…a zágrábi taizéi találkozó néhány résztvevőjét élményeikről

Thorday Attila
(pap, biblikus professzor, a szegedi Szent Gellért Egyházmegyeközi Papnevelő Intézet rektora)

Számomra a taizéi találkozó mindig valóban a találkozások alkalma. Nagyszerű dolog másokkal találkozni, és alkalmat találni arra is, hogy én magam tudjak találkozni Istennel. Annak ellenére, hogy fiatalok tízezrei jönnek el egy ilyen találkozóra, mindig meg lehet találni azt a helyet, ahol el lehet csöndesedni. 30-án délután például végig a csendes teremben voltam. Egészen sajátos lehetőség ez: a Taizéi Közösség minden találkozón előkészít egy ilyen helyet, ahol folyamatosan több száz ember lehet jelen csendben, és papokkal vagy nővérekkel lehet beszélgetni. Nagyon szép lelkibeszélgetések, gyónások voltak. Nagyon jó dolog, hogy sokan a találkozó utolsó estéjét erre szánták, én pedig nagy szeretettel hallgattam őket – ez volt az én szolgálatom.

Segítettem a magyar fordításban is, amikor a déli és az esti imák alatt egy-egy testvér szólt az emberekhez. Szép gondolatokat kaptam fordítás közben is, az egyikre kimondottan emlékszem: egyik nap délben az volt a szentírási rész, hogy „a tenyerembe írtalak téged” (Iz 49,16), s hogy Isten a tenyerén hordoz minket. Akkor a testvér párhuzamot vont azzal, ahogyan Jézus karja kitárva a kereszten, a tenyerét mutatja felénk, így öleli át az emberiséget, és valamennyien ott vagyunk a tenyerében. Ez a párhuzam biblikus szemmel nézve is nagyon eredeti gondolat.

Hazafelé pedig a buszon majdnem mindenki előrejött a mikrofonhoz, és mondott néhány gondolatot arról, hogy mit kapott. Elhangzott egy szép kifejezés, hogy amit mi megtapasztaltunk itt, az a cselekvő szeretet, tehát akár a horvát házigazdák vendégszeretetére gondolunk, akár a járókelők segítőkészségére: ha az utcán valaki eltévedt, rögtön segítettek, sőt, volt rá példa, hogy autóval is elvitték őket. Többen mondták, hogy igazában eddig nem is ismertük a horvátokat, csak mindig átvágunk az országukon, amikor megyünk a tengerpartra, de velük nem foglalkozunk. Taizé szerintem éppen ezt a ráismerést akarja megadni.

Polgár Zsuzsanna
(A Katolikus Ifjúsági Mozgalom munkatársa, évek óta részt vesz a Taizével kapcsolatos szervezésben.)

Mint a KIM Iroda munkatársának, a találkozó előtt az én feladatom volt az információk összegyűjtése és továbbadása az összekötőknek. Magyarországon ugyanis úgy működik a taizéi találkozók szervezése, hogy vannak területi összekötők, és náluk kell jelentkezniük azoknak a fiataloknak, akik szeretnének elmenni a találkozóra. Októberben volt egy megbeszélésünk, ahol Kertész Annával közösen, aki már 20 éve tartja kézben a Taizével kapcsolatos magyarországi folyamatokat, elmondtuk az összekötőknek, hogy mire kell figyelni ebben az évben, mit kérnek a testvérek – például hogy 16 éven aluliakat ne engedjünk jelentkezni –, azután az összekötők önállóan működtek tovább. Amit én csináltam, az csak annyi volt, hogy figyeltem a taizéi honlapot, és Francesco, a magyarokért felelős taizéi testvér engem hívott fel, ha volt valami probléma vagy tudnivaló, én pedig továbbadtam az összekötőknek az információt. Aztán az utazással kapcsolatban azt kellett egyeztetni, hogy a buszok indulása hány órakor legyen, honnan lehet vidékről is buszokat indítani – ilyesmiken törtük a fejünket.

Miután november 15-én lezárult a jelentkezés, a „pótembereket” vagy várólistásokat, akik később jelentkeztek, szintén már inkább hozzám küldték. Itt kint Zágrábban pedig a magyar fogadáson segítettem. 27-én volt egy megbeszélés a fogadással kapcsolatos tudnivalókról. 28-án délután elmentünk az iskolába a fogadáshoz. Én szállást osztottam, a nagyobb csoportokat szét kellett szedni, mert egy buszról nem küldtünk húsz embert egy plébániára, hanem csak ötöt-tízet. A találkozó alatt is a fogadással foglalkoztam, azok számára, akik csak egy-egy napra jöttek a találkozóra, vagy esetleg késtek, és 29-én érkeztek.

Többen elmondták ugyanezt az utóbbi egy-két napban, de engem is a horvátok nyitottsága és vendégszeretete fogott meg nagyon. Még azok az emberek is, akik nem fogadtak fiatalokat, csak az utcán vagy a villamoson találkoztunk velük, hihetetlenül kedvesek és segítőkészek voltak. Éreztük rajtuk, láttuk a boldogság tükröződését az arcukon, hogy ennyi ember, ennyi fiatal eljött hozzájuk.

Kertész Annamária
(A Taizéi Közösség magyarországi kapcsolattartója)

Körülbelül 20 éve járunk találkozókra, s ahogy mindig, most is a zenei szolgálatban igyekszem részt venni: az egyik csarnokban gitároztam az imaórák alatt. Az viszont ritka alkalom, hogy délelőttönként most kicsit még a plébánián is részt tudtunk venni a programokon, ami máskor nem nagyon megy. Nekünk ugyanis általában annyira sok a feladatunk, hogy a testvérek igyekeznek nekünk olyan helyet adni, ahol nem kell másokhoz alkalmazkodni, tehát például egy üres lakást. Így viszont gyakorlatilag a helyi emberekkel nem szoktunk találkozni. Most tehát nekünk meglepően új volt megtapasztalni azt a vendégszeretetet, amit mások minden alkalommal megtapasztalhatnak. Nagyon aranyos családnál voltunk, nagyon kedves házigazdánk volt, egy kétéves kisfiúval, akinek a mi gyerekeink is örültek. Még a gyerekeknek szervezett tegnap egy külön kis partit. Ezúttal ugyanis sok gyerekkel jöttünk, tehát a mi gyerekeinken túl még barátokkal is.

Újdonságnak hat, hogy mennyi kisebb-nagyobb Taizé által szervezett találkozó van a világban erre-arra, ahogy hallhattuk. Eddig legtöbben jószerivel csak ezekről az év végi találkozókról tudtak, amelyeknek a helyszínét húsvétkor jelentették be. Most új volt az is, hogy már itt Zágrábban kiderült, hogy a következő év végi európai találkozó Genfben lesz. Nem tudom, mennyire érzékelhető, hogy Alois testvér, amióta átvette a prior szerepét, hatalmas tempót diktál: találkozók itt-ott a világban; most volt nemrég a kalkuttai találkozó, de már néhány hónap múlva lesz Dél-Amerikában, aztán Indonéziában is… Úgy tűnik, hogy sokfelé párhuzamosan próbálnak találkozókat szervezni. Úgy látszik, hogy a testvérek más földrészeken igen komolyan részt vesznek a helyi életben. A fraternitásokon keresztül már régóta zajlik ez a folyamat, s a legrégebbi és a legjobban működő fraternitás, ahogy én tudom, éppen a dél-amerikai.

Heim Ildikó
(A Katolikus Ifjúsági Mozgalom önkéntese)

Segítőként negyedszerre vagyok már taizéi találkozón. Az előcsoporttal, 26-án érkeztem ki Zágrábba. Itt Francesco testvér fogadott minket, és osztotta ki a feladatokat. Mint már az elmúlt években többször, a csarnokokért felelős csoportba kerültem, idén a dekorációs csapatba. Ott olyasféle feladataink voltak, hogy a gyertyák égjenek, a testvérek sámlijai ott legyenek a helyükön, de az egyik legnehezebb feladatnak bizonyult, hogy legyen gyerek, aki az ima közben meggyújtja a gyertyákat. Ehhez össze kellett szedni a gyerekeket. Akkor volt gond, ha a szülők nem értettek angolul sem, aztán pedig el kellett magyarázni a gyerekeknek, hogy mit kell csinálniuk. Ha a testvéreknek bármi kérésük volt ima közben, akkor gyorsan be kellett szaladni és elintézni. Két vagy három este volt kereszt körüli ima, akkor meg kellett szervezni, hogy az emberek ne torlódjanak, hanem rendesen tudjanak a kereszthez jönni, csendben imádkozni, és azután elvonulni. Nagyon jó nemzetközi csapat jött össze, litvánok, portugálok, finnek, hollandok, görögök voltak benne, és nagyon jól megértettük egymást. Megegyeztünk, hogy jövőre találkozunk Genfben, és ha lehet, akkor együtt dolgozunk.

Abszolút feltöltődtem, bár a munka miatt nem tudtam 100%-osan koncentrálni az imákra, de a munka is sokat adott nekem, azzal, hogy így tudtuk segíteni mások imáját, illetve, hogy milyen nagyszerű emberekkel tudtam megismerkedni a munka révén.

Nagyon örülök, hogy jövőre Genfben lesz a találkozó, és remélem, hogy egy jó csapattal leszünk együtt, találkozhatok a régi ismerősökkel és újakat is szerzek. Mindenkinek csak ajánlani tudom a taizéi találkozókat.

Major Dorina
(hitoktató)

Negyedszerre voltam taizéi találkozón. Minden évben kicsit mások az élmények, és mindig más tapasztalattal térünk haza. Más ajándékot adunk és más ajándékot kapunk. Én eddig mindig családoknál kaptam szállást, de most kerültem először olyan helyre, ahol teljes család volt: apa, anya és három gyerek, a legkisebb kétéves, a legidősebb pedig tizenkettő. Nem úgy fogadtak, mint vendéget, hanem mint családtagot, legalábbis én úgy éreztem magam, mint egy családtag, aki segít, ha pelenkázni kell a picit, segít a fürdetésnél, és ha későn érek haza, akkor hiányolnak a gyerekek. Második este a két nagylány már nem volt hajlandó lefeküdni, amíg haza nem értem. A kétéves kisfiú pedig nem engedett elmenni reggel, amíg kiskeresztet nem rajzolt a homlokomra, és akkor mehettem, de addig nem. Még horvátul sem tudott a kisfiú, de ha éppen pelenkázta az apja, akkor is leugrott az ágyról, és odajött, hogy áldást adjon… Tényleg nagyon pozitív élmény volt, hogy családtagként fogadtak bennünket, és ilyen intenzíven részt vettünk egy család életében.

Mi ketten jöttünk a párommal, aki közben beteg lett, lázas volt. Előzőleg elterveztük, hogy mennyi helyre fogunk elmenni, a fakultációkra meg előadásokra, így viszont ebéd után a csendes terembe mentünk, ahol nyugalom volt és béke. Lefeküdtünk, de nem aludtunk, hanem csak teret hagytunk a Szentléleknek, és ez így nagyon jó volt, nem éreztük azt a nap végén, hogy ma nem csináltunk semmit, hanem ennek is megvolt a szépsége.

Lelki élményeim közül kiemelném az imaóra alatt a kereszt körüli hódolatot. Várnunk kellett, hogy odakerülhessünk a kereszthez, nagyon sokat kellett térdepelni, és arra gondoltam, hogy kibírom-e, tudok-e kitartó lenni. Amikor odaértünk és ráhajtottam a fejem a keresztre, éppen azt az éneket kezdték el, amit nagyon szeretek (Atyám, a kezedbe ajánlom lelkemet). Ez nagyon megható volt számomra, és azon gondolkoztam, hogy tényleg le tudjuk-e tenni az életünket Isten kezébe, vagy okosabbak akarunk lenni nála. Pedig azt hiszem, nagyon fontos, hogy döntést hozzunk, nem kellene félnünk ettől. Így hazafelé jövet az mocorog bennem, hogy valóban tudtam-e jó döntést hozni. Hitoktató vagyok, és azt hiszem, nagy a felelősségem, hogy hogyan tudom továbbadni a szeretetet, milyen példa tudok lenni a kicsik vagy a nagyobbak számára, és mit tudok átadni a találkozón szerzett élményeimből azoknak, akik most nem tudtak eljönni.

Bozai Márton
(18 éves fiatal az Antióchia Közösségből)

A zágrábi találkozó volt az első taizéi szervezésű program, amin eddig részt vettem. Eleinte kissé szokatlanok, de korántsem idegenek voltak számomra némely külsőségek, amelyek a közös imákat jellemezték: az imaórák menete, a narancssárga háttér, amely a taizéi alkalmak állandó ismertetőjele. Lassan – talán számomra a normálisnál is lassabban – értettem meg Taizé igazi lényegét, mely nem más, mint hogy jó sok (Zágrábban 40 000) ember a szerzetesekkel együtt imádkozik énekelve, szóban, illetve csendben. Számomra nagy élmény forrása volt a napi 2-3 ilyen imaóra. Az énekek nagyon tetszettek nekem, noha közülük több számomra ismeretlen nyelven íródott. A legkedvesebb számomra egy horvát nyelvű ének, amelynek fordítása: „Amit szem nem látott és fül nem hallott, Isten nyilvánvalóvá tette számunkra: Szeretlek el nem múló szeretettel.”

Öröm volt megtapasztalni a horvát egyházközségek, családok vendégszeretetét, hogy befogadtak minket. Megismerkedhettünk házigazdáink és általában a horvátok életével, mindennapjaival, amelyre a közelmúltbeli délszláv háború még mindig nagy hatással van. Ezért is volt különös jelentőségű, hogy 2006-2007 fordulóján a templomban a békéért imádkoztunk, egy taizéi énekkel: „Add meg a békét, Urunk azoknak, kik benned bíznak!” A találkozó alatt nagyon jó tapasztalatokat szereztem, és egy év múlva a genfi találkozón is szívesen részt vennék.

Magyar Kurír

Kép: Lőrincz Bea