Ferenc pápa: Isten sosem kér, ha előbb nem adott; először ad, aztán kér!

2018. június 27. szerda 18:30

Június 27-én a pápa folytatta a tízparancsolatról megkezdett katekéziseit. Kiemelte, hogy a parancsok csak az Istennel való kapcsolat összefüggésében értelmezhetők, és Isten első tette mindig a bőkezű adakozás, a megszabadítás; a parancsok, illetve az engedelmesség csak a második helyen következnek.

Ferenc pápa katekézisének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai kihallgatás is úgy zajlik, mint a múlt heti. Sok beteg a VI. Pál Teremben van, hogy óvjuk őket a hőségtől, és mert ott nekik kényelmesebb. De követik a kihallgatást az óriáskivetítőn, és mi is együtt vagyunk velük. Vagyis nincs két kihallgatás, hanem csak egy. Üdvözöljük a VI. Pál Teremben lévő betegeket! [Tapsolnak.] Ma is a parancsolatokról lesz szó, de amint már mondtuk, ezek nem annyira parancsok, hanem Isten szavai, amelyeket azért intéz népéhez, hogy az helyesen éljen: szerető atyai szavak! A tíz szó így kezdődik: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaságból” (Kiv 20,2). Ez a kezdés a rákövetkező voltaképpeni törvényektől idegennek tűnhet, de nem az!

Miért teszi Isten ezt az ünnepélyes kijelentést önmagáról és szabadításáról? Mert a nép csak akkor ér a Sínai-hegyhez, miután átvonult a Vörös-tengeren: Izrael Istene először megment, és utána kér bizalmat. [1] Vagyis a tízparancsolat Isten bőkezűségével kezdődik. Isten sosem kér, ha előbb nem adott. Sosem! Először megment, először ad, aztán kér. Ilyen a mi Atyánk, a mi jóságos Istenünk!

Így megértjük az első kijelentés fontosságát: „Én vagyok az Úr, a te Istened.” Van egy birtokos, fenn áll egy kapcsolat, az egymáshoz tartozás. Isten nem idegen: a te Istened. [2] Ez megvilágítja az egész tízparancsolatot, és feltárja a keresztény cselekvés titkát is, mert az nem más, mint Jézusnak a magatartása, aki azt mondja: „Amint engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket” (Jn 15,9). Krisztust szereti az Atya, és ő azzal a szeretettel szeret minket. Nem önmagából, hanem az Atyából indul ki. Tetteink gyakran azért vallanak kudarcot, mert önmagunkból és nem a hálából indulunk ki. Na és aki önmagából indul ki, hová érkezik? Önmagához! Képtelen utat megtenni, rögtön önmagához tér vissza. Erről az önös, önző magatartással szoktuk viccelődve azt mondani: „Az az ember csak az »én, engem, énvelem, énnekem« szavakat ismeri!” Önmagából indul ki és önmagához tér vissza.

A keresztény élet mindenekelőtt hálás válasz egy bőkezű Atyának. Azok a keresztények, akik csak „kötelességeket” teljesítenek, arról árulkodnak, hogy nincs személyes tapasztalatuk Istenről, aki „miénk”. Meg kell tennem ezt és ezt és ezt… Csak kötelességek! Hiányzik neked valami! Mi az alapja ennek a kötelességnek? Ennek a kötelességnek az alapja az Atyaisten szeretete, aki először ad, aztán parancsol. Ha a törvényt elébe helyezzük a kapcsolatnak, az nem segíti a hitéletet. Hogyan ébredhetne fel a vágy egy fiatalban arra, hogy keresztény legyen, ha mi kötelességekből, feladatokból, következetességből és nem a szabadításból indulunk ki? Pedig a keresztény lét a szabaddá válás útja! A parancsolatok megszabadítanak téged az önzéstől, megszabadítanak, mert ott van Isten szeretete, mely segít előrehaladnod. A keresztény nevelés nem az akaraterőn alapszik, hanem a megmentés befogadásán, azon, hogy hagyjuk magunkat szeretni: először a Vörös-tenger, utána a Sínai-hegy. Először a megmentés: Isten megmenti népét a Vörös-tengernél, aztán a Sínainál megmondja neki, mit kell tennie. De ez a nép tudja, hogy ezeket a dolgokat azért teszi, mert egy Atya, aki szereti, aki megmentette.

A hála a Szentlélek által meglátogatott szív jellemző tulajdonsága. Hogy engedelmeskedni tudjunk Istennek, ahhoz mindenekelőtt emlékezni kell jótéteményeire. Azt mondja Szent Vazul: „Aki nem engedi a feledés homályába hullni az ilyen jótéteményeket, a jó erény és minden igazságos cselekedet felé irányul.” [3] Hova visz minket mindez? Az emlékezés gyakorlásához: [4] Mennyi jó dolgot tett Isten valamennyiünkért! Mennyire bőkezű hozzánk a mi mennyei Atyánk! Szeretnék javasolni nektek egy kis gyakorlatot, mindenki csendben, szíve mélyén válaszoljon: Mennyi jót tett értem az Úr? Ez a kérdés. Mindenki csendben válaszoljon! Mennyi jót tett értem az Úr? Ez Isten szabadítása! Isten sok jót tesz értünk, és megszabadít minket!

Mindenesetre érezheti azt valaki, hogy még nem szerzett igazi tapasztalatot Isten szabadításáról. Előfordulhat. Lehet, hogy valaki magába néz, és csak kötelességérzetet, szolgai és nem gyermeki lelkületet talál magában. Mit lehet tenni ebben az esetben? Nézzük meg, mit tett a választott nép! A Kivonulás könyve azt mondja: „Izrael fiai pedig szolgaságban nyögtek, segítségért kiáltoztak, és fohászuk felhatolt Istenhez nyomorúságukból. Isten meghallotta panaszukat, és Isten megemlékezett az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött szövetségről. Isten letekintett Izrael fiainak állapotára, és Istennek gondja volt rájuk” (Kiv 2,23–25). Istennek gondja van rám!

Istennek a tízparancsolat elején szereplő szabadító tevékenysége a válasz erre a panaszra. Mi nem tudjuk magunkat megszabadítani, de tudunk segítségért kiáltani: „Uram, ments meg, Uram, mutasd meg az utat, Uram, simogass meg, Uram, adj egy kis örömet!” Ez segélykiáltás. Ez a mi teendőnk: kérni a megszabadulást az önzésből, a bűnből, a rabságból. Fontos ez a kiáltás, ez az ima, annak tudatosítása, hogy még minek a rabságában élünk, mi szorul még felszabadításra bennünk. Sok minden van még lelkünkben, amiből fel kellene szabadulnunk: „Ments meg, segíts meg, szabadíts meg!” Ez szép ima az Úrhoz. Isten várja kiáltásunkat, mert ő el tudja és el akarja szakítani rabságunk láncait. Isten nem azért hívott életre minket, hogy elnyomatásban éljünk, hanem hogy szabadok legyünk, hálásan éljünk, örömmel engedelmeskedve annak, aki annyi mindent adott nekünk, végtelenül többet, mint amennyit valaha is adhatnánk neki. Szép ez! Mindig áldott legyen Isten mindazért, amit tett, tesz és tenni fog bennünk!

JEGYZETEK
[1] A rabbinikus hagyományban van egy erre vonatkozó, megvilágító szöveg: „Miért nem a tóra elején jelentetett ki a tíz szó? […] Mihez hasonlítsuk? Ahhoz hasonlít, amikor egy ember elvállalja egy város kormányzását, és megkérdezi a lakosokat: »Uralkodhatom fölöttetek?« De ők megkérdezik: »Mi jót tettél nekünk, aminek alapján igényt formálsz arra, hogy uralkodj rajtunk?« Erre mit tett ő? Védőfalat épített nekik, és csatornahálózatot, hogy vízzel lássa el a várost, aztán csatákat vívott meg értük. És akkor újra megkérdezte: »Uralkodhatom fölöttetek?« Ők pedig azt válaszolták: »Igen, igen.« A Hely [Ha-Makóm = Isten] is így tett: kivezette Izraelt Egyiptomból, szétválasztotta értük a tengert, mannát hullajtott nekik és vizet fakasztott a kútból, odaröptette hozzájuk a fürjeket, végül megvívta értük az Amalek elleni csatát. És amikor megkérdezte tőlük: »Uralkodhatom fölöttetek?«, ők azt válaszolták: »Igen, igen«” (Il dono della Torah. Commento al decalogo di Es 20 nella Mekilta di R. Ishamael [A tóra ajándéka. Kommentár a Kiv 20-ban szereplő tízparancsolathoz Jismáél rabbi Mechiltájában], Roma, 1982, 49).

[2] Vö. XVI. Benedek pápa: Deus caritas est enciklika, 17: „Az Isten és ember közötti szeretet története éppen ebben áll, hogy ez az akaratközösség a gondolkodás és az érzés közösségében növekszik, és a mi akaratunk és Isten akarata egyre inkább egybeesik: Isten akarata már nem idegen akarat számomra, amely kívülről kényszerít rám parancsolatokat, hanem az én saját akaratom, abból a tapasztalatból fakadóan, hogy valójában Isten közelebb van hozzám, mint én saját magamhoz. És így növekszik az Istenre való ráhagyatkozás, és Isten lesz az örömünk.”

[3] Rövidebben kifejtett életszabályok, 56.

[4] Vö. Homília a Szent Márta-házban bemutatott misén, 2014. október 7-én: „[Mit jelent imádkozni?] Emlékezni Isten színe előtt történelmünkre. Mert történelmünk az ő irántunk tanúsított szeretetének története.” Vö. Detti e fatti dei padri del deserto [A sivatagi atyák mondásai és tettei], Milano, 1975, 71: „A felejtés a gyökere minden rossznak.”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Vezető híreink - olvasta már?
nem-legenda-merce-kaszap-istvanra-emlekeztek-parbeszed-hazaban
Nem legenda, mérce – Kaszap Istvánra emlékeztek a Párbeszéd Házában

Kaszap István (1916–1935), a fiatalon elhunyt jezsuita novícius tiszteletére rendeztek emlékestet az Ars Sacra Fesztivál keretében a budapesti Párbeszéd Házában szeptember 17-én. Az esten a Parastúdió előadásával és kerekasztal-beszélgetéssel idézték fel a fiatal hitvalló emlékét.

2018. szeptember 18. kedd
berczi-bernat-ciszterci-apat-benedikalasat-unnepeltek-zircen
Bérczi Bernát ciszterci apát benedikálását ünnepelték Zircen

Szeptember 15-én, a Fájdalmas Szűzanya emléknapján tartották az új ciszterci apát benedikálását Zircen. A szertartást Mauro Giuseppe Lepori generális apát végezte. A zirci ciszterci szerzetesközösség július 13-án választotta meg hat évre Bérczi L. Bernát eddigi kormányzóperjelt a monostor apátjává.

2018. szeptember 18. kedd