Az egyház feladata, hogy immunitásra neveljen a negatív hatásokkal szemben

Budapest: A Szent István Társulat 2002 tavaszán indította útjára Haza a magasban című sorozatát, amelynek keretében a magyar közélet egyházi és világi képviselői – köztük többek között Erdő Péter, Gyulay Endre, Pápai Lajos, Bábel Balázs, Seregély István, Veres András, Bolberitz Pál, Rózsa Huba, Szabó Ferenc, Harrach Péter, Nemeskürty István, Jókai Anna, Juhász Judit, Rónay László, Mészáros István, Naszlady Attila – tartottak előadást a családról, az erkölcsről, az egészségügyről, a magyar kultúráról, a bibliai örökségről, az egyház múltjáról és jelenéről, az egyház és az állam viszonyáról, az Európai Unióról. A Társulat Szentkirályi utcai központjában az utolsó, harmincadik előadást Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök Egyház és közélet címmel tartotta november 27-én.

A főpásztor felhívta a figyelmet, hogy meg kell különböztetni a közhatalmat és a közéletet. Az egyház nem a közhatalomban, hanem a közéletben akar részt venni. Kiss-Rigó László felidézte, hogy 1990-ben, a rendszerváltozás idején óriási volt az elvárás a társadalomban az egyház iránt, sokan azt remélték, hogy például az egyházi iskolák egy csapásra megoldják majd az erkölcsi problémákat. Teljesen nyilvánvaló azonban, hogy az évtizedeken keresztül meggyengített és üldözött egyház nem tudott megfelelni ezeknek az illuzórikus várakozásoknak, s közéleti tevékenysége nem volt annyira látványos, mint azt oly sokan remélték. Kiss-Rigó László az egyház rendszerváltozáskori helyzetét egy olyan emberhez hasonlította, akit sokáig összekötözve tartanak egy elsötétített szobában, majd váratlanul felviszik a felszínre, szabadon engedik, s azt várják tőle, hogy biztonságosan, gond nélkül közlekedjék, ne zavartassa magát a vakító fénytől, a kitágult tértől.

A szeged-csanádi püspök egyúttal arra is figyelmeztetett, hogy az egyháznak könnyebb volt megőriznie identitását a diktatúra évtizedei alatt, mint a rendszerváltozást követően.

Kiss-Rigó László rámutatott arra is, hogy a magyar társadalom hangadói az egyháztól elsősorban azt várják, hogy a szociális-karitatív területen tevékenykedjék, a kultúrából vonuljon ki, s a közoktatásban is csak módjával vegyen részt.

A püspök föltette a kérdést: mi az a többlet a hívő ember közéleti tevékenységében, ami megkülönbözteti az ún. ateista humanistáktól? Kiss-Rigó László ószövetségi példát említett ennek illusztrálására. Életének első évtizedeiben Mózes jó szándékkal bár, de a saját akaratát követve cselekedett. Gyökeres fordulat akkor állt be az életében, amikor Isten meghívta őt szolgálatára, s az égő csipkebokor közepéből így szólt hozzá: „Láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, hallottam kiáltását a munkafelügyelők kegyetlensége miatt és ismerem szenvedését… Most tehát jöjj, hadd küldjelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból!” (Kiv 3,7;10) Ettől kezdve Mózes mindig Isten akaratát szem előtt tartva hajtotta végre küldetését, vezette népét negyven éven keresztül a sivatagban.

A főpásztor azt is elmondta: az egyház közéleti hatékonyságát statisztikailag nem lehet pontosan lemérni. Jézus sem ígérte azt, hogy mindenki keresztény lesz, csak azzal bízta meg tanítványait, hogy hirdessék az evangéliumot az egész világon, s ő velük lesz a világ végezetéig. Az egyház egyik legfontosabb feladata az lehet a mai Magyarországon, hogy neveljen immunitásra, vagyis, hogy a társadalom, a jövő generációja, váljon immunissá a mindenfelől rázúduló negatív hatásokkal szemben.

Magyar Kurír