Az egyházi intézmények finanszírozásának jogi háttere

A rendszerváltás után megalkotott első törvény, az 1990. évi IV. törvény elismeri az egyházak számára a közszolgálati intézmények alapításának, fenntartásának a jogát. Ebbe oktatási, kulturális, nevelési, szociális, egészségügyi intézmények beletartoztak, ahogyan ezt a törvény kifejezetten említi is.

Ugyanakkor a törvény garantálja, hogy ezekre a tevékenységekre az állam az állami hasonló intézményekkel egyenlő normatív támogatást biztosít. Ez nem valami különleges kiváltság volt, ez nem a nyugat-európaiak által irigyelhető kedvezményezett helyzet volt, hanem egyszerűen a legelemibb szükségszerűség. Amikor ugyanis az egyházak ilyen jellegű intézményeket tartottak fenn 1948, az államosítás előtt, akkor ezeknek működési alapjaik voltak, amelyek történelmileg alakultak ki.

Ezeket a gazdasági alapokat, termelő eszközöket ellenszolgáltatás nélkül elvonták, ugyancsak az egyháztagoknak a jelentősebb magántulajdonát is. Tehát bölcsen tudta azt a törvényhozó, hogy semmilyen más reális lehetősége az egyházaknak nincsen arra, hogy ilyen intézményeket működtessenek, csak az, hogyha az állam az állampolgári jogegyenlőségre tekintettel ezeknek az intézményeknek a számára is egyenlő állami finanszírozást biztosít.

Ezek után az 1991. évi XXXII. törvényben – a megújult magyar kormányzat – mintegy késztette az egyházakat, hogy ilyen intézményeket pedig vállaljanak és vegyenek át. Ez úgy történt, hogy semmilyen termelőeszközt vagy más tulajdont nem juttattak vissza az egyházaknak, csak az 1948 előtt vagy istentiszteleti, vallási életre szolgáló vagy pedig ilyen közszolgálati célra használt épületeket. Tehát pontosan ezeket az épületeket kívánta a magyar állam akkor visszaadni azzal a feltétellel, hogy azokat az egyházak hasonló célokra fogják használni.

Tehát strukturálisan a törvény beépítette azt a késztetést, hogy az egyházak vegyenek át ismét ilyen intézményeket és igyekezzenek ezeken a területeken széleskörű tevékenységet kibontakoztatni. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy a régihez hasonló léptékben kerüljön erre sor, pl. az oktatásban a 60% fölötti részesedés helyett a jelenlegi 5% körüli katolikus részesedés az erőinknek a végső határát jelenti. Tehát a társadalmi realitást is figyelembe kell venni, amikor ezekről a problémákról tárgyalunk.

Az ezt követő években az egységes normatív állami finanszírozás az összes ilyen szektorba tartozó intézmény vonatkozásában megváltozott; részekre osztották, egy részét áthárították az önkormányzatokra, az önkormányzatoknak juttattak bevételi forrásokat akár az adókból, az önkormányzati adófizetési lehetőségekből vagy önkormányzati vagyonokból. Ehhez képest az egyházi fenntartású intézményeknek ezt a különbözetet nem kívánták megadni.

Az ebből fakadó vitáknak, problémáknak, gyakorlati szükséghelyzeteknek a szorítása idézte elő a meg-megújuló tárgyalásokat, majd az 1997-es Szentszéki Egyezményt, illetve az azt követő egyéb egyezményeket más egyházak és a Magyar Köztársaság között.

De azóta is újra meg újra azt tapasztaljuk, hogy bizony át-átstrukturálják ezeknek a közszolgálati intézményeknek a finanszírozását, megosztják a normatív támogatást, más-más forrásokat kapcsolnak be, de mindig olyan jelleggel, hogy azoknak egy részéből az egyházi fenntartású intézmények kimaradjanak.

Miután ezek az intézmények állami megbízásból, állami feladatot átvállalva végzik tevékenységüket, ugyanolyan magyar állampolgárok javára, akik az adójukat befizették, tehát ezeknek az állami finanszírozását a jogegyenlőség kívánja meg, nem pedig különleges kiváltság. Ennek az összefüggésnek az eredménye az, hogy évről évre meg-megújuló alkudozás kezdődik, amikor különbség keletkezik az önkormányzati, az állami és az egyházi fenntartású intézmények finanszírozásában. Idén a költségvetési törvény tervezetében jelentős különbség bukkan fel újra – nem először a történelemben! Most nagyjából az a szerkezete, hogy csökkentették a normatívákat, majd az állami és önkormányzati intézmények részére pl. a kistérségi társulásokon keresztül megnyitották az ezt pótló másik finanszírozási csatornát, ezt azonban a jogszabályok értelmében az egyházi intézmények nem vehetik igénybe.

Ezzel egyenlőtlenség keletkezett a finanszírozásban, ezért kívánjuk, hogy ezt a költségvetési törvény tervezetének módosításával szüntessék meg, állítsák helyre valamilyen technikával az egyenlő finanszírozást.”