„Maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok”

Világfelfordulás címmel jelentette meg művét Verne Gyula (†1905) 1889-ben, és nagyon sokan úgy érezhetjük, hogy éppen ez az, amit az elmúlt közel két hónap mindennapjaiban, saját életünk megszokott menetének radikális megváltozásában megtapasztalunk. Mi történt az évek hosszú sorának gyümölcseként kialakított tavaszi szokásainkkal? Hová lett az egyes hetek és napok életünk ritmusához igazított tevékenységeinek harmonikus rendje? Hol vannak a felemelő ünnepeink miatt érzett örömteli percek? Hol van a személyes találkozások, évfordulók, megemlékezések meghitt közösségi, vagy családias hangulata? Hol van a valódi, emberi mosoly, aminek megpillantása a másik arcán el tudja feledtetni bánatunkat, és örömet csal a mi arcunkra is? És hol az öröm, ami át tudja formálni felebarátunk szomorúságát, amikor rátekintünk, kifejezve ezzel, hogy igenis van remény? A felsorolt kérdések egytől egyig a személyes találkozásokról, együttlétekről és a mindennek az alapját képező közös és megingathatatlan hívő meggyőződésről szólnak, amelynek hitük szerinti kifejezésére szomjaznak az emberek. Átértékelődtek azok a személyes kapcsolatok, amiket megszoktunk, amelyek értékét nem voltunk képesek eléggé megbecsülni, amelyekről megfeledkeztünk. Eközben megrendült szívvel kulcsolja imára a kezét a gyakorló hívő, de a napi vallásos életét elhanyagoló ember is, imádkozva beteg vagy eltávozott szeretteiért. Fohászkodva a megszámlálhatatlan, személyesen nem ismert emberért, de azokért is, akik közel álltak, állnak hozzánk. Mert most már értjük és tudjuk: egymásra vagyunk utalva. Valójában ez mindig is így volt, de

a mostani szélsőséges helyzet felizzította azt a parazsat, amelynek sejtelmes fénye láthatóvá teszi az egymás iránti felelősség és összetartozás érzületét, amit már-már elfeledtünk.

Úgy, mint a szőlőtő és a szőlővessző szoros kapcsolatát. Jézus Krisztus nagyon gyakran használja a szőlő hasonlatot. Minden bizonnyal azért, mert egy szőlőskert gondozása és ápolása, a bő termés várása – ahogyan a Megváltó tanításának tettekben történő átadása – a körülményektől független és nem lankadó, folyamatos fáradozást, nagyon sok munkát és odafigyelést igényel. Ez a sok munka így összehasonlítható azzal a hitben való hűséget igénylő feladattal, amelyet az apostolok Krisztus feltámadása után kaptak az Egyházban. Természetesen itt példáról van szó. Arról a példáról, amely arra int, hogy nem lehet elválasztani a tanítványt a tanítójától. Ahogyan Jézus Krisztus is az Atyával és a Szentlélekkel egységben valósítja meg tetteit, hiszen a Szentháromság cselekszik a történelemben (amit mi ezért üdvtörténetnek nevezünk), ugyanúgy az apostolok, mikor Jézus Krisztus küldetésében járnak, az Ő erejéből, az Ő kegyelméből merítenek. „Ti tiszták vagytok” – mondja az apostoloknak, és ez a kijelentés a húsvét öröme után valódi tartalmat nyer, hiszen megtisztítja az emberiséget Jézus Krisztus a bűn fogságából. Erre a tisztaságra hívja meg Krisztus mindazokat a személyeket, akik megkeresztelkednek, és akik – különböző életállapotban és személyre szabott sajátos küldetéssel – valóban Krisztus követésére méltónak bizonyulnak.

Jézus Krisztus az igazi szőlőtő és az Atya a szőlőműves. Éppen azért teljesítjük a Tőle kapott küldetésünket, azért követjük Krisztust, hogy abba a szőlőskertbe léphessünk be ezáltal, amelyet mi mennyországnak nevezünk, amelyben a szőlővesszők tiszták, és meghozzák a gyümölcsöt. Ezek a gyümölcsök a tettek, a jó tettek, azok a cselekedetek, amelyeknek az ember is örvend. Mennyire boldogok vagyunk, ha valami sikerül az életünkben! Teljesen mindegy, hogy ez a siker egy apró öröm vagy egy komoly teljesítmény több éves – akár évtizedes – előkészület után. Azonban mégis tudunk örülni a legkisebb boldogságnak is, mert látszik, hogy életünknek valódi célja van.

Mennyivel inkább tudnánk örülni annak a teljesítménynek, amely nemcsak az emberi mérce szerint számottevő, de lelkiismeretünk számára is nyugalmat és boldogságot jelent. Ilyen gyümölcs meghozatalára hív meg minket az Isten.

Ebben segít Jézus Krisztus és ebben segít az Ő tanítása. El lehet vetni ezt a tanítást, el lehet utasítani, és mondhatjuk: bízunk saját erőnkben, és legyőzzük a világ kihívásait. A történelem ellenben arra figyelmeztet minket, hogy pusztán emberi erőből, a külső, emberfeletti erő segítsége nélkül nem lehetünk képesek a lelki egyensúlyt okozó valódi öröm megvalósítására. Éppen ezért fohászkodik még az Istentől elfordult ember is, megannyiszor felkiáltva: Uram, segíts! Istenem, irgalmazz nekem! Lehet, hogy nem is tudja, mit tesz ilyenkor a segítségre szoruló, és pusztán a lélek alapvetően vallásos volta jut kifejezésre ebben a kiáltásában. Vallásos, mert látja, hogy gyümölcsöt kell hoznia, és ez a gyümölcs lesz az első áldozat az Atya oltárán, amelyet örömmel nyújtunk át a nennyországban, az üdvösségben, az utolsó ítélet után, annak, Akinek a segítségével alkottuk, és Akinek tetsző ajándék: a Háromszemélyű Igaz Istennek.

Megrendült szívvel és bizonytalan reménnyel tekintünk a „világfelfordulás” napjaiban az előttünk álló időszak elé. Tesszük mindezt az elmúlt hónapok megrázó, aggodalmat, személyes kétségeket és fájdalmakat is hordozó tapasztalata alapján. Hiszen minden ember élete magán viseli a kétkedés megtapasztalását, akár kézzelfogható elkeseredés, vagy a túlhajszoltság állapotában, amikor nem halljuk meg a lelkünket megnyugtató biztató szót. De nem csüggedhetünk! Krisztus feltámadása nem a kétségbeesésről és a reménytelenségről szól! A húsvéti öröm a sötétség és szomorúság lelkünket fojtogató árnyának széthasítását és a tökéletes – minden emberi képzeletet túlszárnyaló –, Isten által ajándékként adott boldogságban és örömben való részesedést hirdeti! Mi vagyunk azok a szőlővesszők, akik Krisztus megváltása révén képesek vagyunk a megtisztulásra. Mi vagyunk azok, akik Krisztussal, mint szőlőtővel való szoros kapcsolatunk révén, olyan gyümölcsöt tudunk hozni, amely képes a legnagyobb bizonytalanságban és a legnagyobb veszteséget hordozók számára is hallhatóvá tenni a kiengesztelődés örömét. A bizalmat a jövőben; a bizalmat a másik emberben; a hitet a jó tettek megvalósításának lehetőségében; a hitet saját – az Úrtól kapott – küldetésünk teljesítésében: azaz a bizalmat és a hitet a Megváltóban és művében.

Fotó: Pexels.com

Magyar Kurír