XVI. Benedek pápa homíliája a püspöki szinódus megnyitása alkalmából

A szentmise Izajás könyvéből vett első olvasmánya és az evangéliumi rész a Szentírás egyik legnagyobb képét, a szőlő képét jeleníti meg szemünk előtt. A Szentírásban a kenyér mindannak a jelképe, amire a mindennapi életünkben szükségünk van. A víz termékennyé teszi a földet, alapvető ajándék. A bor viszont a teremtés finomságát fejezi ki, hiszen a hétköznapi életen túlmutató ünneppel ajándékoz meg: a bor „felvidítja a szívet”. Így tehát a bor és a szőlőtő a szeretet ajándékának is jelképévé váltak, amely által „megízlelhetjük” Istent.

Ezért indul a próféta könyvéből vett olvasmány szerelmi énekként: Isten létrehozta szőlőjét – ez a kép az emberiség iránti szeretete történetének, választottja, Izrael iránti szeretetének képe. A szentmise olvasmányaival kapcsolatban az első gondolatunk tehát ez: Isten a saját képére teremtett emberbe elültette a szeretet képességét, tehát azt is, hogy szeresse Teremtőjét. „Saját képemre és hasonlatosságomra teremtettelek” – ezt mondja nekünk az Úr. „Én magam vagyok a szeretet, és te oly mértékben vagy képmásom, amilyen mértékben felragyog benned a szeretet, amilyen mértékben szeretettel válaszolsz nekem.”

Isten vár bennünket. Azt akarja, hogy szeressük Õt. Most, amikor az Oltáriszentséget ünnepeljük, és amikor megnyitjuk az Eucharisztiáról szóló Szinódust, Õ elénk siet, elém siet. Válaszolunk-e neki? Vagy az történik velünk is, mint a szőlővel, amelyről Isten Izajás szavaival ezt mondja: „Azt várta, hogy szőlőt teremjen, de csak vadszőlőt hozott”? Keresztény életünk gyakran nem sokkal inkább ecet-e, semmint bor; önsajnálkozás, konfliktus és közöny?

Ezzel automatikusan elérkeztünk a szentmise olvasmányainak második alapvető gondolatához. Ezek az olvasmányok mindenek előtt Isten teremtésének jóságáról és nagyságáról beszélnek. De szólnak arról is, ami később történet: az ember kudarcot vallott. Isten gondosan kiválasztott szőlőt ültetett, ám vadszőlő termett. Mit jelent a vadszőlő? A próféta szerint az Isten által remélt jó szőlő az igazságosság és az igazság lett volna. A vadszőlő viszont az erőszakot, a vérontást és az elnyomást jelenti, az igazságtalanságok súlya alatt szenvedő emberiséget. Az Evangéliumban megváltozik a kép: a szőlő jó termést hoz, ám a bérlők nem hajlandók azt átadni a jogos tulajdonosának, hanem maguknak tartják meg. Megverik és megölik a gazda küldötteit, sőt Fiát is megölik.

Indítékuk egészen egyszerű: ők akarnak tulajdonosok lenni, elveszik azt, ami nem az övék. Az Ószövetségben a társadalmi igazságosság megsértésének vádja áll előtérben: az ember semmibe veszi a másik embert. A háttérből kitűnik azonban, hogy a Tórának, az Isten által adott jognak a semmibe vétele által magát Istent vetik meg; az ember csak saját hatalmát akarja élvezni. Ez tűnik ki teljes világosságában Jézus példabeszédéből: a bérlők nem tűrnek el gazdát maguk felett. Ezek a bérlők tükröt tartanak elénk is. Mi emberek, akiknek a gondjaira Isten a teremtést bízta, kihasználjuk azt. Első személyben mi magunk akarunk a gazdák lenni, uralkodni akarunk a világ és saját életünk felett, mindenféle korlátozás nélkül. Isten egyszerűen utunkban áll. Vagy elintézzük őt jámbor fohásszal, vagy teljesen megtagadjuk és kirekesztjük a közéletből. Az a tolerancia, amely Istent csak magánvéleményként engedi meg, a közéletből azonban kizárja, nem tolerancia, hanem képmutatás. Ott, ahol az ember a világ egyedüli gazdájává és önmaga egyedüli tulajdonosává teszi meg magát, ott nem létezhet igazságosság. Ott egyedül a hatalom és az érdekek önkénye uralkodik. Természetesen ki lehet dobni a szőlőből és meg lehet ölni Isten Fiát, hogy önző módon egyedül élvezzük a föld gyümölcseit, ám akkor a szőlő igen hamar parlaggá válik, amelyet az erdő vadjai taposnak (vö. Zs 79,14).

Így érkezünk el a mai olvasmányok harmadik gondolatához. Az Úr – az Ó- és az Újszövetségben egyaránt – ítéletet hirdet a hűtlen szőlőskert felett. Az Izajás jövendölte ítélet az asszírok és a babilóniak által véghez vitt nagy háborúkban és száműzetésekben teljesedett be. Az Úr Jézus által hirdetett ítélet mindenekelőtt a jeruzsálemi templom 70-ben történt elpusztítására vonatkozott. De az ítélet minket, az európai egyházat, Európát és általában a nyugati világot is fenyegeti. Az Úr a mai evangéliumban hozzánk is intézi a Jelenések könyvében az efezusi egyházhoz szóló figyelmeztetést: „Ha nem tartasz bűnbánatot, elmegyek, és elmozdítom helyéről gyertyatartódat.” (2,5) Az Úr tőlünk is elveheti a világosságot, és jól tesszük, ha lelkünkben teljes komolyságában visszhangozni engedjük a figyelmeztetést, s ugyanakkor az Úrhoz kiáltunk: „Segíts minket, hogy megtérjünk! Add meg mindannyiunknak az igazi megújulás kegyelmét! Ne engedd, hogy világosságod kihunyjon közöttünk! Te erősítsd meg hitünket, reményünket és szeretetünket, hogy jó gyümölcsöt teremhessünk!”

Ezen a ponton azonban felmerül a kérdés: a mai szentmise olvasmányaiban nincs semmiféle vigasz? A fenyegetésé az utolsó szó? Nem, nem így van! Ott az ígéret, s azé az utolsó szó, a leglényegesebb szó. Az evangélium előtti versben halljuk, amely idézet Szent János evangéliumából: „Én vagyok a szőlőtő és ti a szőlővesszők. Aki bennem marad és én őbenne, az bő termést hoz” (Jn 15,5). János evangélista ezekkel a szavakkal Isten szőlője történetének végső, igazi eredményét mutatja meg. Isten nem vall kudarcot. Végül diadalra jut, győz a szeretet. Rejtetten utal erre már az evangéliumi példabeszéd is, mégha nem is mondja el közvetlenül. Jézus azonban ezt a halált a Zsoltár egy újabb képével fejezi ki: „A kő, amelyet félredobtak az építők, alapkő lett…” (Mt 21,42; Zs 117,22).

A Fiú halálából élet fakad, új épület nő ki, új szőlőskert. Õ, aki a kánai menyegzőn a vizet borrá változtatta, vérét az igaz szeretet borává tette, és így változtatja át a bort vérévé. Az utolsó vacsorán elővételezte halálát, s önmaga odaajándékozásává változtatta, a szeretet radikális gesztusaként. Vére ajándék, szeretet, s ezért vére az az igaz bor, amelyet a Teremtő várt. Ily módon Krisztus maga vált a szőlőtővé, s ez a szőlőtő mindig jó gyümölcsöt terem: irántunk való szeretetének jelenlétét, amely eltörölhetetlen.

Ezek a példabeszédek végül az Eucharisztia misztériumához vezetnek, amelyben az Úr ajándékul adja nekünk az élet kenyerét és szeretetének borát, s meghív bennünket örök szeretetének ünnepére. Az Eucharisztiát abban a tudatban ünnepeljük, hogy a Fiú halála volt az ára – életének feláldozása, amely benne jelenvaló marad. Valahányszor esszük ezt a kenyeret és iszunk ebből a kehelyből, az Úr halálát hirdetjük, amíg el nem jön, mondja Szent Pál (vö. 1Kor 11,26). De tudjuk azt is, hogy ebből a halálból élet fakad, mert Jézus felajánlása által a szeretet tettévé vált, lényege változott át: a szeretet legyőzte a halált. A szent Eucharisztiában a keresztről mindenkit magához vonz (Jn 12,32), és mindannyiunkat szőlővesszőként beleolt abba a szőlőtőbe, amely Õ maga.

Ha egységben maradunk vele, akkor mi is termést hozunk, akkor belőlünk sem az önteltség és az Istennel és teremtésével szembeni elégedetlenség savanyú ecetje erjed majd, hanem bor, az Istenben való öröm és a testvérek iránti szeretet jó bora. Kérjük az Urat, hogy a most kezdődő szinódus három hete alatt ne csak szép szavakat mondjunk az Oltáriszentségről, hanem mindenek előtt éljünk az Eucharisztia erejéből. Kedves szinódusi atyák, akiket most azokkal a közösségekkel együtt, ahonnan érkeztek és amelyeket képviseltek, nagy szeretettel köszöntök: kérjük ezt az ajándékot Mária közbenjárásával, hogy a Szentlélek működésére figyelve segíteni tudjuk a világot, hogy Krisztusban és Krisztussal Isten bő termést hozó szőlőjévé váljon. Ámen.