A kitáguló templomok kora – A plébános, aki kopogtat

Utcáról utcára haladunk Celldömölkön és környékén, a városhoz tartozó Alsóságon és Izsákfán meg Bobán. Az előttünk haladó autóhoz igazodva, lassacskán, időnként elbizonytalanodva. Van, hogy eltévedünk, bekanyarodunk egy-egy utcába, de nem találjuk a keresett címet, ezért nagy nehezen megfordulunk, kihajtunk, és újabb utcában próbálkozunk. Kicsit olyan, mintha locsolkodókörúton lennénk, annyira rövidek az egyes távok, annyiszor szállunk ki és be a kocsiba. Nyárias meleg van, máris porzanak az utak; filmbe illő, ahogyan a nap átsüt az elénk kavarodó porfelhőkön.

Adomány mézet viszünk 21 családnak. Az első autóban Szabó Edina védőnő és Orsós Zoltán plébános ül, a méz egy cég ajándéka, és a plébániához érkezett be. A családok névsorát Edina segített összeállítani. Bár neki nem ez a körzete, nem volt nehéz megérdeklődnie, kik örülnének errefelé legjobban az adománynak. A porták kapujában szinte mindenhol kutyák acsarkodnak ránk, de hamarosan anyuka vagy apuka és gyermekeik megjelennek, elhangzik, hogy „Szia, pap bácsi!”, majd kiderül, hogy valamelyik kislány Zoltán hittanosa volt. Van, ahol csak gyerekeket találunk otthon. „Apu elment létráért” – mondja a nagyobb fiú. Öccse, aki kijön elénk, látássérült. Megrázó látvány, ahogyan felénk tart, kérdezgeti, kik vagyunk, majd távozásunk után a mézesüvegek tetejét simogatja.

Mennénk tovább, de nem tudjuk, merre visz az út az itteni gyerekek barátaihoz, pedig ők is a Ság-hegy mellett laknak. „Először is elmentek egy nagy kutya felé, aztán balra fordultok…” – kezdi a nagyfiú, de Edina ekkor már tudja, miről van szó. „Oda nehéz eljutni, inkább hagyjuk ki” – javasolja, ezért másfelé folytatjuk utunkat.

A következő háznál hosszabban maradunk. Zoltán bemegy a nagymamához, mi közben a szülőkkel és a két tini lányukkal beszélgetünk. A kerti munkáról – mert hátul borsót, krumplit, répát termesztenek saját használatra –, a környékbeli munkalehetőségekről és polgárőrségről (mindkét kislány polgárőr). Mindkettőjük kezében ott az okostelefon, csak néha néznek fel belőle, anyukájuk viszi a szót. Egy lavórban szürke liba tollászkodik, és először nagyon nem örül nekünk, haragosan megindul felénk.

A szomszéd zenét hallgat. „Sötét kapuk, magas házak, fényes udvarok. Nyíljatok meg lábam előtt, ha arra indulok. Erdő közepében járok, egyszer majd rád találok, csillagom vezess, én utánad megyek” – ez a dal kísér bennünket kifelé menet is, az utcán is. „Test nélküli” templom – mint kiderül, valójában harangláb – mellett haladunk el, amely mostani egyházi helyzetünk jelképének tűnik. Egy templom, amely mindig üres, és nem is tud megtelni. De az, hogy ott magasodik, hogy jel akar lenni, mégsem értelmetlen vagy felesleges.

*

„Az én mindennapjaimat nem a vírus határozza meg – mondja Zoltán. – Szerintem azt, ami most körülvesz bennünket, nem a következmények, hanem a kegyelem időszakaként kell felfognunk. Sok a negatív megnyilvánulás a járvánnyal kapcsolatban, amelyek mint következményt állítják be, és ennek alapján vonnak le konzekvenciákat. Diogenész fényes nappal lámpással keresett embert az utcán. Mintha mi is így lennénk, és nem találnánk az embertársainkat. Ahhoz, hogy rájuk találjunk, először Istent kell megtalálnunk. Ő ugyanis ott van minden szükséget szenvedőben.

Nemrég sorban álltam egy hipermarketben, és hallottam, amint egy asszony Isten kegyetlenségéről beszélt a mellette állónak. Hogyan engedhette meg ezt a járványt, kérdezte, de közben hangsúlyozta, hogy ő vallásos, templomba járó ember. Istent most mégis a vádlottak padjára állította. Az Isten iránti szeretete a járvány miatt már kevésbé erős. Megpróbáló időket élünk, de hogy az Isten irántunk érzett szeretete soha nem változik, abban biztosak lehetünk. Se magasság, sem mélység és semmiféle megpróbáltatás nem szakíthat el bennünket tőle. Tudunk-e hinni a gondviselésében?

Hiszek abban, hogy a XXI. századnak az irgalmas szamaritánusok évszázadának kell lennie. Meg kell hogy találjuk a vakcinát, és rákbetegség ellenszereit is, de jó lenne egymást is megtalálnunk, mert úgy tűnik, e téren is óriási bajban vagyunk. Elvesztik egymást a házastársak, a családtagok, idős és fiatal. Pedig Isten közösségnek akar látni bennünket.

Azt, hogy most nincsenek nyilvános misék, én úgy élem meg, hogy a templomom falai kitágultak. A kilépő Egyház korát éljük, és ez szerintem egyre inkább így lesz. Mindent meg akarok tenni, hogy ebben a helyzetben is elérjem a híveimet. Telefonon, interneten, minden úton-módon. És milyen érdekesek a gondviselés útjai: a karantén miatt a videómegosztó oldalra feltett prédikációimat, gitáros dalaimat legalább tízszer annyian – akár sok ezren – nézik meg, mint ahányan személyesen jelen lehetnének a miséimen.

A hívek és a papok számára egyaránt megpróbáló időszak ez. Pásztor és nyáj egymást feltételezik: szükségünk van egymásra. Én minden ímélemben megírom a híveimnek, a hittanosaimnak, mennyire hiányoznak. Bár úgy lenne, hogy a járvány elmúltával mindannyian már alig várnánk majd, hogy újra találkozhassunk!

Sokan félnek attól, hogy azoknak a hívek egy részét, akikkel ezen a húsvéton nem találkozunk, végleg elveszítjük. Én inkább abban szeretnék hinni, hogy visszatérnek, és ők is, mi, papok is sokkal jobban fogjuk értékelni egymást. Ők azt, hogy van papjuk, én azt, hogy vannak híveim.

Egy soproni hölgy, miután az interneten meghallgatta a prédikációmat, nagyobb összegű adományt juttatott el hozzám. Az a gondolat érintette meg, hogy Isten Jézusban, Jézus pedig a segítségre szoruló emberben realizálódik számunkra a mindennapjainkban. A mai mézadomány is ennek az első szép gesztusnak a hírére talált meg bennünket.

A jövő Egyházának arca most van kialakulóban. Egy asszony, aki hat éven át hallgatta és kedvelte a prédikációimat, amikor eljöttem arról a helyemről, így búcsúzott: „Köszönöm, atya, hogy elvitt a kórházba, amikor rosszul lettem.” Sok mindent lehet mondani, de a döntő az, hogy mit tudunk egymásért tenni. Az evangélium ott kezdődik.

Edinával remekül együttműködünk. Amikor adományokat viszünk az általa megnevezett családokhoz, nem nézzük, hogy járnak-e templomba. És amúgy sem vagyunk, lehetünk személyválogatók. Csak azt nézzük, kinek van ránk szüksége. Ki szorul rá a jó szóra, figyelemre, gondoskodásra.”

*

Szabó Edinával arról beszélgetünk, hogyan nyeri meg egy védőnő a családok bizalmát, méri fel, hogy fokozott segítségre szorulnak-e. Ő Nagysimonyi, Tokorcs, Kemenesmihályfa körülbelül száz családját látogatja tizenkét éve. A hiányokra általában spontán fény derül, mondja, például abból, hogy „csöpögőn vannak” a csapok – mert elmaradás miatt a szolgáltató korlátozza a vízfogyasztást –, vagy abból, hogy a család csak egy szobát tud fűteni. És az is mindig árulkodó, ha „nem hagyományos” a családi felállás, például a nagymama tölti be az anya szerepét. „Megfogadtam, hogy ilyen helyzetekben mindig segíteni fogok, ha lehetőségem lesz rá. De ez nem az én érdemem, ilyen családban nőttem fel” – teszi hozzá.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír