A jelszó: „Pozsony”! – Két könyv az egykori koronázóvárosból

Kultúra – 2017. december 10., vasárnap | 14:02

Az ember fia-lánya, még a hivatásos tollforgató is, szereti olykor a könnyedebb olvasmányokat. Most azonban e sorok írója, s vélhetőleg és remélhetőleg sokan, valósággal lubickolhatnak két, egyaránt Pozsony szépséges városához, azaz Bécs „szomszédvárához” kötődő, komolyságában is üde és felüdítő könyv mondataiban.

Az első, szövegében és képi világában egyaránt felejthetetlen kötet – köszönhető ez Katarína Kerekesová, Boris Šima és Ivana Šebestová varázslatos illusztrációinak –, először Pozsonyban, a gyermekkönyvkiadás egyik fővárosában jelent meg, s igaz meséje nem mindennapi. Egy vak kislány, Mimi és az egészséges látású Liza barátságáról szól. De aggodalomra semmi ok, nem didaktikus esélyegyenlősdi könyvecske ez a kora tizenéveseknek, hanem sokkal-sokkal több annál. Hiszen a kislányok közti, egyhangú és közhelyes szereposztás egyáltalán nem az, hogy Mimi a „fogyatékos”, a szánalomra méltó, és Liza az „ép”, aki sajnálja. Számtalan közös kalandjuk során – mint a megrögzött szürkeségrajongó házmesternő színekhez szelídítése, a torkával bajlódó operadíva, Melánia meggyógyítása, vagy a találkozás az akváriuma lakóit dédelgető Halász nénivel – sokszor éppen ő az, aki talpraesettebbnek, a gondok megoldásában gyorsabbnak bizonyul, mint látó társa.

Történetüket olvasva sokaknak bizonyára Exupéry A kis hercege is az eszükbe fog jutni, nekem azonban egy régi-régi prédikátor, Keresztúri Bíró Pál alakja merül fel az emlékezetemben, II. Rákóczi György erdélyi fejedelem és Zsigmond öccse, továbbá Bethlen Miklós apaszívű nevelője, aki az egyik prédikációjában voltaképpen ugyanezt a szemléletet képviseli, amikor megkülönbözteti a testi és a lelki látást. Az egykori lelkipásztori gondolat a mai gyerekregényben így kel életre, természetesen nem parafrázisként, hanem véletlen, de annál szívet melengetőbb egybeesésként: „Álljunk csak meg egy pillanatra! – ismételte nyomatékosan Mimi – A láthatatlan halat nem a szemeinkkel, hanem az érzékeinkkel találjuk meg. A víz másképpen hullámzik körülötte vagy körülöttünk…” Nos, éppen erre a szép gondolatra utal a könyv ez idáig még nem idézett alcíme: „Az egyikük szeme nyitva van, a másiké csukva. Együtt látnak igazán.” Örök érvényű igazság ez nemcsak erre a látó és vak kislányra, hanem voltaképpen minden emberi kapcsolatra, legyen az barátság, szeretet, szerelem, kollegialitás. A dolgokat az teszi igazán láthatóvá, megszerethetővé és elfogadhatóvá, ha nem magányosan, hanem valakivel együtt eredünk a nyomukba. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ez a többszerzős kis remekmű legalább annyira lehet a szülők könyve, mint a gyerekeké. Annál is inkább, mert Mimi és Liza, továbbá Mimi magányos apja és Liza elvált anyja a könyv végére harmonikus patchwork családdá alakul át. Az pedig külön ráadás, hogy a Mimi és Lizát Pozsony egyik legérzékenyebb költő, műfordítója, az irodalomtörténésznek is kiváló Polgár Anikó fordította, aki két gyermek édesanyja.

A második, ugyancsak az egykori koronázóvároshoz, Bél Mátyás és Kempelen Farkas városához kötődő könyv a máris méltán közkedvelt Scolar Live sorozat legutóbbi darabja, amelynek ez az ötödik kötete. A sorozat minden elismerést megérdemlő gazdái: Illés Andrea és Babiczky Tibor. Szerzője a Székesfehérvárott (azaz: ugyancsak egy koronázóvárosban!) élő, sokoldalú Czinki Ferencaki hol fotós, hol publicista, hol a magyar glóbusz egyik legérzékenyebb útazója, Kazinczy Sterne-fordításának címe után szabadon. De olyan érzékeny/érzelmes utazó ám ő, aki egy szempillantás alatt a megelevenített helyszínek kellős közepébe tudja varázsolni, s így útitársaivá is avatja olvasóit. Nézzük a metrója-nincs és sok szempontból a se itt, se ott, se kelet, se nyugat érzetét keltő Pozsony Czinki-féle nyitányát: „Pozsonyban nincs metró. Azt viszont nem mondhatnánk, hogy hűlt helye sincs. Lemegyek. Délután vihar volt, még mindig folyik lefelé a víz a lépcsőkön. Ha lenne metró, ez lenne a központi állomás. Indulnának a járatok minden irányba. Most viszont csak egy bonyolult aluljáró. Úgy hallom, a helyi egyetemisták megünnepelték a soha meg nem épült metró születésnapját. A nemlétezés évfordulóját. Egy hónapja vagyok a városban, ez még éppen annak a határa, hogy turista vagyok-e. Az vagyok, csak már nem egészen. Még beleszaladok a drága kávéba, de már ismerem a magyar hentest. Már van kedvenc trolijáratom. Jártam a baseballsapkákkal teli büfé megállójában a vasút túloldalán… Ma találkozóm van A hársfához címzett kocsmában. Van ott egy történetem. Alighanem gyilkosság lesz. Valaki megölte a jóságot egy betongödörben a pozsonyligetfalui lakótelep szélén ezerkilencszáznyolcvanhárom májusában…” 

Erre a nevezetes lakótelepre jómagam is emlékszem, bár én 1986 és 1987 nyarán nem itt, hanem a Szlovák Tudományos Akadémia Royova utcai vendégházában, a pozsonyi Rózsadomb egyik, nagyon szerény kis villájában rovogattam papírra későbbi szomszédoló naplómat. Most, olvasás közben felrajzanak a két pozsonyi nyarunk, s pár rövid ottani látogatás emlékei: a boldogult Madách Kiadó, Wlachovský Karcsi irodalmár-műfordító, műfordító és édesanyja, Ordódy Katalin írónő barátsága, a Mihály-kapu költői szépsége, egy régi kávéház hangulata, a Mirbach-palotában látott Esterházy-ősök, s a palota melletti hangulatos vendéglő nekik olcsó tátrai pisztrángot és más „posonicum”-okat falatozó osztrákjai. Őket végképp nem találomra említem, hiszen Czinki Ferenc kisregényének egyik abszolút csúcspontja a következő részlet, amely – és most bizony Goethe költő úr ugrik elő agyunk egyik rekeszéből – valóságos Nyugat-keleti díván, azaz: West-östlicher Divan. Ez a részlet ugyanis rendkívüli plaszticitással ábrázolja a Bécs és Pozsony „testvérvárosait” mindmáig jellemző kettősséget, s egyben választ ad a települések közötti szerelmetes gyűlölségre is: „Átmegyek Bécsbe, hogy európai legyek. Átmegyek európainak lenni, kétezertizennégyben. A vonatjegy olcsó, megéri… Megállok a végtelen európai belvárosban, fölém magasodnak a három-négy emeletes házak. Itt valahogy minden magasabb, mint Pozsonyban. Minden sűrűbb. Záródnak a csúcsos tetők az égbolt alatt. Megállapítom, hogy az európaiak színes nadrágokban, színes ingekben járnak, és sok a színes szemüvegkeret. És minden kétszer annyiba kerül. Talán a színek miatt. A sör, a bor, a csípős csirkeszárny, a létezés. Tiszta sor. Hömpölyög a bécsi tömeg az aranyputtók alatt.”

Aranyputtók ide vagy oda, ne várjon itt azért senki monarchiás-operettes édességet, hiszen a pozsonyi metró félkész járataiban ott tanyázik az Ördög (történetesen az író egyik ottani törzskocsmájának névadója), a város két fiatalja tervezi el a már említett jósággyilkosságát, a célvonal előtt közvetlenül köddé válik egy egész lóversenyfutam, tótágast álló kajakosok eveznek a Dunán… egyszóval, az egész élet olyan bolond, de soha meg nem unható, amilyen csak Kelet-Európában lehet. Ezzel aztán szépen megelégszünk, épp úgy, mint szerzőnk, aki nem nyúl utána a fényesen kísértő bécsi kulcscsomónak, s nem ered nyomába a szép bécsi lánynak.

A vibrálóan sokszínű kisregény borítója, rajta az emblematikus erejű, vörös tintától vérző papírhattyúval, Papp Rita művészi munkája.

(Katarína Kerekesová, Katarína Moláková, Alexandra Salmela: Mimi is Liza, ford. Polgár Anikó, Budapest, Scolar Kiadó, 2016; Czinki Ferenc: A pozsonyi metró, Budapest, Scolar Kiadó, 2017)

Petrőczi Éva/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2017. november 26-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria