Isten, ember és világ harmóniájának szolgálatában – 25 éves a Szív Lelkiségi Központ Tahiban

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A kápolnában a lelkigyakorlatos ház vezetője, Suller Melinda személyes hangú, fényképekkel színesített emlékezésével, a ház huszonöt évének és a távolabbi múltnak a felidézésével kezdődik a nap. Megtudjuk, hogy évente körülbelül ezren jönnek el ide lelki felüdülést keresni, és megismerjük a központnak a Jézus Szíve Népleányai rend alapítójától, Bíró Ferenc jezsuitától (1869–1938) választott idei jelmondatát: az „Isten kegyelméből származó lelki mélység tulajdonságai: természetesség, egyszerűség, világosság, könnyedség, egyszóval a gyermekdedség. Gyermekded lelkület nélkül mély lelki életre el nem juthatunk.” Különösen kedves pillanatok, amikor olyan élő legendák itteni több évtizedes működéséről hallunk, mint Jálics Ferenc és Nemeshegyi Péter, és amikor azokról a már elhunyt munkatársakról, Béky Gellértről vagy a korábbi vezetőről, Bozsó Juli testvérről esik szó, akik működése meghatározó volt Tahiban. Aztán megtudjuk, milyen műhelyek közül lehet választani. Hamarosan háromfelé oszlunk: vannak, akik az imádságos-zsoltáros, mások a női, a Szent Ignác-i lelkiségbe beavató műhelyt, míg mi a kolléganőmmel a legtöbbeket vonzó programot, Szőts László jezsuita A keresztény meditáció és a zen című előadását választjuk.

Szőts atya alapos, higgadtan mérlegelő szavakkal beszél egy olyan témáról, amelyről – mint ő maga mondja – nemigen lehet jó szavakat találni, hiszen éppen a szavak és sokszor gondolatok nélküli szemlélődés a tárgyuk. A szemlélődés a 16. században szorult ki a keresztény gyakorlatból, és ez egészen a 19. századig így is maradt. Sokáig úgy hitték ugyanis, hogy a kontempláció veszélyes, a misztikus megtapasztalás csak kevesek, kiválasztottak osztályrésze lehet. Az ima emiatt hosszú időn át gondolat- és szóközpontúvá vált.

A zen (jelentése elmélyül, gyakorol) ezzel szemben a semmire gondolás, „az egyetlen lényeg megismerése”, a nyolc buddhista szekta egyikének gyakorlata, amely Istennel sem pró, sem kontra nem foglalkozik, nem foglal állást vele kapcsolatban. De mint eszköz vagy előgyakorlat használható egy keresztény számára is: fogékonnyá tesz a hitre, megszabadít a negatív érzésektől, összeszedettséghez segít. Ráébreszt, hogy Isten megismerésének útjában gyakran éppen a gondolataink állnak. Egy dokumentumában a Hittani Kongregáció is úgy nyilatkozott, hogy a keleti meditációs módszerek értékeit el kell ismerni. A zen technika hozzásegíthet, hogy megértsük, mit jelent Isten jelenlétében élni.

Az előadást kérdések, beszélgetés követi, és ez a párbeszédesség az egész napra jellemző. Itt mindenki beszélget, és nyitott mások meghallgatására. Az ebéd is ennek jegyében zajlik a kertben: a vendégek gyermekeinek (őket eddig a játszószobában foglalkoztatták), a ház munkatársainak (köztük a főszereplőnek, Imrének, aki a gulyást főzte) és egy kissé bizalmatlan, mégis közöttünk szaladgáló, jól megtermett macskának a társaságában. Olyan ez a kert, mintha egy üdülőé lenne, és így beszélne hozzánk: „Hazaérkeztél. Semmi más dolgod nincs, mint hogy pihenj, elcsendesedj, és arra figyelj, ami igazán fontos az életedben.”

„A környék lakosai és a nyaranta itt üdülők is bejárnak hozzánk. Társaságunk alapelve, hogy az embert mint »hétköznapi« embert is segítsük, mert ezzel tehetünk legtöbbet a »vasárnapi kereszténység« gyakorlata ellen – mondja Obendorf Beatrix testvér. – Két-három napos és egész hetes lelki programjaink is vannak, de azokat is várjuk, akik »csak« pihenni jönnének hozzánk. »’Levegője’, különleges lelki hatása van ennek a háznak, kertnek« – szokták mondani a vendégeink, mire én mindig azt válaszolom: »És ti is hozzátesztek.« Aminek ők mindig nagyon örülnek.”

Délután is különböző műhelyek közül lehet választani, mi ezúttal Tegzes Katalin segítő nővérnek a gyászról és az elengedésről szóló csoportját választjuk. A nővér is beszélgetni akar, új meg új kérdéseket tesz fel, és bennünket is erre bátorít. Teilhard de Chardint idézi, aki szerint az életünk egy bizonyos nézőpontból az a kilenc hónap volt, amelyet magzatként biztonságban, de sötétben töltöttünk, aztán mégis megszülettünk a földi életünk fényére. És mostani életünket is tekinthetjük hasonló készületnek, amelyből egyszer majd megszületünk az igazi, örök fényre.

A veszteségek végigkísérik az életünket, hogy mit kezdjünk velük, arra mégsem tanítanak meg bennünket gyermekkorunkban. Csak megszerezni tanítjuk meg a gyermekeinket, elveszteni nem, pedig fontos lenne megértetni velük, hogy minden vég egy új kezdet. Egész életünk vágyakozásban telik. Olyan teljességre vágyakozunk, amely földi életünkben nem adathat meg. Vagyis egész életünkkel a halálra készülünk, amelyben már minden vágyakozás megszűnik majd. Sokat segíthet, ha születésként, megérkezésként gondolunk a halálra. Gyakoroljuk ezt esti imáinkkal, amelyekben mindent leteszünk Isten elé.

A műhely után újra zsibongással telik meg a ház. Mintha mindenki ismerné egymást: mindenfelé kisebb-nagyobb csoportokban beszélgető emberek állnak, kávéznak, sütiznek. (A különféle pogácsák és a sütemények pedig, mint a mesékben, soha nem fogynak el. A ház hét civil munkatársa olyan csendesen, kedvesen járkál közöttünk a megrakott tálakkal, mint amilyenek láthatatlan őrangyalaink lehetnek.)

„Kötődöm ehhez a házhoz, magam is többször voltam itt fiatal felnőttek kísérője a lelkigyakorlataik során – mondja Mézinger Gabriella testvér. – És leginkább erről is szól számomra ez a ház: hogy együtt járjuk az utat. Az emberi találkozásaink és az Istennel való találkozásunk vágya összefügg. Van egy erős emlékem Tahival kapcsolatban. Az erdőbe indultam sétálni, és egyszer csak meghallottam a természetet, a természet hangjait. Addig is ott volt körülöttem, de mivel mással, a gondolataimmal voltam elfoglalva, nem vettem észre. Ez a felismerés meghatározó, teremtettségünk dimenzióit érintő volt számomra. Isten, ember és világ harmóniáját, egységét értette-éreztette meg velem, vagyis azt, aminek szolgálata a rendünk legfőbb küldetése.”

Amikor Suller Melindával a kertben leülünk, már tele vagyunk a nap összes élményével. A sokféle hatással, szólammal, harmóniával, amelyeknek ő a „karmestere”.

„Rendünk és házunk küldetése egyaránt Szent Ignác-i lelkigyakorlatok szervezése-kísérése, de nagyon fontosnak tartjuk, hogy a hozzánk jövők hétköznapjaival se veszítsük el a kapcsolatot, sőt éppen ellenkezőleg: arra vezessük rá őket, hogyan lehet az egész életünk istentisztelet – gondolkodik el. – Rendezett, harmonikus környezetet kínálunk, ami a világban való isteni jelenlétre utal. Fontosnak tartjuk ugyanis, hogy a kettő: e világi életünk és a transzcendens semmiképpen se váljon ketté. A jézusi gyaloglás és ötnapos ikonfestő kurzusaink – amelyek idén júniusban és júliusban lesznek – egyaránt ezt szolgálják. Édesanyákat is fogadunk, hogy egy kicsit eljöhessenek a gyermekeik mellől energiát nyerni, sportolni, beszélgetni, imádkozni, tábori vezetőképzőket rendezünk lányoknak, amik maguk is afféle lelki táborok, de környezetvédelmi és kozmetikai előadás is helyet kap bennük. Idősödő nőknek életút-feldolgozó lelkigyakorlatokat kínálunk, és már huszonöt éve járnak hozzánk papok és szerzetesek szülei, családtagjai. Saját programom pedig a Csodapatika, amelyben minden rossz tulajdonságra, irigységre, lustaságra van orvosság! A lelkigyakorlatokra érkezők gyermekeinek körében mindig nagy sikere van.”

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír