Az örök Főpap

Nagyböjt ötödik vasárnapja közel visz minket Jézus szenvedéséhez. A tanítványok kezdettől fogva a szeretet és a megváltás tényeként adták tovább Jézus szenvedésének történetét. Nemcsak elmondták az eseményt, nemcsak a saját döbbenetüket vagy fájdalmukat osztották meg, hanem sokkal inkább a belső értelmét és jelentését mindannak, ami történt.

Ezt látjuk a vasárnapi szentleckében is, amely a Zsidóknak írt levélből való. A rövid szakasz voltaképpen három gondolatot közvetít. Az első inkább elbeszél, a második és a harmadik értelmez. Jézus, mondja az első két mondat, „könnyek között imádkozott és könyörgött”, illetve „hódolatáért meghallgatásra talált”. Egyesek itt a Getszemáni-kert evangéliumi emlékére gondolnak, a vérrel verítékezésre és könyörgésre, általánosabban talán a kereszten eltöltött fájdalmas órákra meg az ott Istenhez intézett fohászokra. Megelevenedik a szenvedés konkrét emléke. Olyan emlék, amitől a tanítványok talán nem is tudtak szabadulni, vagy amit máskor egyszerűen csak elképzeltek, ha akkor félelmükben elfutottak. Jézus szenvedését és imádságát azonban már ez a néhány mondat is értelmezi, mégpedig úgy, mint főpapi tevékenységet.

Nem semmibe vesző kiáltás hangzott el ott a kereszten, nem voltak értelmetlenek Jézus könnyei: „hódolatáért meghallgatásra talált”.

Isten, aki „meg tudta őt menteni a haláltól”, valójában kimentette a halálból, a tőle való végső elszakadásból, a megsemmisülésből, és magához vette, feltámasztotta őt.

A könny, hódolat és imádság, amelyről itt szó volt, a második egységben mint a Fiú engedelmessége jelenik meg. A pogány világ ismerte a szenvedés nevelő értékét. Azt, hogy a szenvedő ember átalakul. Hogy ha jól áll a szenvedéshez, akkor valamit tanul belőle. A levél szerzője szerint Jézus, a Fiú is „tanult” valamit, közel engedte magához a szenvedést, megtapasztalta, mit jelent egészen engedelmesnek lenni. Pál apostol azt írja a Filippieknek írt levélben, hogy ez a pillanat a Fiú emberségének teljessége – amikor „engedelmes lett értünk mindhalálig”.

A Fiú, Isten Fia, egészen ember lett – engedelmeskedett, ahogy egy ember. Vagy inkább: nekünk kell és szabad most már úgy engedelmeskednünk, ahogy ő tette…

A harmadik mondat mindennek a hatásáról beszél, a Fiú „művéről”, amelyet befejezett, véghez vitt, és amely „örök üdvösséget szerez”. Az a könyörgés és hódolat értünk is szólt. Az engedelmesség az ő értünk megnyílt szívének igazsága, amelyhez immár mi is hasonló odaadással, engedelmességgel csatlakozhatunk.

Egy-egy másik ember szenvedése ma is megragad, megállít, átalakít. A részvét és irgalom elviselhetőbbé teszi a világ szenvedését. De más, egészen más kapuk és távlatok nyílnak meg, ha Krisztus részvétét és irgalmát tapasztaljuk meg, s ha őt kérjük, tegye a mi mindennapi engedelmességünket, életvállalásunkat saját keresztjének részévé.

Szerző: Martos Levente Balázs 

Magyar Kurír