„Isten irgalmasság” – Keresztút Ferenc pápával nagypénteken a Colosseumnál

2016. március 25. péntek 23:00

Az idei római, Ferenc pápa által március 25-én, nagypénteken este vezetett Via Crucis elmélkedéseit Gualtiero Bassetti bíboros, a Perugia–Città della Pieve Főegyházmegye érseke írta.

Bevezetés

Énekkar: Imádunk és áldunk, Krisztus! Mert szent kereszted által megváltottad a világot.
Ferenc pápa: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. – Ámen.

Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene! (2Kor 1,3)

A mostani rendkívüli szentévben a nagypénteki keresztút is egyedülálló erővel vonz minket, a mennyei Atya irgalmának erejével, aki mindannyiunkra ki akarja árasztani kegyelmét és vigasztalást adó Lelkét.

Az irgalmasság a kegyelem csatornája, amely Istentől indul, és elér minden ma élő férfit és nőt. Férfiakat és nőket, akik oly sokszor csak tévelyegnek és meg vannak zavarodva, anyagiasak és bálványimádók, szegények és magányosak. Egy olyan társadalom tagjai, amely szemlátomást elfojtotta a bűnt és az igazságot.

„Rám tekintenek majd, akit átszúrtak” (Zak 12,10): teljesedjenek be rajtunk is ma este Zakariás prófétának ezek a szavai! Emeljük fel tekintetünket végtelen nyomorúságunkból, és szegezzük szemünket őrá, Krisztus Urunkra, az irgalmas Szeretetre! Akkor majd találkozhatunk az ő arcával, és hallhatjuk szavait: „Örök szeretettel szerettelek” (Jer 31,3). Ő megbocsátja és eltörli bűneinket, megnyitja előttünk az életszentség útját, amelyen magunkhoz tudjuk ölelni saját keresztünket az ő segítségével, testvéreink iránti szeretetből.

A forrás, mely lemosta vétkeinket, „örök életig buzgó vízforrás lesz” (Jn 4,14) bennünk.

[Rövid csend.]

Imádkozzunk!
Örök Atyánk,
szeretett Fiad kínszenvedése által
fel akartad tárni előttünk szívedet,
és meg akartál ajándékozni minket irgalmaddal.
Add, hogy szorosan Mária, az ő anyja és a mi anyánk mellett
be tudjuk fogadni és mindig meg tudjuk őrizni a szeretet ajándékát.
Ő, az irgalmasság anyja vigye eléd kéréseinket,
amelyekkel hozzád fordulunk
magunkért és az egész emberiségért,
hogy e keresztút kegyelme
elérje minden ember szívét,
és új reménnyel töltse el,
azzal a csalhatatlan reménnyel,
amely Jézus keresztjéből árad,
aki veled él és uralkodik,
a Szentlélekkel egységben
mindörökkön örökké. Ámen.


I. állomás
Halálra ítélik Jézust

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Márk evangéliumából (15,14–15)

Pilátus megkérdezte tőlük: „Mi rosszat tett?” Azok még hangosabban kiáltozták: „Feszítsd keresztre!” Erre Pilátus, aki eleget akart tenni a tömeg kérésének, szabadon bocsátotta nekik Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy keresztre feszítsék.

Jézus egymagában áll e világ hatalma előtt. Teljesen aláveti magát az emberek ítélkezésének.

Pilátus olyan misztériummal találja magát szembe, amelyet nem tud megérteni. Tanakodik, és magyarázatokat kér. Megoldást keres, és talán el is érkezik az igazság küszöbéig. De úgy dönt, nem lépi át. Az élet és az igazság közül a saját életét választja. A mai nap és az örökkévalóság közül a mai napot választja.

A tömeg Barabást választja, Jézustól pedig elfordul. A tömeg a földön akar igazságosságot, ezért az igazságszolgáltatót választja: azt, aki fel tudja szabadítani az elnyomásból és a szolgaság igája alól. Jézus igazságossága nem forradalommal valósul meg: a kereszt botrányán keresztül érkezik el. Jézus minden felszabadító tervet felforgat, mert magára veszi a világ gonoszságát, és a rosszra nem rosszal felel. Ezt pedig nem értik meg az emberek. Nem értik, hogy az ember vereségéből elérkezhet Isten igazságossága.

Ma mindannyian ott vagyunk a tömegben, amely azt kiabálja: „Feszítsd keresztre!” Egyikünk sem kivétel! A tömegen és Pilátuson az a belső érzés uralkodik el, amely minden embert összeköt: a félelem. Attól való félelem, hogy elveszítjük biztonságunkat, javainkat, életünket. Jézus viszont másik utat mutat nekünk.

Urunk, Jézus,
annyira hasonlítunk azokhoz az emberekhez!
Tele van félelemmel az életünk!
Félünk a másfélétől, a külfölditől, a migránstól.
Félünk a jövőtől, a váratlan eseményektől, a nyomortól.
Oly sok félelem van családunkban, munkahelyünkön, városunkban…
Alkalmasint Istentől is félünk: félünk az isteni ítélettől,
mert kicsinyhitűek vagyunk, nem ismerjük az ő szívét,
és kételkedünk irgalmában.
Urunk, Jézus, téged az emberek félelme ítélt el,
szabadíts meg minket az ítéletedtől való félelemtől.
Add, hogy bár kiáltozunk aggodalmaink miatt,
mindig érezzük buzdító szavad édes erejét: „Ne féljetek!”

Mi Atyánk…

Áll a fájdalomnak anyja,
Kín az arcát könnybe vonja.
Úgy siratja szent fiát.

II. állomás
Jézus vállára veszi a keresztet

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Márk evangéliumából (15,20)

Miután kigúnyolták, levették róla a bíbort és saját ruháját adták rá, azután kivezették, hogy keresztre feszítsék.

A félelem kimondta az ítéletet, de nem tárhatja fel magát, így elbújik a világ magatartásformái mögé: gúnyolódás, megalázás, erőszak és kinevetés. Most már saját ruhájába öltöztetve látjuk Jézust, az ő puszta emberségében, fájdalomtól gyötörten és véresen, minden „bíbor” nélkül, istenségének legkisebb jele nélkül. Pilátus így állítja a nép elé: „Ecce homo!” [Íme, az ember!] (Jn 19,5).

Ez a sors vár arra, aki elkezdi követni Krisztust. A keresztény nem keresi a világ tapsát vagy a többség egyetértését. A keresztény nem hízeleg és nem hazudik a hatalom megszerzése érdekében. A keresztény elfogadja a gúnyolódást és a megalázást, melyet az igazság iránti szeretet vált ki.

„Mi az igazság?” (Jn 18,38) – kérdezte Pilátus Jézustól. Ez minden idők kérdése. Ez a mi korunk kérdése. Az igazság pedig ez: a próféták által meghirdetett Emberfiának igazsága (vö. Iz 52,13–53,12), az eltorzult emberarc, mely feltárja Isten hűségét.

Mi azonban túl gyakran olcsó igazságot keresünk magunknak, olyat, amely kényelmessé teszi életünket, bizonytalanságainknak megfelel, sőt kielégíti legalantasabb vágyainkat. Ily módon végül megelégszünk látszat- és részigazságokkal, hagyjuk megtéveszteni magunkat „a vészprófétáktól, akik mindig csak bajt jósolnak” (Szent XXIII. János pápa), vagy az ügyes furulyásoktól, akik csábító muzsikájukkal elaltatják szívünket és elszakítanak Krisztus szeretetétől.

Isten Igéje emberré lett,
eljött, hogy elbeszélje nekünk a teljes igazságot, Istenről és az emberről.
Isten az, aki a keresztet vállára veszi (vö. Jn 19,17)
és elindul önmaga irgalmas odaajándékozásának útján.
Az az ember, aki igazságban bontakoztatja ki magát,
olyasvalaki, aki követi őt, ugyanezen az úton.
Úr Jézus, add, hogy a kereszt teofániájában szemléljünk téged,
amikor kinyilatkoztatásod elérte tetőpontját,
és arcod titokzatos ragyogásában
felismerjük saját arcunk vonásait is.

Mi Atyánk…

Gyász a lelkét meggyötörte,
Kín és bánat összetörte,
Tőrnek éle járta át.


III. állomás
Jézus először esik el a kereszt alatt

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Izajás próféta könyvéből (53,4.7)

Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis Istentől megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját.

Jézus a próféta által meghirdetett bárány, aki magára vette az egész emberiség bűnét. Magára vette kedvesének gyengeségeit, fájdalmait és bűntetteit, gaztetteit és átkait. Elérkeztünk az Ige megtestesülésének legvégső pontjához. De létezik egy még mélyebb pont: Jézus elesik e kereszt súlya alatt. Egy Isten, aki elesik!

Ebben az elesésben Jézus értelmet ad az emberek szenvedésének. A szenvedés az ember számára időnként abszurd, az értelem számára érthetetlen, halált jósol. A szenvedésnek vannak olyan körülményei, amelyek tagadni tűnnek Isten szeretetét. Hol van Isten a haláltáborokban? Hol van Isten a bányákban és gyárakban, ahol rabszolgaként gyerekek dolgoznak? Hol van Isten a tengeri lélekvesztőkön, amelyek elsüllyednek a Földközi-tengeren?

Jézus elesik a kereszt súlya alatt, de nem törik meg. Nézzük, ott van Krisztus! Kidobott a kidobottak között. Utolsó az utolsók között. Hajótörött a hajótöröttek között.

Isten magára veszi mindezt. Olyan Isten, aki szeretetből lemond arról, hogy megmutassa mindenhatóságát. De így is, éppen így, a földre esve, mint földbe hullott mag, Isten hűséges önmagához, hűséges a szeretetben.

Urunk, imádkozunk hozzád
a szenvedés értelmetlennek tűnő helyzeteiért,
a haláltáborokban meghalt zsidókért,
a hittel szembeni gyűlöletből megölt keresztényekért,
mindenféle üldözés áldozataiért,
a rabszolgamunkára fogott gyerekekért,
a háborúkban meghaló ártatlanokért.
Urunk, segíts megértenünk, mekkora szabadság és belső erő van
istenségednek ebben a hallatlan kinyilatkoztatásában,
istenséged annyira emberi, hogy földre esik az ember bűneinek keresztje alatt,
és annyira irgalmasan isteni, hogy legyőzi a rosszat, mely elnyomott minket!

Mi Atyánk…

Ó mi nagy volt ama drága
Szűzanya szomorúsága,
Egyszülött szent magzatán!


IV. állomás
Jézus találkozik édesanyjával

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Lukács evangéliumából (2,34–35.51)

Simeon megáldotta őket, anyjának, Máriának pedig ezt mondta: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.” Anyja ezeket mind megőrizte szívében.

Isten azt akarta, hogy az élet a szülés fájdalmain keresztül jöjjön a világra: egy asszony fájdalmain keresztül, aki életet hoz a világra. Mindenkinek szüksége van anyára, még Istennek is. „Az Ige testté lett” (Jn 1,14) egy szűz lány méhében. Mária befogadta őt, és világra hozta Betlehemben, bepólyálta, vigyázott rá, és felnevelte szeretetének melegével, és ővele [Jézussal] érkezett el az ő „órájához”.

Most, a Kálvárián beteljesedik Simeon jóslata: tőr járja át a lelkét. Mária újra látja fiát, megcsúfoltan és teljesen kimerülten a kereszt súlya alatt. A kisírt szemű anya teljesen osztozik fia fájdalmában, szemében viszont remény is csillog, mert attól a naptól fogva, hogy igent mondott az angyal üdvözletére (vö. Lk 1,26–38), szemében mindig ott tükröződött az az isteni fény, amely most, a szenvedés napján is benne ragyog.

Mária József felesége és Jézus anyja. A család csakúgy, mint régen, ma is a társadalom dobogó szíve, a közös élet nélkülözhetetlen alapeleme, az emberi kapcsolatok helyettesíthetetlen architrávja [hevedergerendája], örökké tartó szeretet, amely üdvözíti majd a világot.

Mária nő és anya. Női géniusz és gyengédség. Bölcsesség és szeretet. Mária mindenki anyjaként „a remény jele az összes nép számára, amelyek a szülés fájdalmait szenvedik”, „misszionárius asszony, aki hozzánk lép, hogy elkísérjen minket életünkben”, és „igazi anyaként velünk jár, velünk küzd, és állandóan árasztja felénk Isten szeretetének közelségét” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 286).

Ó, Mária, az Úr édesanyja,
te voltál isteni fiad számára első visszfénye az ő Atyja irgalmasságának,
azé az irgalmasságé, amelynek kinyilvánítását kérted tőle Kánában.
Most, hogy fiad feltárja előttünk az Atya arcát
a szeretet legvégső következményeiig,
csendesen nyomába lépsz, mint a kereszt első tanítványa.
Ó, Mária, hűséges szűz, viseld gondját minden árvának a földön,
védelmezz minden nőt, akik kizsákmányolás és erőszak áldozatává váltak!
Támassz bátor nőket az egyház javára!
Segíts minden anyát, hogy gyermekeit Isten szeretetének gyengédségében nevelje,
a megpróbáltatás órájában pedig kísérje útjukat hitének csendes erejével!

Mi Atyánk…

Mennyit sírt és hogy kesergett,
Látván azt a nagy keservet,
Azt a nagy kínt szent Fián.


V. állomás
Cirenei Simon segít Jézusnak hordozni a keresztet

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Márk evangéliumából (15,21–22)

Az egyik arra menő embert, a cirenei Simont, Alexander és Rufusz apját, aki éppen a mezőről jött, kényszerítették, hogy vigye a keresztjét. Így vezették ki Jézust a Golgota nevű helyre, amely Koponyahelyet jelent.

Az üdvösség történetében feltűnik egy ismeretlen ember. Cirenei Simont, egy munkás férfit, aki a földekről igyekezett haza, kényszerítik, hogy vigye a keresztet. De éppen őbenne lép működésbe elsőként Krisztus szeretetének kegyelme, mely a keresztből árad. Simon, akit akarata ellenére kényszerítenek arra, hogy terhet cipeljen, később az Úr tanítványává válik.

A szenvedés egyszer csak kopogtat az ajtónkon, sosem várjuk. Mindig kényszerként, olykor egyenesen igazságtalanságként jelenik meg. Drámaian felkészületlenül találhat minket. Egy betegség romba döntheti életre szóló terveinket. Egy fogyatékos gyermek születése összekuszálhatja álmainkat az olyannyira vágyott anyaságról. Az a nem akart csapás azonban erőszakosan kopogtat az ember szívén. Hogyan fogadjuk egy általunk szeretett személy szenvedését? Mennyire halljuk meg a tőlünk messze élő, szenvedő emberek kiáltását?

Cirenei Simon segít, hogy meglássuk az emberi lélek törékenységét, és rávilágít Jézus emberségének egy újabb vonására. Még Isten Fiának is szüksége volt valakire, aki segíti hordani keresztjét. Ki tehát ez a Cirenei? Isten irgalmassága, amely megjelenik az emberek élettörténetében. Isten bepiszkolja a kezét velünk, a bűneinkkel és gyengeségeinkkel. Nem szégyenkezik miatta. És nem hagy magunkra minket!

Urunk, Jézus,
megköszönjük neked ezt a minden várakozásunkat felülmúló ajándékot,
amely feltárja előttünk irgalmasságodat.
Te nemcsak annyira szerettél minket, hogy nekünk adtad az üdvösséget,
hanem annyira, hogy az üdvösség eszközévé is tettél minket.
Kereszted értelmet ad minden keresztünknek,
de nekünk adta az élet legnagyobb kegyelmét is:
tevékenyen részt vehetünk a megváltás misztériumában,
az üdvösség eszköze lehetünk testvéreink számára.

Mi Atyánk…

Ki ne sírna, melyik ember,
Hogyha ennyi gyötrelemben
Látja lankadozni őt?


VI. állomás
Veronika megtörli Jézus arcát

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Izajás próféta könyvéből (53,2–3)

Nem volt sem szép, sem ékes, külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit nem becsültünk sokra.

Az izgatott tömegben, amely kíséri a Kálváriára haladó Jézust, feltűnik Veronika, egy arctalan, történelem nélküli asszony. Mégis egy bátor nőről van szó, aki készségesen hallgat a Lélekre és követi indításait, aki képes felismerni Isten Fiának dicsőségét Jézus eltorzult arcán, és érzékelni az ő hívását: „Ó, ti mindnyájan, akik erre jártok az úton, nézzetek ide, és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam?” (Siral 1,12).

Eláll a szavunk, amikor tanúi vagyunk annak a szeretetnek, amelyet ez a nő megtestesít. A szeretet erőssé teszi arra, hogy szembeszálljon az őrökkel, hogy átverekedje magát a tömegen, hogy egészen az Úr közelébe férkőzzön, és egy olyan gesztust tegyen, amely együttérzéséről és hitéről tanúskodik: megtörli Jézus vérző sebeit, letörli fájdalmának könnyeit, és szemléli azt az eltorzult arcot, amely mögött ott rejtőzik Isten arca.

Mi ösztönösen menekülni akarunk a szenvedéstől, mert a szenvedés undort kelt. Milyen sok, az élet csapásaitól eltorzult arccal találkozunk, és elég gyakran elfordítjuk tekintetünket. Hogyan nem látjuk meg az Úr arcát annak a milliónyi menekültnek és elvándorlónak az arcán, akik kétségbeesve menekülnek a háborúk, az üldöztetések és diktatúrák borzalmai elől? Mindannyiuk számára Isten mindig bátor segítségnyújtóként mutatkozik meg, a maga egyedülálló arcával. Mint Veronika, az arctalan asszony, aki szeretettel törölte meg Jézus arcát.

„Arcodat keresem, Uram” (Zsolt 27,8).
Segíts, hogy rátaláljak testvéreimben,
akik a fájdalom és a megaláztatás útját járják!
Add, hogy le tudjam törölni a legyőzöttek könnyeit és vérét,
mindazokét, akiket a gazdag és könnyelmű társadalom gátlástalanul kidob!
Add, hogy minden arc mögött,
a legelhagyatottabb emberé mögött is,
fel tudjam fedezni a te végtelen szépségű arcodat!

Mi Atyánk…

Ki ne sírna Máriával,
Hogyha látja szent Fiával
Szenvedni a szent Szülőt!


VII. állomás
Jézus másodszor esik el

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Izajás próféta könyvéből (53,5)

A mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.

Jézus még egyszer elesik. A kereszt súlya összetörte, de nem ölte meg. Jézus ismét felfedi teljes emberségét. Ez a tehetetlenség határtapasztalata, a szégyenérzeté az őt csúfolókkal szemben, a megalázottságé a benne bízók előtt. Nincs ember, aki földre akarna esni és el akarna bukni. Főleg nem mások szeme előtt.

Az emberek gyakran lázadnak az ellen, ha nincs hatalmuk, ha nem képesek életükben előrébb jutni. Jézus azonban a „hatalom nélküliek hatalmát” testesíti meg. Megtapasztalja a kereszt gyötrelmét és a hit üdvözítő erejét. Egyedül Isten tud üdvözíteni minket. Egyedül ő tudja átváltoztatni a halál jelét dicsőséges keresztté.

Ha Jézus másodszor is földre esett bűnünk súlya alatt, akkor mi is fogadjuk el, hogy elesünk, a földre kerülünk és ismételten eleshetünk bűneink miatt. Ismerjük el, hogy egyedül, saját erőnkből nem vagyunk képesek üdvözülni.

Urunk, Jézus, te elfogadtad azt a megaláztatást,
hogy ismét eless mások szeme láttára.
De nemcsak akkor akarunk szemlélni téged, amikor a porban fekszel,
hanem rád akarjuk szegezni szemünket akkor is,
amikor mi vagyunk ugyanebben a helyzetben,
elesve, a földön, gyengeségeink miatt.
Segíts, hogy elismerjük bűneinket,
és add nekünk a fájdalomból születő akaratot, hogy felkeljünk!
Ajándékozd meg az egész egyházat a szenvedés tudatos vállalásával!
Főképp a kiengesztelődés szolgáinak add meg
a bűneikért hullatott könnyek adományát!
Hogyan kérhetnék irgalmadat maguk és mások számára,
ha nem tudnák előtte megsiratni saját vétkeiket?

Mi Atyánk…

Népét hogy megmossa szennytől,
Látta tenger gyötrelemtől
Roskadozni Jézusát.


VIII. állomás
Jézus találkozik a jeruzsálemi asszonyokkal

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Lukács evangéliumából (23,27–28)

Nagy tömeg követte [Jézust], asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus viszont hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok!”

Jézus, jóllehet a fájdalom meggyötörte, és az Atyánál keres védelmet, együttérez az őt követő néppel, és megszólítja a nőket, akik a Kálváriára vezető úton kísérik. Szava határozott felhívás a megtérésre.

Ne miattam sírjatok, mondja a Názáreti, mert én az Atya akaratát cselekszem, hanem magatok miatt sírjatok, valahányszor nem teszitek meg Isten akaratát!
Isten Báránya az, aki beszél, és aki a világ bűnét hordozza vállán. Megtisztítja Jeruzsálem e leányainak tekintetét, akik itt még tökéletlenül fordulnak hozzá. „Mit tegyünk?” – mintha ezt kiáltaná e nők sírása az Ártatlan előtt. Ugyanezt a kérdést tették fel az emberek Keresztelő Jánosnak is (vö. Lk 3,10), de Péter apostol hallgatósága is ezt ismétli majd pünkösd után, amikor Péter szavai szíven találják őket: „Mit tegyünk?” (ApCsel 2,37).

A válasz egyszerű és világos: „Térjetek meg!” Személyes és közösségi megtérésről van szó. „Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok” (Jak 5,16). Nincs megtérés a szeretet gyakorlása nélkül. A cselekvő szeretet az egyház létmódja.

Urunk, Jézus,
segítsd kegyelmeddel megtérésünk útját,
hogy hozzád térjünk,
közösségben testvéreinkkel,
akik számára azt kérjük,
hogy a te irgalmas szíveddel tudjunk feléjük fordulni,
azzal az anyai szívvel, amely képessé tesz minket arra,
hogy gyengéd és együttérző szeretettel szeressük egymást,
és önmagunkat is képesek legyünk feláldozni felebarátaink üdvösségéért!

Mi Atyánk…

Szeretetnek szent kútfője,
Add, a fájdalomnak tőre
Járjon át a lelkemen.


IX. állomás
Jézus harmadszor esik el

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Pál apostol Filippieknek írt leveléből (2,6–7)

Ő isteni állapotban volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta kiváltságnak, hanem rabszolgasorsot vállalva kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez.

Jézus harmadszor esik el. Isten Fia teljes súlyával megtapasztalja az emberi létállapotot. Ezzel az eséssel még szilárdabb helyet foglal el az emberiség történelmében. És minden pillanatban kíséri a szenvedő emberiséget. „Veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20).

Hányszor esnek földre férfiak és nők egyaránt? Hányszor szenvednek férfiak, nők és gyermekek a széthullott család miatt? Hányszor érzik úgy férfiak és nők, hogy elveszítették méltóságukat, mert nincs munkahelyük? Hányszor kénytelenek a fiatalok bizonytalanságban élni, és veszítik el jövőbe vetett reményüket?

Az ember, aki elesik, és aki szemléli Istent, amint elesik, az az ember, aki végre elfogadhatja önnön gyengeségét és tehetetlenségét, félelem és kétségbeesés nélkül, épp azért, mert Fiában maga Isten is átélte azt. Az irgalmasság vezette Istent, hogy ilyen mélyre ereszkedjen, hogy az út porában feküdjön. A porban, melyet átitat Ádám verejtéke, Jézusnak és a történelem minden vértanújának vére; a porban, melyet oly sok testvérünk könnyei áztattak, akik azért hulltak a porba, mert az ember erőszakos a másik emberrel, és kizsákmányolja a másik embert. Az Úr még ezt a könnyekkel áztatott, az emberi önzéstől bántalmazott, megerőszakolt és kifosztott port is magához ölelte.

Urunk, Jézus,
elterülve ezen a szikkadt földön
közel vagy minden szenvedő emberhez,
és erőt öntesz szívébe, hogy fel tudjon kelni.
Kérlek, irgalmasság Istene,
mindazokért, akik padlóra kerültek, mindenféle okokból:
személyes bűnük miatt, megromlott házasságuk miatt,
mert magányosak, elveszítették munkájukat,
családi drámák miatt, vagy mert aggódnak a jövőért.
Éreztesd meg velük, hogy nem vagy távol egyiküktől sem,
mert hozzád, ki a megtestesült irgalom vagy,
az az ember áll legközelebb,
aki leginkább megbocsátásra szorulónak érzi magát,
és még „minden remény ellenére remél”.

Mi Atyánk…

Hogy szívemben lángra kelne
Krisztusomnak szent szerelme.
Segíts neki tetszenem.


X. állomás
Megfosztják Jézust ruháitól

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Márk evangéliumából (15,24)

Keresztre feszítették, majd megosztoztak ruháin, sorsot vetve, hogy kinek mi jusson.

A kereszt lábánál, a megfeszített Jézus és a szenvedő rablók alatt katonák állnak, akik Jézus ruháin vitatkoznak. A rossz banalitása.

A katonák tekintete távol van a felettük szenvedőktől és elkerüli a körülöttük zajló történelmet. Úgy tűnik, az, ami történik, nem érinti meg őket. Miközben Isten Fia a kereszt gyötrelmeit szenvedi, ők rendíthetetlenül folytatják életüket, melyben a szenvedélyek mindennek fölébe kerekednek. Ez a nagy paradoxona a szabadságnak, amellyel Isten felruházta gyermekeit. Jézus halálával szemben minden ember választhat: szemléli Krisztust vagy „sorsot vet”.

Végtelen távolság választja el a Megfeszítettet hóhéraitól. A ruhák iránti nyomorúságos érdeklődésük miatt nem képesek megragadni annak a védtelen és megvetett, kicsúfolt és megkínzott testnek az értelmét, nem képesek felfogni, hogy ebben a testben Istennek az egész emberiség üdvösségére vonatkozó akarata valósul meg.

Az a test, amelyet az Atya a Fiúnak készített (vö. Zsolt 40,7; Zsid 10,5), most a Fiú szeretetét fejezi ki Atyja felé, Jézus teljes önátadását az embereknek. Az a mindentől lecsupaszított test – szeretet kivételével – magában foglalja az emberiség végtelen fájdalmát, és az emberiség minden sebéről árulkodik, főleg a legfájdalmasabbakról: a legmélyebb mivoltukban meggyalázott gyermekek sebeiről.

Az a néma és vérző, megkorbácsolt és megalázott test megmutatja az igazságosság útját. Isten igazságosságáét, amely átalakítja a legborzalmasabb szenvedést is a feltámadás világosságába.

Uram, Jézus,
szeretném eléd hozni az egész szenvedő emberiséget.
Férfiak és nők testét, gyermekek és idősek testét,
betegek és fogyatékosok testét,
akiknek méltóságát nem tartják tiszteletben.
Az emberiség történelmében mennyi erőszak érte azt,
ami leginkább az ember sajátja,
szent és áldott, mert Istentől származik!
Urunk, azokért imádkozunk hozzád,
akiket megerőszakoltak legmélyebb mivoltukban,
akik nem fogják fel saját testük misztériumát,
akik nem fogadják el testüket, vagy elcsúfították annak szépségét,
akik nem tisztelik az öregedő és meghaló test gyengeségét és szent voltát,
a testét, amely egy napon majd feltámad!

Mi Atyánk…

Esdek, hogy szívembe véssed,
Szűzanyám, nagy szenvedésed
S az Átvertnek sebeit.


XI. állomás
Keresztre szegezik Jézust

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Lukács evangéliumából (23,39–43)

Az egyik felfeszített gonosztevő káromolta: „Nem te vagy a Messiás? Szabadítsd meg magad és minket is.” A másik rászólt: „Nem félsz Istentől? Hisz te is ugyanazt a büntetést szenveded. Mi tetteink méltó jutalmát kapjuk, de ő nem követett el semmi rosszat.” Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam országodban.” Ő ezt válaszolta: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.”

Jézus a keresztfán függ. A „Királyi zászló jár elöl” kezdetű liturgikus himnusz szerint a kereszt „termékeny és dicsőséges fa”, „nászágy, trónus és oltár”. E trónus magasából, arról a helyről, amely az egész mindenséget magához vonzza (vö. Jn 12,32), Jézus megbocsát felfeszítőinek, „mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Krisztus keresztjén, a „Királyi zászló jár elől” himnusz szavaival: a „nagy kiváltás mérlegén” az a mindenhatóság ragyog, amely kiüresíti önmagát, az a bölcsesség fénylik, amely az őrültségig kicsinnyé válik, az a szeretet tündöklik, amely áldozatul adja önmagát.

Jézus jobbján és balján egy-egy gonosztevő függ, valószínűleg gyilkosok. Ez a két bűnöző minden ember szívét megérintik, mert arról tanúskodnak, hogy kétféle módon lehet kereszten lenni: egyik átkozza Istent, a másik viszont felismeri Istent a kereszten. Az első bűnöző a mindenkinek legkényelmesebb megoldást javasolja. Emberi megváltást akar, tekintetét lefelé fordítja. Számára a megváltás a keresztről való megmenekülést és a szenvedés kiiktatását jelenti. Ez a kidobás, a leselejtezés kultúrájának logikája. Azt kéri Istentől, hogy töröljön el mindent, ami nem hasznos és nem méltó az életre.

Ezzel szemben a második bűnöző nem kezd megoldási tárgyalásba. Isteni megváltást javasol, és egész tekintetét felfelé fordítja. Számára a megváltás Isten akaratának elfogadását jelenti, a legnehezebb körülmények között is.

Ez a szeretet és a megbocsátás kultúrájának logikája.

Látjuk tehát a kereszt őrültségét, melynek színe előtt az emberi bölcsesség nem tehet mást, csak elcsendesedhet és elnémulhat.

Jézusom, te szeretetből vállaltad, hogy megfeszítsenek,
ajándékozd nekem a te megbocsátó képességedet, mely képes felejteni,
add nekem a te irgalmasságodat, mely képes másokat újjáteremteni!
Add, hogy minden gyónásomban megtapasztaljam azt a kegyelmet,
amely a te képedre és hasonlatosságodra teremtett engem,
de újjá is teremt, valahányszor az Atya kezébe helyezem életemet
minden nyomorúságommal együtt!
Megbocsátásod úgy hangozzék felém, mint annak a szeretetnek bizonyossága,
amely megvált és újjáalkot engem, segít, hogy örökké veled legyek!
Akkor valóban kegyelmet kapott gonosztevő leszek,
és minden megbocsátásod már mostantól a paradicsom ízlelése lesz.

Mi Atyánk…

Gyermekednek, a sebzettnek,
Ki miattam szenvedett meg,
Osszam meg gyötrelmeit.


XII. állomás
Jézus meghal a kereszten

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Márk evangéliumából (15,33–39)

Hat óra tájban az egész földre sötétség borult, egészen kilenc óráig. Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Eloi, Eloi, lamma szabaktáni?” Ez annyit jelent: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” Az ott állók közül néhányan hallották, és megjegyezték: „Lám, Illést hívja.” Valaki odafutott, és ecetbe mártott szivacsot nádszálra tűzve inni adott neki. „Hadd lássuk – mondta –, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. Ekkor a templom függönye kettéhasadt, felülről egészen az aljáig. Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: „Ez az ember valóban Isten Fia volt.”

Déli sötétség: valami teljesen egyedülálló és nem várt dolog történik a földön, de olyasmi, ami nem csak a földet érinti. Az ember megöli Istent! Isten Fiát bűnözőként keresztre feszítették. Jézus az Atyához fordul, a huszonkettedik zsoltár első szavait kiáltja. Ez a szenvedés és az elhagyatottság kiáltása, ugyanakkor az „isteni győzelemben való bizalomnak”, a teljes bizalomnak, és a „dicsőség bizonyosságának” a kiáltása is (XVI. Benedek pápa: Katekézis, 2011. szeptember 14.).

Jézus kiáltása a történelem minden keresztre feszítettjének kiáltása, mindenkié, akit magára hagytak és megaláztak, a vértanúé és a prófétáé, mindenkié, akit megrágalmaztak és igazságtalanul elítéltek, aki száműzetésben vagy börtönben van. Az emberi kétségbeesés kiáltása, mely azonban a hit győzelmébe torkollik, a hitébe, amely a hitet örök életté változtatja. „Hirdetem majd nevedet testvéreimnek, és a gyülekezetben dicsérlek majd téged” (Zsolt 22,23).

Jézus meghal a kereszten. Ez Isten halála? Nem, hanem a hitről való legmagasztosabb tanúságtétel. A 20. századot a vértanúk századaként határozták meg. Maximilian Kolbe atya és Edith Stein életpéldája ragyogva fénylenek. De Krisztus testét még ma is keresztre feszítik sokfelé a világban. A 21. század vértanúi a mai világ igazi apostolai.

A nagy sötétség közepén azonban lángra lobban a hit: „Ez az ember valóban Isten Fia volt!” Mert az, aki így hal meg, hogy a halálos kétségbeesést életadó reménnyé változtatja, nem lehet egyszerűen ember.

A keresztre feszített Jézus teljes önfelajánlás.
Semmit sem tartott meg magának,
sem egy ruhadarabot, sem egy vércseppet, sem az anyját.
Mindent odaadott: „Consummatum est.”
Amikor valaki már semmit sem adhat, mert már mindent odaadott,
akkor válik képessé valódi ajándékokat adni.
Lecsupaszított, meztelen, sebekkel borított, szomjas az elhagyatottságtól, szitkok célpontja:
nincs többé emberi alakja.
Mindent adni: ez a szeretet.
Amikor már nincs többé „enyém”, elkezdődik a paradicsom.
(Primo Mazzolari atya)

Mi Atyánk…

Látta édes egyszülöttét,
Halálos nagy elepedtét,
Látta, hogy halálra vált.

 

XIII. állomás
Leveszik Jézust a keresztről

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Márk evangéliumából (15,42–43.46a)

Amikor esteledett – előkészület napja, azaz szombat előtti nap volt –, jött egy előkelő tanácsos, az Arimateából való József, aki maga is várta Isten országát. Bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Gyolcsot vásárolt, majd levette Jézust a keresztről.

Arimateai József befogadja Jézust, még mielőtt meglátta volna dicsőségét. Befogadja őt legyőzöttként. Gonosztevőként. Elutasítottként. Elkéri a testet Pilátustól, mert nem akarja engedni, hogy a közös sírba dobják. József kockára teszi a hírnevét, és talán – mint Tobit – az életét is. (vö. Tób 1,15–20). József bátorsága azonban nem a csatahősök merészsége. József bátorsága a hit ereje. Azé a hité, amely befogadássá, ingyenességgé és szeretetté válik. Egyszóval: szeretetté.

A csendesség, az egyszerűség és józanság, amellyel József Jézus testéhez közeledik, szemben áll az e világi hatalmasságok temetésének hivalkodásával, banalizálásával, fényűzésével. József tanúságtétele ellenben emlékeztet mindazokra a keresztényekre, akik ma is kockára teszik életüket egy temetésért.

Ki fogadhatta volna ölébe Jézus élettelen testét, ha nem az, aki életet adott neki? Elképzelhetjük a Jézust karjába fogadó Mária érzéseit, Máriáét, aki hitt az angyal szavának, és megőrzött mindent szívében.

Mária, amikor átöleli halott fiát, újra kimondja igenjét. Ez a hit drámája és próbája. Egyetlen teremtmény sem szenvedett úgy, mint Mária, az anya, aki mindannyiunkat a kereszt lábánál szült a hitre.

A világ imáját ismételgette
„Atyám, Abba, ha lehetséges…”
Csupán egy olajág
himbálózott feje felett,
enyhe szellőben…
De te egyetlen tövist
sem vettél el koszorújából.
A gondolatát is átszúrták,
hogyan lenne, hogyan lenne képes
a gondolat ott fenn
vért nem ontani?!
És nem nyúlt ki kéz,
mely a szögektől megszabadította volna,
szeméből a vért letörölte volna,
és így segítette volna
látni legalább az anyját ott,
legalább őt…
Mi több: a hatalmasok
a kegyetlenség mesterei,
és az emberek látván őt,
eltakarták arcukat,
ő pedig egy felhőn belül
imbolyog:
az isteni elhagyatottság felhőjén belül.
És utána, de csak utána
kell neked és nekünk
visszaadnunk neki az életet.
(David Maria Turoldo atya)

Mi Atyánk…

Add meg, kérlek, hogy míg élek,
Együtt sírjak mindig véled
S azzal, ki a fán eped.


XIV. állomás
Sírba teszik Jézust

Imádunk és áldunk, Krisztus!
Mert szent kereszted által megváltottad a világot.

Szent Máté evangéliumából (27,59–60)

József levette Jézus testét, tiszta gyolcsba göngyölte, és sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment.

Miközben József lezárja Jézus sírját, ő alászáll a poklokra és kitárja azok kapuit.

Azt, amit a nyugati egyház a „poklokra való alászállásnak” hív, a keleti egyház már anasztasziszként, vagyis feltámadásként ünnepli. A nővéregyházak így közlik az emberrel az egyetlen misztérium teljes igazságát: „Nézzétek, kinyitom sírjaitokat és kihozlak benneteket sírjaitokból, én népem, Lelkemet oltom belétek, és életre keltek” (Ez 37,12.14).

Egyházad, Urunk, minden reggel énekli: „Istenünk irgalmas szívétől meglátogat minket felkelő Napunk a magasságból, hogy fényt hozzon azoknak, akik sötétségben és halálos homályban ülnek” (Lk 1,78–79).

Az ember, akit a sötétség színeitől átitatódott fények elkápráztattak és a rossz erői vezettek, hatalmas követ hengerítve bezárt téged a sírba. Mi azonban tudjuk, hogy te, alázatos Isten, abban a csendben, ahová szabadságunk helyezett, továbbra is működsz, hogy új kegyelmet önts az emberbe, akit szeretsz. Lépj be hát sírjainkba: éleszd fel szereteted tüzét minden ember szívében, minden család körében, minden nép lépteiben!

Krisztus Jézus,
mindannyian haladunk halálunk
és sírunk felé.
Segíts, hogy meg tudjunk állni lélekben
sírod mellett!
Add, hogy az Élet hatalmas ereje,
mely ott kinyilvánult,
átjárja szívünket!
Add, hogy ez az Élet legyen
világosságunk földi zarándoklásunkon!
Ámen.
(Szent II. János Pál pápa)

Mi Atyánk…

Hogyha testem porba tér meg,
Lelkem akkor a nagy égnek
Dicsőségét lelje meg.


Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

hirdetés
Vezető híreink - olvasta már?
erdo-peter-szent-jobb-jelenleteben-mohacson-keressuk-onzes-nelkul-kozosseg-javat
Erdő Péter a Szent Jobb jelenlétében Mohácson: Keressük önzés nélkül a közösség javát!

A mohácsi vész 490. évfordulóján augusztus 28-án Mohácsra látogatott a Szent Jobb. A program keretében a fogadalmi templom előtti szabad téri oltárnál engesztelő-emlékező szentmisét mutattak be, amelynek főcelebránsa és szónoka Erdő Péter bíboros volt.

00:57
ferenc-papa-remelem-mihelyt-lehetosegem-nyilik-en-is-felkereshetlek-benneteket
Ferenc pápa: Remélem, mihelyt lehetőségem nyílik, én is felkereshetlek benneteket!

Augusztus 28-án, a vasárnap déli Mária-imádság előtt a Szentatya az alázat és az érdekmentes szolgálat értékéről elmélkedett. A közös ima után ismét megemlékezett az olaszországi földrengés sújtotta területek lakosairól, és kifejezte azon szándékát, hogy mielőbb meglátogassa őket.

2016. augusztus 28. vasárnap