Az Eucharisztia ünneplése 120.

Irgalmasságot cselekedvén atyáinkkal, és megemlékezve az ő szent szövetségéről; az esküről, amelyet esküvel ígért a mi Atyánknak, Ábrahámnak, hogy megadja nékünk. – A Messiás személyében teljesednek be az esküvel megerősített ígéretek, amelyek megvalósulásának szemlélői és részesei vagyunk. Zakariás szavainak hátterében az ószövetségi Írások összefüggő szemlélését találjuk, amely nemcsak a próféták által meghirdetett megbocsátó, irgalmas és hűséges istenképben, a mindennapi imádságban, hanem a történelemszemléletben is kifejezésre jut: „Hűséget tanúsítasz majd Jákob iránt, irgalmasságot Ábrahám iránt, amint megesküdtél atyáinknak a hajdankor napjaiban.” (Mik 7,20); „Örökké gondol szövetségére, szavára, amelyet ezer nemzedékre adott, arra, amit Ábrahámmal megkötött, amire megesküdött Izsáknak. Amit Jákobnak törvényül hagyott, örök szövetségül Izraelnek, mondván: »Neked adom Kánaán földjét, mint kötéllel kimért örökségeteket.«” (Zsolt 105,8–11); „Ő pedig meghallotta sóhajtozásukat, és megemlékezett arról a szövetségről, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákobbal kötött” (Kiv 2,24); „s én megemlékezem szövetségemről, amelyet Jákobbal, Izsákkal és Ábrahámmal kötöttem, s megemlékezem földjükről is” (Lev 26,42). „Megemlékezett szövetségéről, és nagy irgalmában megszánta őket.” (Zsolt 106,45)

Ábrahám, akire Zakariás hivatkozik és akit atyjának nevez az őstörténet atyái közül, Ádám és Noé után a harmadik, aki atyja az izmaelitáknak (vö. Ter 17,20), az izraelitáknak és végül minden nemzet hűségeseinek őse (vö. Gal 3,7). Így nyert értelmet új neve: nagy sokaság atyja. Az Ábrámot megszólító, vele baráti kapcsolatban álló és a neki szövetségben megerősített ígéretet adó Úr új irányt szab az emberiség történetének. Ennek elbeszélései a Szentírásban egységes ciklust alkotnak, melynek kiemelkedő eseményei ebben az összefüggésben szemlélendők. 

Ábrám elhagyta országát, szülőföldjét és atyai házát (vö. Ter 12,1; Mk 10,29–31) bízva az őt megszólító Úrban, aki viszont megígérte: megáldja és nagy néppé teszi, hogy áldássá legyen (vö. Ter 12,2–3). A gyermektelen Ábrámnak gyermeke lett, megélte utódai gyermekeinek születését, és utódai nem felejtették el őt. A folyamat csúcspontja az elbeszélésciklusban ez: „Önmagamra esküszöm – mondja az Úr –, hogy mivel ezt megtetted, s a kedvemért egyszülött fiadnak sem kegyelmeztél, megáldalak, és megsokasítom ivadékodat, mint az ég csillagait és mint a tengerpart fövenyét: utódod birtokolni fogja ellenségeinek kapuit, és a te utódodban nyer áldást a föld minden népe, mivel engedelmeskedtél szavamnak!” (Ter 22,16–18; 26,3).

Magyar Kurír