XVI. Benedek pápa beszéde a Lateráni Szent János-bazilikában

Nem ez az első alkalom, hogy a Szentatya az utóbbi napokban a család és az élet védelmében emelte fel szavát, de a küszöbön álló olaszországi népszavazásra való tekintettel különös jelentőségű, ezért a világi média is nagy érdeklődéssel várta.

Ez az egyházmegyei összejövetel, amely meghatározza majd a pasztorális év főbb irányvonalait, új állomást jelent a Római Főegyházmegye zarándokútján, amely a II. János Pál pápa által a 2000-es jubileumi szentév előkészítéseként meghirdetett városmisszióval kezdődött. A városmisszió az egész egyházmegyét mozgósította: plébániákat, szerzetesközösségeket, mozgalmakat: római keresztények ezrei, főleg világi hívek, elvitték Isten szavát a családokhoz, a munkahelyekre, kórházakba, iskolákba, egyetemekre.

A pápa utalt rá, hogy a főegyházmegye missziós munkájának középpontjában már két éve a család áll. Nemcsak azért, mert ezt az alapvető emberi közösséget ma számos veszély fenyegeti, hanem azért is, mert a keresztény családok alapvető erőforrást jelentenek a hitre nevelés, az egyház mint közösség építésében. Mivel ez lesz a következő év egyik lelkipásztori irányvonala, a mostani összejövetel témája is ehhez kapcsolódik: „Család és keresztény közösség: nevelés és a hit átadása”.

A Szentatya leszögezte: A házasság és a család nem véletlenszerű szociológiai képződmény, nem sajátos történelmi és gazdasági helyzetek gyümölcse, amelyet helyettesíteni lehetne. Éppen ellenkezőleg: a férfi és a nő közötti igazi kapcsolat kérdése az ember legmélyebb lényegében gyökerezik, és csak ebben találhatunk rá választ. Nem lehet elválasztani az ember ősi és mindig új kérdésétől: ki vagyok én? mi az ember? Ezt pedig nem választhatjuk el attól a kérdéstől: van-e Isten? És ki Õ? Milyen valójában az Õ arca?

A Biblia ezekre a kérdésekre egységes és egymásból következő választ ad: az embert Isten saját képmására teremtette, és Isten maga a szeretet. Tehát a szeretetre kapott meghívás teszi az embert valóban Isten hiteles képmásává: az ember annyira válik hasonlóvá Istenhez, amennyire képes a szeretetre.

Az Isten és ember között meglevő alapvető kapcsolatból következik a lélek és a test megbonthatatlan kapcsolata: az ember a testben megnyilvánuló lélek, a halhatatlan lélek éltette test. Ezért az ember teste is „teológiai jelentést hordoz”: emberségünk kifejeződése és beteljesítése, amelybe beletartozik a szexualitás is.

Az ember teljességéhez tartozik az idő dimenziója is: kimondott igenje túlmutat a jelenen, azt jelenti: „mindig”, megteremtve így a hűség terét. Csak ebben a térben növekedhet az a hit, amely megteremti a jövőt, s lehetővé teszi, hogy a szeretet gyümölcse, a gyermek higgyen az emberben.

Az igazi szabadság ezért azt a képességet jelenti, hogy a férfi és a nő úgy tud dönteni: odaajándékozzák magukat egymásnak, és ez a döntésük egy egész életre szól. Az egymásnak kimondott „igen” kitárul a jövő felé, mindkét ember teljes embersége felé, s egyben új élet ajándékozására irányul. Ezért ez a személyes „igen” szükségszerűen felelős vállalás kell, hogy legyen a nyilvánosság előtt is, ez biztosítja a közösség jövőjét. A házasság mint intézmény nem a társadalom, vagy a hatóság jogtalan beavatkozása az egyén magánéletébe, hanem a házastársi szeretet szerződésének lényegéből fakadó igénye.

A házasság felbomlásának mai formái, mint a szabad párkapcsolat, a „próbaházasság”, valamint az egyneműek közötti „házasságpótlék” az anarchikus szabadság kifejezései, amelyeket helytelenül az ember valódi felszabadításaként mutatnak be. Ez az ál-szabadság a test lekicsinylésén alapul, amely elkerülhetetlenül elvezet az ember lekicsinyléséig. Abból indul ki, hogy az ember azt tehet saját magával, amit akar: teste emberi szempontból másodlagossá, manipulálhatóvá válik. Az a szabadosság, amely a test tiszteletére hivatkozik, valójában olyan dualizmus, amely a testet megvetendővé alázza és az emberi személy méltóságán kívül helyezi.”

A Szentatya utalt a házasság és a család helyére az üdvtörténetben: A házasság és a család igazsága az ember valóságában gyökerezik, amely az üdvtörténetben valósult meg. Az üdvtörténet középpontjában ez a tanítás áll: Isten szereti népét. A bibliai kinyilatkoztatás ugyanis mindenekelőtt a szeretet történetének a kifejezése, Isten és az emberek szövetségének története. Ezért Isten emberek iránti szeretetének ki nem fejezhető misztériuma a házasság és a család szókincséből kölcsönzi nyelvi megfogalmazását.

Az Újszövetségben Isten még tovább megy szeretete kinyilvánításában, egészen odáig, hogy Fiában saját maga válik testté, valódi emberré. Ezáltal Isten emberekkel való egysége elnyerte legmagasabb rendű, visszafordíthatatlan és végleges formáját, s így születik meg az emberi szeretet végleges formája is. A szentségi karakter, amelyet a házasság Krisztusban nyer el, azt jelenti, hogy a teremtés ajándékát Isten a megváltás kegyelmének szintjére emelte. Krisztus kegyelme nem semmit sem kívülről ad az emberi természethez, hanem – éppen azáltal, hogy saját korlátai fölé emeli – megszabadítja és megújítja azt. Mint ahogy Isten Fia megtestesülésének valódi jelentősége a kereszten nyilvánul meg, úgy a hiteles emberi szeretet is önátadás, nem létezhet, ha el akarja kerülni a keresztet.

Ha meg akarjuk „szabadítani” a természetet Istentől – figyelmeztet a Szentatya –, akkor szem elől tévesztjük a természet valóságát, beleértve az emberi természetet is, funkciók összességére redukálva azt, amelyekkel szabadon rendelkezhetünk kényünk-kedvünk szerint.

A férfi és a nő elhivatottságával teljesen ellenkezik, ha módszeresen elzárkóznak az élet ajándéka elől, s még inkább, ha megölik, vagy manipulálják a születendő életet.

A házasságban az utódnemzésben is Isten emberek iránti szeretete tükröződik. Ezért a szeretetet nem lehet pusztán biológiai szintre lefokozni: az életet csak akkor adjuk át maradéktalanul, ha a születéssel együtt jár a szeretet és az élet értelmének átadása.

A gyermekek nevelése, hitre tanítása a család és az Egyház közös hivatása. A Szentatya ezért a szoros együttműködésre bátorította a papokat és világiakat, s emlékeztetett arra: minden nevelő felülmúlhatatlan példaképe Jézus Krisztus, aki tanúságot tett az Atyáról.

Ezután a társadalmunkban és kultúránkban jelen lévő relativizmus veszélyét hangsúlyozta a Szentatya. Ez a szemlélet semmit nem ismer el véglegesnek, az egyént és annak vágyait fogadja el egyetlen végső mérceként. A szabadság látszatát kelti, azonban mindenki számára börtönné válik, s elválasztja egymástól az embereket.

Ezért fontos – hangsúlyozta a Szentatya –, hogy az Egyház ismételten leszögezze az emberi élet sérthetetlenségét, a fogantatás pillanatától a természetes halálig; a házasságra épülő család egyedülálló és pótolhatatlan értékét; valamint olyan törvények szükségességét, amelyek támogatják a családot az utódnemzésben és a gyermekek nevelésében.

A Szentatya végül a hivatásébresztésről szólt. Ehhez szükség van a szüntelen imára, a papok és szerzetesek tanúságtételére. Az Isten és a testvéreink iránti szeretetből tett szüzességi fogadalom, a keresztény házasság érvényre juttatása – két különböző és egymást kiegészítő módja annak, hogy láthatóvá tegyük az Isten és népe közötti szövetség misztériumát – mondta végül XVI. Benedek pápa.

SIR/VR/MK

Kép: www.korazym.org