Az ifjúság és a reformok szentjei

XXIII. János pápasága idején Ön még gyermek volt. Milyen egyházi élményei vannak abból az időszakból?

– Valóban, még kisgyerek voltam, amikor a szentmise kánonjában halkan, latinul mindig János pápa és József főpásztorunk (Mindszenty) nevei hangoztak el. Diákként a piarista gimnázium igazgatójától, Balogh Ferenctől ajándékba kaptam XXIII. János művét, az Egy lélek naplója című írást, ami 1972-ben jelent meg magyarul. Tinédzserként nagy élmény volt egy pápa feljegyzéseit tanulmányozni. Amikor azután Rómában tanultam (pedig akkor már mindent átjárt a lengyel egyházfő fiatalos lendülete), a fodrászüzletben még mindig a „papa buono”, a jó pápa képe függött a falon, kissé megsárgultan. Az olaszok szíve elszakíthatatlanul hozzá kötődött, hiszen úgy tudott beszélni népéhez, mint egy jóságos nagypapa. Az általa kezdeményezett zsinat hatásai elértek hozzánk is: emlékszem, amikor először olvashattam fel a szentleckét hívek előtt a szentmisében – korábban ez lehetetlen volt –, vagy amikor már felnőttebb ministránsként bevont engem is a pap a megújuló, félig magyar, félig latin szentmise összeállításába. Ott állhattam az oltárnál, lapozhattam... Persze a zsinati egyházkép kibontakozásáról már csak papnövendékként hallottam.

Három évig Rómában tanult, fizikailag is közel lehetett II. János Pálhoz. Milyen volt közvetlenül látni az ő pápai szolgálatát?

– Egy régi fényképalbum jeles képe tárul elém, az Osservatore Romano 1979. november 27-én megjelent száma le is közölte: a Pápai Magyar Intézet nyolc ösztöndíjas papját külön kihallgatáson fogadta a pápa. II. János Pált egy évvel korábban választották meg – fiatalos volt, lendületes, olyan korú, mint most jómagam. Növendéktársaimmal ott álltunk a jobbján és balján a kis trónteremben: Erdő Péter, Ladocsi Gáspár, Ivancsó István, a másik oldalon Benyik György, Sávai János, Szaradics József és Dolhai Lajos. Igen megilletődött voltam, mindegyikünkön fekete reverenda volt, rajta fehér. Különféle római egyetemeken tanultunk, a pápa kedvesen bátorított minket. Később többször kísértem Lékai László bíborost a pápához, én voltam a római sofőrje. Amikor véget ért a megbeszélésük, én is megpillanthattam a pápát közelről, könyvtárszobája ajtajában. A vatikáni bazilika grottáiban lévő Magyarok Nagyasszonya-kápolna felszentelésekor az oltár mellett álltam, Hollai Antallal énekeltük a zsoltárokat, aki jelenleg albertfalvai plébános. A pápa első magyarországi útjakor Barsi Balázs ferences szerzetessel az esztergomi szentmise kommentárját vezettük, második látogatásakor pedig a MTV akkori munkatársait mutathattam be neki. Római élményeim között van megtámadásának estéje, 1981. május 13. is. Épp egy könyvesboltban voltam, amikor az egész város lármázta: lelőtték a pápát! Fél éjszaka ott ültünk a televízió előtt, vártuk a híreket a Gemelli kórházból, vajon túlélte-e. Igen sok pápai szertartáson lehettem jelen, amelyeket nagy összeszedettséggel, ugyanakkor közvetlenséggel végzett, ezek szintén elevenen élnek bennem.

II. János Pál egyik nagy műve volt az ifjúsági világtalálkozók sorozatának elindítása. István atya sok magyar fiatalt elkísért egyetemi lelkészként a világ számos pontjára, láthatta lelkesedésüket, ahogy megérinti őket a lengyel egyházfő karizmája. Milyen tapasztalatokat gyűjtött a pápa és a fiatalok sajátos párbeszéde, együtt rezdülése kapcsán?

– Egyesek szerint a Chiara Lubich, a Fokoláré mozgalom alapítója által kezdeményezett Gen Verde, Gen Rosso hatalmas fesztiváljai adták az ötletet a pápának az ifjúsági világtalálkozók összehívására, mert néhányon maga is részt vett. Valójában ezen élményei nélkül is kitalálhatta, mert mindig fontos volt számára az ifjúság. Hozzájuk tényleg karizmája, különös kegyelmi adománya volt. Először a párizsi világtalálkozón vettem részt 1997-ben, mint a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ifjúsági Bizottságának titkára. Azután együtt szerveztük a magyar fiatalok részvételét a római találkozón 2000-ben Gábor Miklóssal, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom elnökével, de ott lehettem a kölni találkozón is 2005-ben, amelyet már XVI. Benedek pápa vezetett. Igen sok élmény jut az eszembe, csak egyet hadd idézzek fel. A római Tor Vergatán, a virrasztáson egy fiú váratlanul felrohant II. János Pál pápához, a fejét az ölébe vetette és sírt. A biztonsági emberek már elindultak feléje, mire a szertartásmester, Piero Marini püspök odalépett és intett, hogy hagyják… A fiú néhány pillanatig ott lehetett a pápával, aki egyáltalán nem lepődött meg; képek sorozata készült róluk, amelyek bejárták a világot. Ilyen volt ő: szerette a fiatalokat, bennük látta a jövőt, a „holnap hajnalcsillagait”.

XXIII. János hatása máig érezhető, hiszen az általa kezdeményezett II. Vatikáni Zsinat új lendületet adott az egyháznak, s a célkitűzések megvalósítása ma is folyamatban van. Mennyire sikerült kivitelezni ötven év alatt az aggiornamento szándékát, mely területeket érintően lenne még leginkább tennivaló?

– Mindenki mondja, és igaz: a zsinat 1962-ben csak elkezdődött. Az aggiornamento – a naprakész állapotban való lét – nem egyetlen lépés: nem úgy van, hogy kinyitjuk az ablakot, és máris tele lesz a szoba friss levegővel. Ez egy folyamat, amely ma is tart. Ferenc pápa nem volt ott a zsinaton, mégis „zsinati pápa”, aki igyekszik megvalósítani, amit a zsinat ötven éve elgondolt. Van még tennivaló az alapvető „újítás” elfogadásában: mit gondolunk, mit hiszünk az egyházról, milyen az egyházképünk? Még mindig patriarchális, klerikális? Vagy átjár már minket a communio egyházképe, a közösség egyházának mélységes tudata? Amíg a világi keresztények megkülönböztetettek, amíg a nők megkülönböztetettek, amíg a mély szegénység tűrhető állapot, addig még korántsem vagyunk túl a zsinaton. Úgy gondolom, a Szentlélek jól tudta, miért éppen Ferenc pápát választotta, akinek még sok teendője van köztünk...

Sokan úgy látják, hogy a fiatalabb generációk tagjait nem érdekli annyira a vallás, a mennyország, az életszentség. Mindeközben mégiscsak az a tapasztalat, hogy bizonyos közösségek, lelkiségi mozgalmak körül, számos településen akár százával is összegyűlnek hétről hétre az ifjak, s mély hittel, komolyan élik az életüket. Mi lehet a legfontosabb feladat, kihívás a jövő egyháza számára, hogy ne ürüljenek ki a templomok, hogy továbbadjuk az utánunk jövőknek a hit örömét?

– Nem könnyű téma az evangelizáció, amely manapság az egyház életének homlokterében áll, mint legfontosabb feladat. A nagy ifjúsági világtalálkozók – a tavalyinak Rio de Janeiro adott otthont – azt mutatják: milliók képesek együtt ünnepelni. Kérdés, hogy a hétköznapokban, a monotonnak tűnő kötelességteljesítés során hányan tartanak ki. Ezt látjuk a bérmálások után is: sokan hátat fordítanak a hitüknek. A mi egyetemista csoportunk, a Műegyetemi Katolikus Közösség hetente 160-180 taggal jön össze, szívesen beszélgetnek, meghallgatják a tíz-tizenöt perces katekézist, agapét készítenek maguknak, részt vesznek különféle szociális munkákban. Úgy tűnik, ez olyan vonzó formája a hívő együttlétnek, ami a hétköznapok „rozsdásodását” is kibírja. Az ehhez vezető egyéni utakat minden plébánosnak, lelkipásztornak meg kell találnia.

Milyen hatása, hosszabb távú gyümölcsei lehetnek annak, hogy a XX. század két nagy pápáját szentté avatják?

– Felmérhetetlen. Az egyház folyamatosan halad előre a történelem útján, s mindig szentek „lökték” előre. Olyanok, akik megértették, magukévá tették és hitelesen közvetítették Jézus evangéliumát. Lángoló példaként itt maradnak köztünk, emléknapjuk lesz minden évben, élő üzenetet hordoznak az egész egyház számára. Mindketten megvalósították, amit jelmondatul választottak. XXIII. János: Oboedientia et pax (engedelmesség és béke), II. János Pál: Totus tuus (teljesen a tiéd), amit a boldogságos Szűz felé mondott ki. János pápa a zsinatot, János Pál pápa a fiatalok hatalmas szeretetét idézi fel bennem. Szentjei lesznek a reformok elkötelezettjeinek, az ifjúságnak és a szenvedőknek.

Fotó: Lambert Attila

Gégény István/Magyar Kurír