt fél évben több mint tíz ország olvasóihoz jutott el, s immár kétmillió példány fogyott el belőle. Az Apostoli Szentszék hivatalos magyarországi kiadója, a Szent István Társulat a világon tizennegyedikként jelentette meg magyarul a kötetet, Rokay Zoltán fordításában.

A pápa célja, hogy könyvében ne csupán a történeti Jézust mutassa be, hanem megvilágítsa: ez a személy azonos a hit Krisztusával. A Szentatya világosan mutatja meg, hogy a kettő szerves egységben van egymással, és nem alakulhatott volna ki a Krisztusról szóló hitvallás, ha nincs annak alapja a Názáreti Jézus személyében és életében.

XVI. Benedek az előszóban hangsúlyozza, hogy nem pápai megnyilatkozásról van szó, hanem Isten arcának személyes kereséséről. „Szerettem volna megkísérelni, hogy az evangéliumok Jézusát mint az igazi Jézust mutassam be, vagyis mint történelmi személyiséget, a kifejezés legigazibb értelmében. Meg vagyok róla győződve, és remélem, hogy az olvasó is megláthatja, hogy ez az alak sokkal logikusabb és történetileg szemlélve is sokkal érthetőbb, mint azok a rekonstrukciók, amelyekkel az utóbbi évtizedekben szembesültünk. Úgy gondolom, éppen ez a Jézus – az evangéliumoké – a történetileg értelmesen kirajzolódó és kerek egészként körvonalazódó alak.”

A Szentatya részletesen elemzi az evangéliumi történeteket, Jézus kinyilatkozásait, példázatait, s rámutat az Ó- és az Újszövetség szerves összefüggéseire. Idéz többek között János evangéliumából: „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (1,18). A pápa kifejti: „Jézusban beteljesedett az új prófétáról szóló Ígéret, Benne tökéletesen megvalósult az, ami Mózesre csak töredékesen volt igaz: Jézus Isten színe előtt él, nem csak mint barát, hanem mint Fiú; ő az Atyával legbensőbb egységben él.” Joseph Ratzinger figyelmeztet: csak ebből a pontból kiindulva érthetjük meg igazán Jézusnak az Újszövetségben tett kinyilatkozásait, itt van a gyökere mindannak, amit az Újszövetség Jézus szavairól, tetteiről, szenvedéséről, dicsőségéről elmond: „Jézus tanítása nem emberi tanulásból jön, bármilyen legyen is az. Jézus tanítása az Atyával való közvetlen érintkezésből származik, a ’szemtől szembe’ folytatott párbeszédből, annak a Valakinek a látásából, aki az Atya keblén nyugodott. Ez a Fiú igéje. E belső alap nélkül vakmerőség lenne az, amit mond. Így ítélték meg Jézus tanítását a tanult kortársak, éppen azért, mert a szemtől szembe való látást és megismerést nem tudták elfogadni.”

Jézus Sátántól való megkísértését (Mt 4,1-11) elemezve XVI. Benedek a „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik” – kitétellel kapcsolatban idézi a nemzetiszocialisták által kivégzett Alfred Delp német jezsuitát: „A kenyér fontos, a szabadság fontosabb, de a legfontosabb az el nem veszített imádat.” A pápa figyelmeztet: ahol nem tartják tiszteletben az értékeknek ezt a rendjét, hanem a feje tetejére állítják, ott többé nem jön létre igazságosság, „ott többé nem törődnek a bajba jutott emberrel, éppen ott zavarják össze és teszik tönkre az anyagi javak tartományát. Ahol Istent másodlagos jónak tekintik, amelyet fontosabb dolgok miatt időnként, vagy teljesen félre lehet tenni, éppen ott vallanak kudarcot ezek az úgymond fontosabb dolgok. Ezt nem csak a marxista kísérlet negatív kimenetele bizonyítja. A Nyugat által nyújtott pusztán technikai-anyagi elvekre épülő fejlesztési segélyezés, amely nem csak mellőzte Istent, hanem a mindent jobban tudás kevélységével elszakította tőle az embereket, ez tette igazán a harmadik világot harmadik világgá a mai értelemben. A meglévő vallási, erkölcsi és társadalmi szerkezeteket félretolta, és így egyoldalú technikai mentalitását légüres térbe állította. Azt hitte, kenyérré tudja változtatni a köveket, ám kenyér helyett köveket adott. Isten elsőbbségéről van szó… A történelmet nem lehet Istentől eltekintve, pusztán anyagi struktúrákkal szabályozni. Ha az ember szíve nem jó, akkor semmi más sem lehet jó. A szív jósága pedig végül csak attól jöhet, aki a Jóság – aki maga a Jó.”

A pápa számára ugyanilyen nyilvánvaló az irgalmas szamaritánus történetének (Lk 10,25-37) időszerűsége. „Ha átültetjük a globalizált társadalom dimenziójába, láthatjuk, hogy Afrika kiraboltan és kifosztottan faképnél hagyott népei mennyire közelről érintenek bennünket. Akkor látjuk, mennyire ’felebarátaink’ ők; s azt is észrevesszük, hogy a mi életstílusunk, a mi történelmünk, melynek szövetébe beletartozunk, szintén a fosztogatói között volt és van. Ehhez mindenekelőtt az is hozzátartozik, hogy lelkileg sértettük meg őket. Ahelyett, hogy Istent adtuk volna nekik, Istent, aki Krisztusban közel van hozzánk, és így minden értékeset és nagyot átvettünk volna hagyományaikból, és ezt beteljesedésre segítettük volna, egy Isten nélküli világ cinizmusát vittük el nekik, amelyben csak a hatalom és a nyerészkedés számít; szétromboltuk az erkölcsi mércéket, úgyhogy a korrupció és a hatalom gátlástalan akarása válik magától értetődővé.” A Szentatya szerint ez nemcsak Afrikára igaz. S bár nagyon fontos az anyagi segítség, „még mindig túl keveset adunk, ha csak anyagiakat adunk. És vajon nemde körülöttünk is a kifosztott és szétvert embert látjuk? A kábítószer, az emberkereskedelem, a szexturizmus áldozatait, a belsőleg szétroncsolt embereket, akik az anyagi gazdagság kellős közepén üresek. Mindez érint bennünket, és felszólít, hogy a felebarát szemével és szívével rendelkezzünk és a felebaráti szeretet bátorságával is, mert… a pap és a levita talán inkább félelemből, semmint közönyből mentek tovább. A jóság merészségét belülről újra meg kell tanulnunk; erre csak akkor leszünk képesek, ha mi magunk is ’jókká’ leszünk belülről, bensőnkben ’felebarátok’ vagyunk – és akkor lesz szemünk arra, hogy meglássuk, környezetünkben vagy életünk nagyobb hatósugarában a szolgálatnak melyik módjára lesz szükség, melyik lesz számunkra lehetséges és ezért egyben feladat is.”

Ugyancsak a kiszolgáltatott embertársaink iránti felelősségre és a szociális érzékenység fontosságára figyelmeztet a pápa a Hegyi beszéd kapcsán (Mt 5-7). Hangsúlyozza, hogy az Egyháznak mindig szüksége van a Remete Szent Antalhoz vagy Assisi Szent Ferenchez hasonló nagy önmegtagadókhoz, hogy Jézus szegényeinek közössége legyen, szüksége van azoknak a közösségeire, akik követik őket, akik élik a szegénységet és az egyszerűséget, így mutatva meg nekünk a boldogok igazságát. „Õk azok, akik mindenkit felráznak: hogy a vagyont szolgálatként értsük, hogy a birtoklás kultúrájával a belső szabadság kultúráját helyezzük szembe, és így megteremtsük a társadalmi igazságosság előfeltételeit.” A pápa rámutat, hogy a Hegyi beszéd önmagában nem szociális program, de figyelmeztet: „csak ott növekedhet a szociális igazságosság, ahol a Hegyi beszéd által adott nagy eligazítás eleven marad az érzületben és a cselekvésben, ahol a hitből történő lemondás és a felebarát, valamint az egész társadalom iránti felelősség ereje fakad. Az Egyház egészének ébren kell tartania annak a tudatát, hogy Isten szegényeinek közösségeként kell felismerhetőnek lennie. Ahogyan az Ószövetség az Újszövetség által hozott megújulás felé Isten szegényei révén nyílt meg, úgy az Egyház minden megújhodása csak azokból indulhat ki, akikben ugyanaz az elszánt alázat és áldozatkész jóság él.” Szemben a különböző modern kori divatokhoz igazodni szándékozó intrerpretációkkal, a Szentatya megállapítja, hogy Jézus a Hegyi beszéd antitéziseiben „nem úgy áll előttünk, mint lázadó, sem pedig mint liberális, hanem mint a Tóra prófétai értelmezője, aki nem megszünteti a Tórát, hanem beteljesíti, és éppen azáltal teljesíti be, hogy a történelmileg cselekvő észnek kijelöli felelőssége terét. Így a kereszténységnek is majd újra és újra ki kell dolgoznia és meg kell fogalmaznia a keresztény társadalmi szabályokat, a ’keresztény szociális tanítást’. A fejlődés mindenkori új körülményei közepette javítani fog azon, ami korábban létrejött. A Tóra belső szerkezetében, a prófétai kritika általi továbbfejlesztésében, és Jézus mindkettőt folytató üzenetében a kereszténység megtalálja mind a szükséges történeti fejlődéshez nélkülözhetetlen tágas teret, mind pedig azt a szilárd alapot, amely az emberi méltóságot az isteni méltóság felől garantálja.”

A könyv talán legnagyobb erénye a rendkívül alapos, az egyes kérdéseket több oldalról megvilágító elemzéseken túl az, hogy ötvöződik benne a hihetetlenül elmélyült, széles körű teológiai tudás, egy hosszú és tartalmas élet minden bölcsessége, tapasztalata a közvetlen, emberközeli hangnemmel. XVI. Benedek úgy mutatja be az evangéliumi történeteket, hogy a hívő és nem hívő olvasó is elgondolkozhat azon: Jézus tanítása minden korban aktuális, időszerű, s az élet teljességét, a földi és az égi szerves összetartozását szimbolizálja a maga történeti valóságában. Az pedig egészen szokatlan, hogy a Szentatya, Krisztus földi helytartójaként az évszázadokon keresztül tévedhetetlennek tartott katolikus egyházfői tisztség viselőjeként bevezetőjében így szól az olvasókhoz: „… ez a könyv semmiképpen sem tanítóhivatali aktus, hanem csupán ’az Úr arca’…, személyes keresésének kifejeződése a részemről. Így mindenki szabadon ellentmondhat nekem. Mindössze a rokonszenvnek azon megelőlegezését kérem az olvasóktól, amely nélkül nem létezik semmilyen megértés.”

(Szent István Társulat, 2007)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír