Te mit vinnél magaddal a Holdra? – „Az első ember” című filmről

Ha most eltekintünk a különböző alternatív elméletektől, történelmi tényként fogadhatjuk el, hogy végül 1969. július 20-án Neil Armstrong, majd közvetlenül utána Edwin Aldrin a Hold felszínére léptek, miközben harmadik társuk, Michael Collins holdkörüli pályán keringett. Ez a sikeres expedíció az USA-ban és a Szovjetunióban egyaránt nagy lendületet adott a következő évtizedek űrkutatásának, tovább szítva a vágyat a végtelennek tűnő világűr meghódítására.

Gyerekkorom meghatározó élménye az a hatalmas érdeklődés, amely az űrkutatási eseményeket övezte akkoriban. Mindez még a hidegháborús űrversenynek az utózöngéje volt a nyolcvanas években, illetve a kilencvenes évek elején. A lelkesedés természetesen rám is átragadt, s erőteljes romantikával és bontakozó természettudományos érdeklődéssel nézegettem, olvasgattam a témába vágó könyveket, gyűjtöttem az űrhajózáshoz kapcsolódó bélyegeket. Hasonló rácsodálkozás és izgatottság hatott át akkor is, amikor az első holdra szállás történetét feldolgozó kalandfilmet néztem a moziban.

Az első ember című film Damien Chazelle rendezésében nemrég került a mozik műsorára. Nagy értéke, hogy Neil Armstrong (Ryan Gosling) és családja történetét állítja a történet középpontjába, így az egyén küzdelmén át látunk rá az emberiség egyik páratlan eseményére. A rendező nem heroizálja Armstrong karakterét, s nem állítja róla, hogy különleges képesség birtokában lenne. Feszesen halad a cselekmény a ’60 -as évek kísérleti és felkészítő repülései között, amelyek során Neil fokozatosan választódik ki társai közül. Kitartása, pontossága, felkészültsége és a szerencse vezetett odáig, hogy végül ő hagyhatta az első lábnyomot a Hold porában.

A remek forgatókönyvet James R. Hansen regénye alapján Josh Singer (A WikiLeaks-botrány – 2013; Spotlight – Egy nyomozás részletei – 2015; A Pentagon titkai – 2017) írta. Hansen íróként és előadóként évtizedekig foglalkozott űrkutatáshoz kapcsolódó témákkal, míg 2000-ben megkereste Armstrongot, hogy megírja az életrajzát. Az űrhajós zárkózott életet élt, interjúkat is ritkán adott, ezúttal is elhárította a lehetőséget. Hansen azonban nem adta fel a tervét, így végül két év után sikerült elérnie, hogy Neil leüljön vele beszélgetni. Bár a film elkészültét a világhírű űrhajós nem érhette meg, az előkészületekre áldását adta, amennyiben a regény nyomdokain haladnak az alkotók. A több mint kétórás roppant izgalmas moziban kirajzolódik egy eltökélt és tehetséges ember története, aki minden szükséges áldozatra kész, hogy szerényen, de határozottan küzdjön az emberiség nagy ugrásának sikeréért, miközben személyes életének terheit is hordozza.

Ahogyan rögtön a film elején, úgy a legrázósabb helyzetekben később is sokszor jelenik meg a vásznon Armstrong szubjektív nézőpontja, melynek következtében a néző számára is testközelbe kerülnek az események. A legfeszültebb jelenetekben nem a hagyományos kalandfilmes logikával vág a rendező, a szubjektív beállításokat is hosszabban kitartja. Ennek is köszönhető, hogy a tesztrepülések, a gyakorlatok és maga az Apollo-11 küldetés izgalmas jelenetei is leválnak a letisztult játékfilmes képi világról, és az olykor esetlen kézi kamerás, dokumentarista ábrázolás visszafogottsága teremti meg a drámai hatást. Az események hátterében folyamatosan jelen van a család szempontja, miközben sikeres vagy éppen csak szerencsés kimenetelű gyakorlatok és kísérletek zajlanak, és a szerencsétlenül járt bajtársakról érkező halálhírek is erősítik a kételyt: vajon meddig érdemes vállalni a kockázatot, ki lesz a következő? Armstrong és felesége, Janet (Claire Foy) jelenetei is hitelesek a megtartott feszültségnek, az életszagú dialógusoknak, az érzékeny képeknek és a kiváló alakításoknak köszönhetően.

Damien Chazelle rendező korábbi munkáiban (Whiplash – 2014; Kaliforniai álom – 2016) már bizonyította, hogy fiatal kora ellenére mesterien bánik a vásznon a feszültséggel. A Kaliforniai álom több mint kétszáz díja között ott van hat Oscar is, melyek egyike a legjobb rendezésért járt. Az első embernek jót tett, hogy mintegy ötven év távlatából tekint az eseményekre, és hogy olyan rendező vitte vászonra, aki a korszellemet legfeljebb elbeszélésekből ismerheti. Bizonyára ennek is köszönhető, hogy a Szovjetunió mint rivális csak felsejlik, és nem elsődleges ellenpontként jelenik meg.

Talány, hogy Armstrong jelenete a Hold kráterének szélén a valóságban is megtörtént-e vagy csupán egy metafora. A filmben semmi sem utal arra, hogy a szkafanderében valóban magával vihetett-e személyes tárgyat. Biztonsági és praktikus szempontok alapján ez valószínűtlennek is tűnhet. A jelenet, túl azon, hogy őszinteségében és tisztaságában megindító, felveti azt a kérdést, hogy magunkkal hurcolt nehézségeink lefelé húznak-e, vagy akár felfelé is segítenek, esetleg menekülésre ösztökélnek bennünket.

Egy lenyűgözően izgalmas legújabb kori történelmi kalandfilmet láthatunk, amelyet áthat az ember felfedezésre vágyakozó különös érzülete. Hogy a földlakók történetében mikor következik el egy hasonló, korszakalkotó jelentőségű lépés, azt nehéz megjósolni, de könnyen lehet, hogy már nem kell száz évet várni rá.

Fotó: Imdb.com

Hajnal Gergely

Az írás az Új Ember 2018. november 4-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.