XVI. Benedek pápa katekézise a Jelenések könyvéről

Rövid és ünnepélyes, nagyhatású és stílusában magasztos kantikumról van szó, amely egy a sok közül azok között az imák között, amelyeket az ítélet, az üdvösség és mindenekelőtt a remény könyvében olvashatunk.

Azt fejezi ki, hogy a történelmet nem sötét hatalmak irányítják, nem véletlenek sorozata, vagy pusztán emberi döntések eredménye. A gonosz erők, a Sátán pusztító energiájával, annyi csapással és rosszal szemben felmagaslik az Úr, a történelem legfőbb ura. Isten az, aki a történelmet bölcsen új egek és új föld hajnala felé vezet, amelyről a Jelenések Könyve utolsó részében énekel, felvázolva az új Jeruzsálem képét.

Ezt a kantikumot, amelyről most elmélkedünk, a történelem igazai éneklik, azok, akik legyőzték a sátáni vadállatot, akik a vértanúság látszólagos kudarca révén valójában az új világ építői, közösen Istennel, a legfőbb építővel. Az igazak éneküket az Úr csodálatos műveinek, igazságos és igaz útjainak magasztalásával kezdik. Az ima nyelvezete Izrael egyiptomi rabságból való kivonulásának tipikus kifejezéseit használja. Mózes első éneke – amely a Vörös tengeren való átkelés után – az Úr „félelmetes tetteit, csodás műveit” ünnepli, míg a Második törvénykönyv, a nagy törvényhozó élete végén ismét leszögezi, hogy amit az Úr tesz, az mind „tökéletes, mert igazság minden útja”.

Ezeknek a soroknak a tanítása tehát, hogy Isten nem közömbös az emberi történelemmel szemben, hanem az eseményekbe behatolva megvalósítja saját útjait, vagyis, hatékony terveit és műveit.

A most elemzett himnusz szerint ennek az isteni beavatkozásnak határozott célkitűzése van: legyen jel, amely a föld minden népét megtérésre szólítja fel. Az emberiség történelmi „kalandja” nem egy értelem nélküli kuszaság, amelyet az erőszakosak és a becstelenek uralnak. Fennáll annak a lehetősége, hogy felismerjük a történelemben a rejtett isteni cselekvést. A II. Vatikáni zsinat, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciójában arra szólítja fel a híveket, hogy az evangélium fényében ismerjék fel az idők jeleit, hogy abban meglássák Isten működésének megnyilvánulását.

Ez a hittel teli magatartás teszi lehetővé az emberek számára, hogy felfedezzék Isten cselekvő hatalmát a történelemben és megnyíljanak az Úr nevében az istenfélelemnek. Ez a bibliai nyelvezetben azt jelenti, hogy elismerik az isteni természetfelettiség misztériumát. A hit alapját képezi és egybefonódik a szeretettel, mint ahogy a Második Törvénykönyvben olvashatjuk: „Mit kíván tőled az Úr, a te Istened? Csak azt, hogy Uradat, Istenedet féld, az Õ útjain járj, szeresd és az Úrnak, a te Istenednek szíved, lelked mélyéből szolgálj.”

A Jelenések Könyvének rövid imájában tehát az istenfélelem és Isten dicsőítése összefonódik: „Ki ne félne téged, Uram? Ki ne magasztalná nevedet?” Az istenfélelemnek köszönhetően a hívő nem fél a történelemben dúló rossztól, és nagy buzgalommal újból elindul az élet útján.

A himnusz a népek egyetemes felvonulásának képével zárul: „Minden pogány nemzet színed elé borul, ítéleteid nyilvánvalóvá váltak!” A népek a történelem Ura elé járulnak imádatára. Az egyetlen Úr, az Üdvözítő pedig megismétli számukra azokat a szavakat, amelyeket földi élete utolsó estéjén ejtett ki: „Bízzatok, én legyőztem a világot!” – mondta végül a „győzedelmes Bárányról” tartott elmélkedésében XVI. Benedek pápa.

VR/MK