Bemutatkozik a kazincbarcikai Don Bosco Iskola – KÉPRIPORTTAL

KÉPRIPORT - Klikk a képre

2014-től a szakképzés visszatért a régi, '80-as években működő rendszerhez. Bevezették a duális szakképzést. Miben látja a változás előnyét?

 – Az éveken át működő gyakorlat az volt, hogy a 2+2-es rendszerben az általános iskolából kilépő tanuló kilencedik, majd tizedik osztályban folytatta tanulmányait. Ekkor még nem kezdte meg a szakma tanulását. Miután befejezte a tizedik osztály közismereti képzését, választott szakmát, és két-három év alatt szerzett valamilyen szakképesítést. Ennek az volt a hátránya, hogy az első két év nem nevelte a szakmára a tanulókat, és mire megkezdte annak művelését, már kikerült abból a fogékony korból, amikor hatékonyabban volt szocializálható egy adott szakmára. Most a képzés három éves, az általános iskolából érkezők rögtön szakmát választanak, és a gyakorlati képzés mellett tanulnak közismereti tárgyakat is. Szerencsésnek látom, hogy az oktatási kormányzat tudomásul vette: aki szakiskolába jön, az nem szeret tanulni, és fárasztó számára az iskolai képzés. A régi rendszer valójában butított középiskolai tantervvel működött. Most a duális rendszerben még a tantárgyak neve is más. Keressük a megújulást a módszerekben is, és a tankönyvek is változtak.

Az új rendszer milyen nehézségeket hozott?

 – A nyolcadikból szakiskolába érkező gyerekek jelentőse része nagyon gyenge alapokkal érkezik, minden jobb bizonyítvánnyal rendelkező diák érettségit akar szerezni. A kétszázhúsz körüli jelentkezőnk egyharmada félévkor megbukott. Ezen próbál segíteni az ebben a tanévben beindított Híd-program, de sajnálatos módon az egyházi intézményeket, így minket sem vontak be ebbe. Ennek előnye lenne, hogy kis létszámra épít, maximum tízen lehetnek egy csoportban, míg egy általános iskolai osztályban a létszám huszonnyolc fő. Tudni kell, hogy hozzánk érkező gyerekekkel egyénileg vagy kis csoportokban kellene foglalkozni, amire a 20-28 fős osztályokban nincs lehetőség

Ezekre a nehézségekre próbál megfelelni a Don Bosco Iskola a különböző iskolatípusaival?

 – Hivatalos nevünk  – Don Bosco Általános Iskola Szakiskola Középiskola és Kollégium – tartalmazza mindazt az iskolatípust, amit működtetünk. Legtöbb tanulónk szakmát tanul, ez a létszámunk háromnegyede. Általános iskolai részlegünk azokat a túlkoros, tizennégy évnél idősebb hetedikes és nyolcadikos tanulókat fogadja, akiknek az általános iskolában problémáik vannak. Ezt a formát ebben a tanévben elevenítettük fel válaszul arra, hogy az új rendszerben megszűnt a korábbi felzárkóztató program. A félévkor bukott tanulóknak azt tudjuk ajánlani, hogy az évismétlést ne a saját iskolájukban tegyék meg, hanem nálunk. Így célirányosan arra készítjük fel őket, hogy el tudják kezdeni a választott szakmát. A tizennégy éves fiatal még nevelhető, kialakulóban van a személyisége. A jó mester a 14-15 éves serdülővel könnyebben meg tudja szerettetni a szakmát. Arra is figyelünk, hogy testhezálló mesterséget ajánljunk. Ha valaki csak a kereseti lehetőség alapján választ, de nem alkalmas egy bizonyos szakmára, akkor egy év után kieshet az egész rendszerből. Középiskolánk négy év alatt közismereti érettségire készít fel, mellette egy-egy szakma gyakorlati és elméleti oktatását nyújtja, és szakmai érettségivel zárul.

Iskolájuk a hátrányos helyzetűek nevelését tekinti hivatásának. Hogyan tudják őket érettségihez segíteni?

 – Természetesen a tehetségesebbek, a jobb tanulók kerülhetnek a középiskolába, hiszen ott mindent intenzívebben kell tanulni. A négy évfolyamon idén összesen nyolcvan tanulónk van. Csatlakoztunk a Második Esély-programhoz. Ez azokat szólítja meg, akik már nem tankötelesek, de valahogy kimaradtak az iskolából, és egyébként tehetségesek, képesek lennének felsőoktatásban továbbtanulni. A módszer az egyéni foglalkozásra épít, személyre szabottan állítják össze a programot, mindenkit abban segítenek, amire szüksége van.

A kollégium kiknek jelent megoldást?

 – Száz férőhelyünk van. Jelenleg harminc-negyven közötti létszámmal működünk. Ennek az az oka, hogy tanulóink többsége környékbeli, és a cigány fiatalok nehezen szakadnak el a családtól, akármilyen rosszak is otthon a körülmények, és a szülő sem engedi el szívesen. Van, aki két- három órát utazik naponta, mégsem tudjuk rávenni, hogy jöjjön be a kollégiumba. A kollégistáink egy részét azok a problémás gyerekek teszik ki, akiket az ország távolabbi pontjairól azért hoznak ide, mert mi talán tudunk velük valamit kezdeni. Másik részük nagyon rossz körülmények között lakik. Vannak, akik ősszel, a hideg idő beköszöntével költöznek be. Ilyenkor egy szobába szorul a család, otthon nincs mód tanulni.

Hogyan jött létre ez a sok lábon álló rendszer?

 – Húsz éve működik Kazincbarcikán az iskola, szalézi fenntartásban. Az évek során a fenntartó mindig azt a részleget fejlesztette, amelyikre épp szükség volt. A szaléziak számára a legfőbb szempont, hogy a legszegényebbeken tudjanak segíteni. A szakképzés fontos, mert a fiatal úgy tudja elkezdeni az életét, ha van szakképesítése.

Mit jelent az Ön számára a szalézi iskola?

 – Mérnöktanár vagyok, épületgépészet a szakterületem. Kazincbarcikán a hatodik tanévet töltöm igazgatóként, Budapestről kerültem ide. Az a tapasztalatom, és a hivatásomnak is azt tekintem, hogy a szakma tanítása mellett sokkal fontosabb a fiatalok hitét megerősíteni, őket a hitre vezetni. Nem zavar az, ha a szakmában nem szerez valaki képesítést, ha van hite, meg tudja állni a helyét. A hittel megtalálja az élete értelmét, akár hegesztő akár asztalos. Ezért örülök annak, hogy egyházi iskola vagyunk. Az a fontosabb számomra, hogy abban a pár évben, amíg itt vannak, előrébb tudjuk őket vinni a hitben.

Milyen a tanulók viszonya a valláshoz?

– A legtöbbjük nem is tudja, hogy egyházi iskolába jön. El kell mondanunk nekik már a felvételinél, hogy ez katolikus iskola, a szaléziak tartják fent. Ha ezt szívesen veszed, akkor gyere ide tanulni. Ez nem szokott probléma lenni. A hittant többen is tanítják. Vannak szalézi atyák, akik ebben szerepet vállalnak, de szerencsés, hogy világi hittanárok is dolgoznak nálunk. A szaléziak nem feltétlenül tanárok, ők inkább a liturgiát vezetik, illetve a szabadidőben foglalkoznak a gyerekekkel az oratóriumban, kollégiumban, ahol kötetlenebbül tudnak velük beszélgetni. Hittanáraink hívő emberek, akik aktívan élik a hitüket.

Épül a kapcsolat a gyerekek és az egyház illetve a hit között?

 – Igen. Budapesti iskolámban nehezebb volt, nagyobb volt az ellenállás a fiatalok részéről. Itt jobban elfogadják vallási dolgokat. A gyerekek többsége talán még templomban sem volt soha, csak itt nálunk. Néha felmerül bennem a kétség, hogy vajon kell-e őket a szentmisére vinnünk. Aztán azt tapasztalom, hogy egészen jól átélik a liturgiát. Megfogja őket valami. A két-három nálunk töltött év alatt vannak, akik megkeresztelkednek, elsőáldozók lesznek vagy bérmálásra is készülnek. Nincsen semmilyen kényszer. Vannak, akik más felekezethez tartoznak. Örülünk, ha valahol megtalálják az utat.

Érződik, hogy szeret tanítani. Mit jelent Önnek ez a munka?

 – Igen, így van, harminc éve kezdtem. Nem tanárnak készültem, nem is gondoltam arra, hogy tanár legyek. Valahogy belecsöppentem. Szerettem elmagyarázni másoknak azt, amit tudok, egyetemista koromban sokat segítettem az évfolyamtársaimnak, ismerősöknek, és utána is tanítgattam. Egyszer egy munkahelyváltás kapcsán felmerült bennem: mi lenne, ha kipróbálnám. Rádöbbentem, hogy ez milyen jó. Mindig szakmunkásképzőben illetve szakiskolában tanítottam.

Mik jelentik az örömet ebben a munkában, és mit tekint eredménynek?

 – Öröm, amikor kapcsolatot tudok teremteni a gyerekekkel, és öröm látni, hogy valami elindul bennük, megérinti őket, valami jó szándék, érdeklődés, elhatározás, akár a szakmával, akár a hittel kapcsolatban. Szeretem például Don Bosco módszeréből az esti imát a „jó éjszakát”-ot. A kollégiumban lakom én is, az esti imánál gyakran alakul ki beszélgetés. Jó látni azt, amikor lehet kommunikálni, amikor a nagy zsongásban, valamire felfigyelnek, valamit megértenek.

Megváltozott a munkája Don Bosco pedagógiáját megismerve?

– Igen, amikor megismertem a megelőző módszert, nekem nagy rádöbbenés volt: ezt kerestem. A nyolcvanas években az első iskolámban a sikeres tanárok megfélemlítették a gyerekeket. Néma csendben ült harminc szakmunkástanuló a tanteremben, és másolt a tábláról. Mindenki írt, mert féltek a tanártól. Nekem ez nem tetszett, és nem is tudtam csinálni. Így a gyerekek nálam engedték ki a gőzt, ami nehezítette ugyan a munkát, de a személyes kapcsolat fontosabb volt nekem. Don Bosco módszerében találtam meg a megerősítést. A gyerekeket úgy szeretni, hogy barátságban vagyok velük, beszélgetünk. Nem a katedráról, nem a tekintély magasából, hanem köztük. Abban együtt lenni velük, amit ők szeretnek. Amikor a budapesti iskolában ezt tudatosan követtem, nagy élmény volt, hogy ez működik. A gyerekek először meglepődnek, hogy az igazgató, a tanár másként beszél velük, el is húzódnak, gyanús nekik. Egy idő múlva azonban felengednek, és kapcsolat épül. Lehet leülni, beszélgetni. A szakmai beszélgetés is nagy élmény, amikor látom a gyereken: azért kérdez, mert érdekli.

Beszélt a hit fontosságáról az útkeresésben és talpon maradásban. Mennyire biztatóak a számok? Megtalálják a szakmában helyüket a fiatalok?

– Nehéz számokról beszélni. Sajnos az iskola befejezése utáni visszacsatolás nagyon esetleges. A gyerekek jelentős része eltűnik a szemünk elől. Csak reménykedünk, hogy jó irányt vesz az életük. Azért látunk pozitív példákat is, amelyek reménnyel töltenek el. Néha beállít egy régi diák, és elmeséli, hogy most jött haza egy külföldi munkáról. Vagy egy másik, aki rendőr lett, és most előadást tartott az érettségire készülőknek. A Facebook sokat segít a kapcsolattartásban: ezres nagyságrendben vannak fenn volt diákjaink.

Fotó: Thaler Tamás

Trauttwein Éva/Magyar Kurír