(Át)menetek – Thomas Adès és a Totentanz

Óhatatlanul Sinkó Péter – Agárdy Gábor által előadott – elnyűhetetlen kabaréklasszikusa, a Hogyan nem találkoztam Bartók Bélával jutott eszembe. 2020. február 19-én, a kilencvennegyedik születésnapján ugyanis a BMC-ben bentről követte a nem sokkal korábban elhunyt felesége emlékére – Mitsuko Uchida, Csalog Gábor, Kemenes András és Heinz Holliger közreműködésével – rendezett Hommage à Kurtág Márta koncertet. Ha csak egy pillanatra is, legalább az est végére, követői várták őt az előadóteremben, de akkor végig „takarásban” maradt. A Budapest Music Center évek óta alkotói műhelye és védő otthona az idős muzsikusnak, így az erős genius loci, valamint a műveiből szemelgető és a tiszteletére írt darabokból álló program mégis érzékelhetővé, jelenvalóvá tette. Nem jött ki. Nem tudott vagy nem akart. Erőtlen volt, talán egészségi állapota nem engedte; az is lehet, hogy az ilyenkor óhatatlanul feltoluló és leplezhetetlen érzelmek tartották vissza. Amúgy indiszkrét fürkészés lett volna a Fin de partie beckettien abszurd-realista zeneszerzőjét ellágyuláson, szentimentalizmuson érni.  

Kurtág György március 29-én segítő kísérőkkel érkezett a Művészetek Palotájába; a nézőtér földszinti bejárata melletti, könnyen elérhető bal első páholyból, kerekesszékében ülve hallgatta a Bécsi Filharmonikusok koncertjét. Többen megszólították, mások csak köszöntötték, volt, aki odahajolt hozzá, kérdezett, kért valamit, talán lemezeket íratott alá; ő pedig figyelt, válaszolt… Diszkrét nyüzsgés a mester körül, feltűnés nélkül, s mégis jelentőségteljesen. E közeli epizód tapasztalásrevelációjának hatásfoka többszörös, hiszen itt és most nem számítottam rá. A Teatro alla Scalából indult Fin de partie Müpába tervezett budapesti bemutatója két éve a világjárvány miatt maradt el. A milánói premieren a szerző nem tudott személyesen jelen lenni, ezért is lett volna fontos a hazai előadás... Kurtág György mostani, a bécsiek koncertjén tett látogatásának oka és apropója persze világos: az esten dirigáló brit zeneszerző-karmester, Thomas Adès a koncert második részében saját művét, a Totentanzot vezényelte. Csillagóra. Egy zenetörténeti jelentőségű villanás, aranykönyvi fejezet. Rögtönzött csúcstalálkozó helyszíne lett a Bartók Béla Hangversenyterem. A világ vezető kortárs zeneszerzői közül ketten egy (lég)térben; a doyen és az ötvenen tavaly átlépett angol pályatárs. Ha netán még Eötvös Péter is itt van, itt lenne… Nem mintha minden nagy koncert élménye ne volna hasonló „szenzációk” nélkül is egyszeri, megismételhetetlen. A német szövegre komponált, óriás zenekart és két énekes szólistát (jelen esetben a 2013-as londoni ősbemutatón is közreműködő Christianne Stotijnt, illetve Mark Stone-t) felvonultató Totentanz ilyen örökre szóló alkalom volt.

A második világháborús légitámadás következtében leégett lübecki Marienkirche kápolnájában Bernt Notke 15. századi Haláltánc-fríze is odalett. Thomas Adès a maga módján, a zene eszközeivel „rekonstruálta” azt, amit 1942 virágvasárnapján a brit bombázó megsemmisített: az emblematikus festménysorozatot harmincöt perces változatos „hangkép” formájában teremtette újjá. Nála a táncba szólító Halál nem részvétlen. Szigorú, kaján ítész, aki kemény azokkal, akiknek sok adatott, és akiktől sokat vártak. Lehullanak az álarcok, azonnal oda a földi rangokból fakadó gőg. A Halál e mindenkit érintő, rémítő, de megtisztító vonulásba várja a talmi értékekről lemondani kényszerülő, a túlvilági sorsára aggódva tekintő pápát, császárt, bíborost, királyt, aztán a szerzetest, a lovagot, a polgármestert, az orvost szólítja, s különösen fenyegetőn a másokon élősködő uzsorást. Őket a kereskedő, a szolgáló sekrestyés és a kézműves követi. A Halál szelíd a földművelővel, akinek keserves, küzdelmes léte már önmagában üdvreményre jogosít. A szüzet, végül a gyermeket hívja, finom szánakozással adva hírül számukra az elkerülhetetlent. Adès „akusztikai leleményekben” bővelkedő alkotása úgy is eredeti és egyedi, hogy a Dies irae-n túl kortárs módon emlékeztetheti a hallgatót Liszt és Saint-Saëns Haláltáncára, s még inkább Muszorgszkijra, A halál dalai és táncai ciklus megrendítően egyenlőtlen dialógjára.

A Halál itt a bariton, az Embert – minden felvonuló szereplőt – a mezzoszoprán szólaltatja meg. Nem állom meg, oda-odanézek. Kurtág György profilból. Koncentrál, láthatóan megelégedéssel töltik el a hallottak. Jó volna tudni, mit gondol Adès zenei ötleteiről. Vajon ihletődik ilyenkor, vagy egyszerűen csak konstatálja a másik érdemeit? Netán az jár a fejében, hogy ezt a részt én másképpen oldottam volna meg? Egyáltalán, miként érinthet egy agg mestert e fájdalmasan közeli téma, a Totentanz, az elmúlás?

A Halál utoljára a gyermeket, az újszülöttet hívja; a csecsemő a középkori eredetű szöveg szerint visszakérdez. Szépséggel oldódik a feszültség. Ringatás, belenyugvás, gyöngülő-lassuló szívritmus, elszenderülés. Távolodás. A csöndesülésben felsejlik a kegyelem. Kimért időnket, legyen az bármilyen hosszú is, biztosan kevésnek fogjuk érezni. És evangéliumi bizonyosságunk ellenére visszhangzik bennünk közös riadtságunk, a karon ülő értetlenkedése: „Hogyan táncolhatnék veled, hisz még járni sem tudok?”

Szöveg: Pallós Tamás

Fotó: Wikimedia Commons; Csibi Szilvia / Müpa

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17-24-i ünnepi számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.