XVI. Benedek pápa homíliája Urunk megjelenésének ünnepén

Kedves testvéreim!

Karácsony éjszakájának dicsősége, amely megvilágította a betlehemi istálló sötétségét, ahol Mária, József és a pásztorok csöndesen imádták a Kisjézust, ma felragyog mindenki számára. Epifánia – vízkereszt – a fény, a világosság misztériuma, amelyet a napkeleti bölcsek útját vezető csillag jelképez. Ám a világosság igazi forrása Krisztus.

A karácsony misztériumában Krisztus világossága az egész világra kiárad, s mintegy koncentrikus körökben terjed tovább. Mindenek előtt a názáreti családot világítja meg, majd ez a fény kiárad a betlehemi pásztorokra, akik az angyal szavára a barlang-istállóhoz siettek, ahol megtalálták a „jelet”: a pólyába takart és jászolba fektetett kisdedet. A pásztorok Máriával és Józseffel „Izrael maradékát”, a szegényeket képviselik, nekik hirdetik ugyanis az örömhírt. Krisztus ragyogása végül eljut a napkeleti bölcsekhez, mert ők alkotják a pogány népek elsőszülötteit.

Homály borítja azonban a jeruzsálemi palotákat, ahová a Messiás születésének híre paradox módon a napkeleti bölcseken keresztül érkezik el, ám nem örömet okoz, hanem inkább félelmet és ellenséges érzelmeket kelt. Mindez Isten titokzatos terve: „A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak” (Jn 3,19).

De mi ez a világosság? A karácsonykor felragyogott világosság most megnyilvánul minden nép előtt, és ez a világosság nem más, mint Istennek a megtestesült Ige személyében feltáruló szeretete.

A karácsonyi időszak liturgiájában gyakran visszatér a 97. zsoltár következő verse: „Kinyilvánította az Úr üdvösségét, igazságát feltárta a pogányok előtt.” Az egyház ezeket a szavakat arra használja fel, hogy hangsúlyozza a megtestesülés epifániai perspektíváját: vagyis azt, hogy Isten Fia emberré lett, belépett a történelembe, és ez jelenti a tetőpontját Isten önkinyilatkoztatásának Izrael és minden nép számára. A betlehemi gyermekben Isten az emberi forma alázatában, a szolga, sőt a megfeszített alakjában nyilatkoztatta ki önmagát (vö. Fil 2,6–8). Ez a keresztény paradoxon. Éppen ez a rejtőzés alkotja ugyanis Isten legmagasabb rendű megnyilatkozását, tehát az alázat, a szegénység, sőt a kínszenvedés borzalma által ismerjük meg valóban, hogy milyen Isten. A Fiú arca hűségesen felfedi az Atya arcát.

A karácsony misztériuma ezért lesz mindenestül epifánia, megjelenés. A napkeleti bölcsek feltűnése nem ad hozzá valami idegent Isten tervéhez, hanem felfedi annak örök és szerves távlatát fedi fel: „Jézus Krisztusban a pogányok is társörökösök, tagjai az egy testnek, és részesei az ígéretnek, az evangélium révén” (Ef 3,6).

A felületes szemlélő számára Isten Izraelhez való hűsége és megjelenése a pogányok s minden nép előtt talán két egymással ellentétes dolognak tűnhet, valójában azonban ugyanazon érem két oldaláról van szó. A Szentírás szerint ugyanis Isten pontosan úgy mutatja meg dicsőségét a többi népnek is, hogy hű marad Izraellel kötött szeretet-szövetségéhez. „Kegyelem és hűség” (Zsolt 88,2), „irgalom és igazság” (Zsolt 84,11) „alkotja” Isten dicsőségét, ez a tartalma, ez a „neve”, amelyet minden nyelv és minden nemzet megismer és megszentel majd.

Ez a „tartalom” azonban elválaszthatatlan attól a „módtól”, ahogy Isten megmutatkozni kívánt, vagyis a szövetséghez való abszolút hűségtől, amely Krisztusban éri el csúcspontját. Az Úr Jézus egyszerre és elválaszthatatlanul „világosság a pogányok megvilágosítására, és dicsőség népének, Izraelnek” (Lk 2,32), ahogy azt Isten sugalmazására az öreg Simeon hirdeti majd, karjaiban tartva a Kisdedet, amikor szülei bemutatják a templomban.

A pogányoknak felragyogó világosság, az Úr megjelenésének fénye Izrael dicsőségéből árad, a Messiás dicsősége, aki az írások szerint Betlehemben, Dávid városában született (Lk 2,4). A Háromkirályok imádták a Mária karján lévő egyszerű gyermeket, mert felismerték benne az őket vezérlő kettős világosság forrását: a csillag fényét és az Írások világosságát. Felismerték benne a Zsidók Királyát, Izrael dicsőségét, aki egyben minden nép Királya.

Urunk megjelenése ünnepének liturgiájában megnyilvánul az egyház misztériuma és missziós dimenziója is. Az egyház hivatása az, hogy felragyogtassa a világban Krisztus világosságát, tükrözve önmagában, amint a holdban visszatükröződik a nap fénye. Az egyházban teljesedtek be a szent városra, Jeruzsálemre vonatkoztatott ősi jövendölések, köztük Izajás próféta gyönyörű próféciája: „Kelj föl, ragyogj fel, mert elérkezett világosságod… Népek jönnek világosságodhoz, és királyok a benned támadt fényességhez.” (Iz 60,1.3).

Ezt kell megvalósítaniuk Krisztus tanítványainak: tanítása szerint, a boldogságok szellemében élve, a szeretetről kell tanúságot tenniük, hogy így minden embert Isten felé vonzzanak: „Így világítson világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16)

Jézus e szavait hallgatva, nekünk, az egyház tagjainak fel kell ismernünk a bűn által megjelölt emberi természetünk elégtelenségét. Az egyház szent, de olyan emberekből áll, akiknek megvannak a maguk korlátai és hibái. Egyes egyedül Krisztus, akitől a Szentlelket kaptuk, tudja átalakítani emberi nyomorúságunkat, csak ő képes állandóan megújítani minket. Õ a lumen gentium, a népek világossága, aki egyházán keresztül kívánta elárasztani világosságával a világot (vö. Lumen gentium, 1).

De hogyan válik ez valóra – kérdezzük mi is ugyanazokkal a szavakkal, mint Mária az Úr angyalát. És Mária, Krisztus és az Egyház Anyja megadja nekünk is a választ, példát mutatva Isten akaratának készséges elfogadására: „fiat mihi secundum verbum tuum”, történjék velem szavaid szerint (Lk 1,38). Mária megtanít bennünket arra, hogyan legyünk az Úr epifániája, megjelenése: azzal, hogy megnyitjuk szívünket a kegyelem ereje előtt, s hűséggel ragaszkodunk Fia szavához, aki a világ világossága és a történelem végső célja.

RV/MK