Örökhagyás – „Az utolsó család” és az „Emlékképek” című filmről

Az utolsó család

Olykor még a mozitermekben is különös egybeeséseket produkál az élet: két lengyel film a baráti nép közelmúltjából, képzőművészet és politika, alkotás és hétköznapok, egy legendás rendezőzseni és egy ifjú titán.

A két alkotás közül az elsőfilmes Matuszyński nagy ambíciókkal induló munkája a szokatlanabb, sőt, némi malíciával azt is mondhatnánk, Az utolsó család a meglepetések filmje. Már csak az a kérdés, hogyan fogadjuk mi, nézők e meglepetések sorát, ugyanis a film egyként elkerüli az életrajzi filmek szokásos szabásmintáját, és bármilyen, a lengyel szocializmusról adható, politikai töltetű társadalomkritikát. S hogy mi marad? Eleinte nem látunk mást, mint egy kedvesen excentrikus művész apukát (Zdzisław Beksiński szürrealista festőt elragadóan játssza Andrzej Seweryn), súlyosan ideggyenge fiát (Dawid Ogrodnik tündököl a rémisztően kiszámíthatatlan Tomasz szerepében), egy csendben tűrő feleséget, Zofiát (Aleksandra Konieczna sokáig a film szíve), két nagymamát és egy varsói lakótelepi lakást, ahol éldegélnek. Szüntelenül szól a zene (hol Stravinsky, hol szintipop), forog a kamera (festőnk valóságrögzítési mániában szenved), s az egymást érő családi tragédiák fölött kedélyes egykedvűséggel napirendre térő főhős láttán rajtunk is valamiféle groteszk derű lesz úrrá. Hiányoznak a fennkölt deklamációk a művészet fontosságáról, a szabadság eszményéről, mégis, közvetlen politizálás nélkül is mindvégig ott érezzük szereplőink körül a diktatúra fojtogató légkörét. Amikor aztán a békességet sugárzó társ is elmegy, lassan elszürkül minden: széthullik az utolsó család, amely két kiemelkedő tehetséget is adott a lengyeleknek.

Emlékképek

A tavaly elhunyt Andrzej Wajda utolsó filmje, a hattyúdalnak is beillő Emlékképek ellenben egy percig sem incselkedik nézőjével, pontosan azt nyújtja, amit ígér: egy ártatlan ember tragédiáját, akinek életét fölemészti a kommunista diktatúra. A Władysław Strzemiński avantgárd festő igaz történetét feldolgozó alkotás bevált elemekből építkezik, ám olyan érzékenységgel közelíti meg főhősét, hogy a dráma nem kevésbé megrendítő. Wajda hihetetlen éleslátással mutat rá apró, ám döntő momentumokra, kicsinységükben is meghatározó pillanatokra, melyek során egy elveiben rendületlenül hívő, megalkuvásra képtelen művész alakja bontakozik ki előttünk. A „szocialista realizmus” primitív ideológiáját ismételgető káderek képtelenek fölérni Strzemiński intellektusát (Bogusław Linda visszafogott méltósággal formálja meg figuráját), ám ez nem is céljuk: a lényeg, hogy a párt akarata érvényesüljön. Kerül, amibe kerül. A művész pedig lassan elveszíti lába alól a talajt, s nem segít már rajta sem a lelkes tanítvány (Zofia Wichlacz), sem a kórházban haldokló feleség (Aleksandra Justa), sem egyetlen kislánya (Bronisława Zamachowska). A rendszer könyörtelen: állását elveszik, munkáit bezúzzák, nevét elfeledtetik, s amikor végül összeesik az utcán, hosszú percek telnek el, mire odalép hozzá valaki.

Legkésőbb negyven felé közeledve mind gyakrabban előkerül, mit hagyunk valójában utódainkra, s általuk a világra. Kocsi, lakás, megszerzett kapcsolatok és kiküzdött lehetőségek mind-mind apróra zsugorodnak, amint létünket az örök élet mércéjével kezdjük mérni. A tér szűkül, az idő gyorsul, s egyre élesebben fénylik föl előttünk a lényeg: mi kerül be rólunk örökhagyásul az égi könyvbe – és szeretteink szívébe.

Fotó: Filmpolski.pl; Imdb.com

Paksa Balázs/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. június 18-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.