XVI. Benedek pápa katekézise a 143. zsoltárról

„A zsoltár első része áldással nyílik, azaz az Úrhoz intézett dicsőítő felkiáltással: 'Áldott legyen az Úr, az én sziklám!' Ezt egyfajta rövidebb litánia követi, vagyis az Úr üdvözítő neveinek felsorolása: Isten úgy jelenik meg, mint biztos és szilárd szikla, irgalom, szeretetteljes kegyelem, oltalmazó menedék, megszabadító erő, védőpajzs, amely távol tartja a gonosz minden támadását. (vö. Zsolt 143,1–2) A felsorolásban megjelenik a harcias Isten képe is, aki küzdelemre tanítja hívét, hogy ellen tudjon állni az ellenséges környezetnek, a világ sötét hatalmainak.”

„A mindenható Isten előtt az imádkozó, bár királyi méltóság, mégis gyöngének és törékenynek érzi magát. Ekkor alázatosan megvallja – a 8. és a 38. zsoltár szavait idézve –, hogy olyannak érzi magát, mint egy 'szellő, egy fuvallat', hasonló egy múló árnyhoz, elmerül a rohanó idő áradatában, tudatában van a teremtmény természetéből fakadó korlátainak (vö. 4).”

„Felmerül ekkor a kérdés: Isten miért törődik ennyire esendő, nyomorúságos teremtményével? 'Uram, mi az ember, hogy felkarolod, az emberfia, hogy megemlékezel róla?' Erre a kérdésre (vö. 3) ad választ Isten megjelenése, az ún. teofánia, Isten tapasztalható jelenlétének leírása, amelyet kozmikus elemek, történelmi események sorozata kísér, ezek mind arra irányulnak, hogy ünnepeljék a lét, a világegyetem, a történelem legmagasabb rendű Királyának transzcendens, természetfeletti mivoltát.”

„A füstölgő vulkánok (5), nyilakként aláhulló villámok szerteoszlatják a gonoszokat (6), tengernyi vizek, óceánok, amelyek a káoszt jelképezik, amelynek káros hatásától azonban maga az isteni kéz szabadítja meg az imádkozó királyt (7). A háttérben húzódnak meg az ostobák, akik hazugságokat mondanak, és hamis esküt tesznek (7–8). A sémita stílusnak megfelelően ezek a képek jelenítik meg konkréten a bálványimádást, az erkölcsi perverziót, a rosszat, amely ellenszegül Istennek és híveinek.”

A Szentatya ezután a zsoltáros alázatos hitvallását Origenész szavai alapján elemezte, akinek kommentárja Szent Jeromos latin fordításában maradt fenn.

„A zsoltáros a test és az emberi lét, az emberi természet törékenységéről szól, mivel az ember, természetét tekintve a semmivel egyenlő. De ekkor ismét felmerül a csodálkozó és egyben hálás kérdés: ’Uram, mi az ember, hogy megnyilvánulsz számára?’ Nagy boldogság az ember számára, hogy ismerheti Teremtőjét. Ebben különbözünk a vad- és egyéb állatoktól, hogy tudjuk, van Teremtőnk. Urunk, nem tudnád üdvözíteni ezt a nyomorúságot, ami az ember, ha saját magad nem vennéd sorsát önmagadra. ’Hajlítsd meg az eget, Uram és szállj le.’ Eltévedt bárányod nem gyógyulhat meg, ha nem veszed őt válladra. Leszálltál a földre, lejjebb hoztad az eget, kezedet a magasból kiterjesztetted, és arra méltattál bennünket, hogy megtestesülj, és sokan hittek benned.”

„A zsoltár, amely azzal a felfedezéssel indult, hogy törékenyek vagyunk és messze vagyunk az isteni ragyogástól, meglepetéssel végződik: mellettünk áll a velünk lakó Isten, Emmanuel, akinek szeretetteljes arca a keresztények számára Jézus Krisztus, az emberré lett Isten” – zárta katekézisét XVI. Benedek pápa.

VR/MK