Bátorítani és segíteni a bűnbánó lelkeket

A tanácskozáson megjelent főállású illetve önkéntes egyházi és világi segítők egyetértettek abban, hogy missziójuk az átlagosnál lényegesen nehezebb. Egyrészt nyitottnak kell lenniük arra, hogy még a legelvetemültebb bűnöző is bármikor Isten felé fordulhat, hiszen a jóság csírája mindenkiben megvan, másrészt vigyázniuk kell, nehogy őszinteséget színlelve csőbe húzzák őket, kihasználva jóhiszeműségüket, nyitottságukat, azt a gyakorlatban is alkalmazott, krisztusi elvüket, hogy mindenkit embernek kell tekinteni.

Ebben a misszióban valóban örülni kell minden kis eredménynek, nem szabad illúziókat táplálni. A szentmiséken a rabok többsége például azért vesz részt, hogy addig se legyen a cellájában, másik részük pedig azért, hogy találkozzon barátaival, s csak nagyon kevesen vannak azok, akik valóban Krisztus közelségére vágynak. Ennek a kis résznek is nagyon kell azonban örülni, csakúgy, mint a nem túl gyakori, de időről időre előforduló megtéréseknek.

A börtönpasztorációban részt vevők legfőbb feladata bátorítani és segíteni a bűnbánó lelkeket. A gyakran évtizedeket is börtönben töltő bűnözők esetében csak akkor lehet eredményt elérni, ha az illető elismeri önmaga bűnösségét, és megvan benne a készség, hogy alapvetően változtasson addigi életvitelén.

Az elhangzottakból kiderült: a börtönlelkészek és diakónusok az egyik legsúlyosabb problémának azt tartják, hogy hiába akar egy börtönből kiszabadult személy radikálisan szakítani korábbi életformájával, ha odakint a régi társasága várja, ami arra predesztinálja, hogy továbbra is bűnözőként éljen. Ezért nagy szükség lenne olyan közösségekre, amelyek befogadnák az új életre vágyókat, és segítenék őket az álláskeresésben és a lakhatásban. S bár vannak ezen a téren pozitív kezdeményezések – ilyen például a Magyar Máltai Szeretetszolgálat által működtetett Új Élet Háza –, sokkal több hasonló otthonra lenne szükség.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír