45 éves a Liturgikus Konstitúció

1963. december 4-én hagyták jóvá és hirdették ki a „Sacrosanctum Concilium” – Konstitúció a Szent Liturgiáról – kezdetű zsinati dokumentumot. A végszavazáskor 2158 zsinati atya szavazta meg pozitív igenléssel a szkémát, és mindössze 19 ellenszavazat volt. A negyvenötödik évforduló nem kerek jubileum, mégis alkalom arra, hogy újra meggyőződjük róla: a konstitúció nyomán végbement változásaival azt az irányt követi az Egyház, amelyet a Zsinat kijelölt számára.

Az akkori nemzedék várakozással, lelkesedéssel és nagy megnyugvással fogadott minden apróbb, vagy nagyobb változtatást. A legkiemelkedőbb változások ezek voltak: a nemzeti nyelv használatának előretörése, a formák, a szimbólumok leegyszerűsítése, a liturgikus szövegeknek és a szentírási részeknek a korábbinál sokkal gazdagabb választéka, a liturgia „logikusabbá” tétele, a mai, nyugati ember gondolkodási és érzelmi rendszeréhez közelíteni. A „zsinati nemzedék" forradalmi változásként élte meg azokat a változásokat, amelyek a sok száz éves, merev formák közül azokat emelték ki, tisztították le és állították a hívő nép elé, amelyek valóban ősiek, fontosak, a tiszta hit megvallásának elemei voltak. Természetesen a lényegi történések érintetlenül hagyásával.

Két jelentős tényre utalhatunk – egyik sem a szembemisézés vitatható, nem kifejezetten a zsinat által akart és előírt, mégis igen gyakorlati értékű formája. Az egyik a keresztelőkút „előhozatala” az elfeledettségből, sok helyen már az oltár közelében, a szentélyben áll, és használják is húsvétkor és minden szentségkiszolgáltatáskor. A másik a Szentírás tudatosabb és bőségesebb használata: napjainkban nem egyszer az Evangélium felolvasása után ide helyezik ki nyitva Isten írott üzenetét (ezt a legutóbbi őszi püspöki szinódus is szorgalmazza). Mindez és sok más fejlődésnek indult egészséges liturgikus gyakorlat nem lett volna, ha a Sacrosanctum Concilium nem születik meg 45 évvel ezelőtt.

A négy évtizedes fejlődés bizonyos újragondolásnak, a múlt értékeinek jobb megőrzése szempontjából – a nyugodtabb átmenet megteremtéséért – helyt adott korrekcióknak is. A múlt század hatvanas éveiben már „kinőttnek és szűknek” megélt szokásokból, formákból mégis vannak olyanok, amelyek időtállóknak tűnnek. Teljesen a Zsinat szellemében való, ha a népnyelvűek mellett gyakrabban mondanak latin misét (az olvasmányok, a prédikáció kivételével), ha újra felfedezik az egyház ősi, gregorián énekkincsét, ha az építészet és a képzőművészet századoktól kialakított és megszentelt formáit újra használják, beépítik a megújulás formái közé (szószék, hátsóoltár, miseruhák, gyertyatartók, füstölő stb). E szándék érdekes próbálkozásainak lehetünk tanúi napjaink pápai liturgiáiban.

Ma már látjuk, hogy az akkori „zsinati láz” olyan volt, mint a fékevesztett, szenvedélyes szerelem, több mindent fölégetett és elsöpört, elhirtelenkedett, elügyetlenkedett. Mégis egészen világos, nem a rombolás, hanem a mindig fiatal Egyház szeretete, szerelme volt ez!

Ma több mint négy évtized pezsgő liturgikus élete után talán a nyugodt, higgadt, az előttünk járókkal együttélő, velük nem föltétlenül szakító, őket megértő, de velük együtt továbblépő egyházias gondolkodásra van szükség. Kevésbé eufórikus, forradalmi, jövőbe látó ábrándozásra, meggondolatlanságra, amely hajlamos a fürdővizzel együtt a gyermeket is kiönteni. 2002-ben, a zsinat megnyitásának 40. évfordulójára Kránitz Mihály egyetemi tanár szerkesztésében megjelent a zsinati dokumentumok új, magyar kommentárja. A Liturgikus Konstitució magyarázata is ezt az egyensúlyt kereste. Anyaszentegyházunk hatalmas kincsének, a liturgiának használatában, művelésében, átörökítésében a felelősségtudatra, a józanságra találhatunk rá a 45 éves zsinati dokumentum újraolvasása által.

Pákozdi István/Magyar Kurír