Az én hitem: személyes vallomások hitről, életről

Az én hitem

A hit, a legszemélyesebb valóság, megfogalmazhatatlan, egyedül Isten látja olyannak, amilyen valójában. Jézus egyik példabeszédét így fejezi be: „De amikor eljön az Emberfia, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8) Talál-e bennem hitet? Keresztesné Várhelyi Ilona muzeológus, irodalomtörténész tett tanúságot hitéről a debreceni Szent Anna-székesegyházban rendezett előadássorozat keretében február 23-án. Várhelyi Ilonával előadása után beszélgettünk.

Hogyan definiálható a megfogalmazhatatlan?

Sokféle definíció közül a legegyszerűbb: „A hit bizalom és ráhagyatkozás Istenre”. A hit nemcsak tudati állapot, hanem az érzelmeket és az egész életet áthatja. (XVI. Benedek) A legszemélyesebb valóság, megfogalmazhatatlan, egyedül Isten látja olyannak, amilyen valójában. A misében is elhangzik: „akinek hitét csak Te ismered!” Szemérmesek vagyunk, amikor a hitünkről kérdeznek, mert valójában nem ismerjük elég jól saját hitünket. Vallásgyakorló emberként azt tudjuk, mit kellene hinnünk, s talán azt gondoljuk, hisszük is mindazt, de vajon, ha nehézség, vértanúság várna ránk a hitünkért, megfutamodnánk-e.

Előadásában Tolsztojt idézte, miszerint a „hit az élet ereje”.

Tolsztojnak igaza lehet, hiszen még a halálos betegségből való felgyógyulást is segíti az erős hit. A gyógyulás hite és az istenhit egy tőről fakad. A hit úgy lesz életerő, hogy táplálja az akaratot, mégpedig az isteni akaratot fürkészve. Életerő nélkül azonban meghasonlás következik, felborul a rendszer, a szervezet, a társadalom. Jézus azt mondja: „A meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik.” (Lk 11,17) Ilyen összeomlást jelez nálunk a nemzeti méretű depresszió, a széthúzás, a szándékos gyermektelenség, a függőségek, az elköteleződés hiánya a családi, vallási és civil életben, az elvándorlás, a hazaszeretet megfogyatkozása stb., mindaz, aminek napjainkban tanúi vagyunk. Istenhit nélkül az egyén erkölcsi értékrendje labilissá válik, rövid távú érdekek mentén alakul, összeomlik, maga alá temeti az embert. Ugyanakkor az istenhit az egyéni és társadalmi kérdéseket is súlyuk szerinti rendbe állítja be. A hit mint a mágneses tér elrendezi az élet fontos kérdéseit a pozitív és negatív pólusok mentén. Ha a mágnest, az Istent kivonjuk, rend helyett káosz lesz a világban és az emberben.

Mi alapozta meg a hitét?

Nálam a családi indíttatás jó alapot adott: komoly, kipróbált hitű katolikus szüleim voltak. A Most segíts meg Máriát édesapámtól tanultam négyévesen, amikor édesanyám élete veszélyben forgott. Ez volt az első tapasztalatom az ima erejéről.

Születésemkor apám már túl volt életének delelőjén. Először Trianon vágta ketté az életét. Premontrei érettségije, majd jogi diplomája, államtudományi doktorátusa Kassán még karriert ígért neki, majd onnan kiszakadva a százados családi örökségén, a Rákócziak abaúji falvaiban körjegyzőként lett osztályidegen. Okkal idézte Arany Jánost az új rendszer uraira utalva: „Ha egy úri lócsiszárral / találkoztam, s bevert sárral, nem pöröltem./ Félreálltam, letöröltem.” (Epilógus)

A személyes üldözöttség csak erősítette szüleim tudatosan megélt hitét. Példájukkal azt tanították, hogy egyedül a hitet és a tudást érdemes gyarapítani, mert minden mást elvehetnek. Velük ez többször is megtörtént. Édesanyám sokoldalú, családcentrikus, mindent kibíró, jéghátán is igényesen megélő asszony volt, csupa gondosság, de nem aggodalmaskodó. Az Istenre hagyatkozás igazi példáját adta. Mindenbe belevágott, csak hogy fenntartsa a családot, és hivatástudattal bíró óvónőként nagyon értett a szavak nélküli neveléshez. Gyermekkorunkban pl. elsőpéntekre, a családi gyónás napjára időzítette az ágyhúzást, hogy így is tisztaságérzésünk legyen. Énekeit, meséit már több nemzedék ismeri. Nagyon súlyos szenvedései idején sem önmagával foglalkozott. Megtanultam tőle - csak el ne felejtsem, amikor odajutok -, hogy a szülő nemcsak életével, hanem halálával is nevel.

Hárman voltunk testvérek. Mint legkisebb gyerek, én hamar megtanultam mindent, imádkozni, olvasni, írni, s már 5 évesen elsőáldozó lettem, 6 évesen pedig bérmálkoztam. 1951-ben úgy látszott, egyhamar nem lesz több bérmálás Magyarországon. Aki volt elsőáldozó, és tudott írni-olvasni, azt megbérmálta Czapik Gyula egri érsek. Én voltam a legfiatalabb bérmálkozó.

Az ún. régi értelmiséget, a „klerikális reakciót” érintő kitelepítés elől a szüleim mindhármunkat különböző helyekre dugtak, engem Tolcsvára menekítettek. Jót akartak, de nekem ez nehezebb volt, mintha velük lehettem volna, akár egy disznóólban is. Hétévesen egyedül utaztam átszállással, s az állomásról még sokat gyalogolva jutottam a távoli rokonokhoz. Hónapokig semmit sem tudtam családtagjaimról. Jól jött az imádságok ismerete! Nekem ez jelentette a kitelepítést.

Végül Miskolcra kerültünk, és a minorita templom lett a második otthonunk. Mindszenty hercegprímás felszólítását komolyan véve, szüleim akkor is beírattak hittanra, amikor ezért gúny és megszégyenítés járt. A hátrányos megkülönböztetés az 56-os forradalom hónapjaiban hirtelen előny lett. Az egész osztály hittanos lett, még a megyei párttitkár lánya is tőlem tanult keresztet vetni.

A hatvanas években már enyhült a szorítás, de bölcsészkarra bejutni vallásos világnézettel még mindig szinte lehetetlen volt. Irodalmi és sporteredményeim segítettek… Meg az ima! Igen, ezeknek köszönhetem, hogy kitartó és ütésálló lettem.

Egyetemi előadásaiban is gyakran idézte II. János Pál pápa A Fides et ratio (1999) című enciklikájának mottóját.

II. János Pál pápa nagyon szemléletes hasonlattal fejezi ki a hit és az ész, a megismerés két útja közötti kapcsolatot: „A hit és az ész két szárny, melyekkel az emberi szellem fölemelkedik az igazság szemlélésére”. A hit munkára készteti az észt, elindítja a gondolkodást, hogy meggyőződjön a hittel látottak valóságáról, de ugyanakkor folytatja is az a gondolkodás munkáját, mert amit az ész nem ér el, ott a hit folytatja a megismerést

Nemcsak önmagában, hanem munkája, hivatása, kutatásai révén az irodalom, a kultúra mélységében is keresi a hitet.

A hit és az ész mellett én még a művészetet is a megismerés eszközének tartom. A világ megismerése ugyanis nemcsak a természet, a világmindenség fürkészését jelenti, hanem valójában azáltal is az Istent keresi az ember. A művészet e törekvésnek a hithez hasonló, intuitív útja.

Az én világomban, a hivatásomban a kultúrának van központi szerepe. A kultúra mélyén a vallási kultusz, a kultusz mélyén a hit működik. Az tesz egy kultúrát, egy irodalmi művet vagy más műalkotást értékessé, hogy olyasmit tud adni az embernek, ami kiemeli az anyagi meghatározottságából, és szellemi érzékelésre teszi képessé. Az én istenhitemet nemcsak a szülői példa, a vallásos családi élet, a hittanórák és egyházi élmények vagy a Biblia formálta, hanem nagyszerű költők is, Balassi, Csokonai, Kölcsey, Petőfi, Arany, Ady, József Attila, Szabó Lőrinc, Dsida Jenő, Babits és nagyon sokan mások. Ha nem is Istenről szól, mégis sokszor többet elmond róla egy vers, egy elmélyülésre indító zenemű, egy képzőművészeti vagy építészeti alkotás, mint a hittudomány.

Meg kell vallanom, hogy a Bibliában sem mindig a kinyilatkoztatás igazságtartalma ragad magával, hanem a szépség, a tartalom és a forma, a szerkezet feszültségei. Így nemcsak lelki, hanem valódi szellemi, esztétikai élmény is a Szentírás. Lehet, hogy ez a művészi érték a Szentírásban csak ráadás, de Babitscsal azt is elmondhatom, még ebben a puritanizmust hirdető városban is, hogy: „Nem vagyok puritán: az én üdvösségemnek nem elég az, (…) ami itt és most szükséges. Hiszek a feleslegesben!  Hiszek a művészetben, amely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává avat…” (Örökkék ég a felhők mögött.)

Sokszor jut eszembe Pilinszky János eszmefuttatása is, amit még középiskolás koromban, 1961-ben olvastam az Új Emberben, később könyvben is megjelent, és fel is használtam esztétika-oktatásomban, sőt még a hitoktatóképző pedagógia-előadásaiban és a múzeumi munkámban is:

„Sokszor eszembe jutott már, hogy van egy íratlan, keresztény esztétika, amit leginkább krisztusi esztétikának lehetne nevezni. (…) Lényegében Jézus személyéhez kötött, példája Jézus, az a mód, ahogy egyedül ő tudott egyszerre hallatlan kritikával és szeretettel megvizsgálni egy-egy elébe kerülő esetet, emberi szívet, emberi nyomorúságot. (…) A jézusi pillantás számára megszűnik minden külső kötelezettség, egyedül a megvizsgált szív lüktet…(Pilinszky: Tűnődés az evangéliumi esztétikáról. ÚE, 1961. dec. 3.)

Ilyen szeretetteljes kritikával, Jézus módszerével próbálom szemlélni, elemezni a műalkotásokat, de a társadalmi folyamatokat és az egyházi életet is, Az „érted haragszom, nem ellened” módszere a véleményemet és a cselekedeteimet is jellemzi. Hiszen „Az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában… Mert ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül.” Jak 2,24.26

Jézus ezt is egyszerűbben mondja? „Mindaz, aki hallgatja tanításomat, és tettekre is váltja, hasonlít a bölcs emberhez, aki házát sziklára építette.” (Mt 7,24) Erre a bölcsességre jó lenne eljutni.

Kovács Ágnes/Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye/Magyar Kurír