Bertone bíboros a papi hivatásról (3)

„Ahogy már mondtam, nehézségeim voltak a papképzés során, mert feltámadt bennem a régi, a kortársaim, barátaim által élt élet utáni vágy, és ez folyton visszatért. Ugyanakkor szilárdan követni akartam hivatásomat. A kortársaim, korábbi gimnáziumi osztálytársaim támogattak ebben. Már szaléziként végeztem a gimnáziumot mintegy harminc fős osztályban. Egykori osztálytársaim szakmát szereztek, és jelentős szerepet játszanak az olasz társadalomban. Ezt mondták: „Ha pap leszel, legyél olyan pap, mint don Francesco Amerio”. Kiváló gimnáziumi tanárunk volt ő, történelmet, filozófiát és hittant tanított. Példakép volt számomra, aki támogatott. Mindmáig őrzöm a hittanóráin készített jegyzeteimet. Igen nagy hatással volt rám, ránk ez a pap, ez a tanár, akit példalépül állítottak elém osztálytársaim.

Ezután is voltak nehézségeim, különösen az 1968 és 1972 közötti időszakban. Ekkor már Rómában voltam, és a Szalézi Egyetemen tanítottam. Felelős voltam a kispapok neveléséért is. Ekkoriban igen sok papjelölt tanult teológiát a szaléziaknál, mintegy 140-en. Nagy nyomás alatt álltak, érezték ’68 hatását, a vitákat, a vélemények kavargását. Ekkor kevéssel a zsinat után voltunk. Diákként, fiatal papként éltem meg a zsinat gyönyörű időszakát. Ugyanakkor átéltük a véleménytörések, személyes ellentétek nagy pillanatait is. Elöljáróként nyilatkoznom kellett arról, alkalmasnak tartom-e ezeket a jelölteket a papságra. Közvetlen, mindennapos párbeszédben álltunk a növendékekkel. Ez volt a diákgyűlések kora, amikor is órákig, akár késő estig vagy éjjelig tartó eszmecserékre került sor… Vagyis ezek a pillanatok feszültségekről, ugyanakkor azok leküzdésükről is szóltak.

Ezután püspökként, érsekként mindkét egyházmegyében – amelynek kormányzását II. János Pál pápa rám bízta – olykor igen kemény ellentéteket is átéltem. Olyan nehézségek voltak ezek, amelyek a helyi egyház életét érintették. A Hittani Kongregáció titkáraként is találkoztam az Egyház tanításával kapcsolatos problémákkal, amelyeket elemeznünk kellett, és amelyekről ítéletet kellett alkotnunk. Sokszor súlyos, hittel kapcsolatos, erkölcsi, egyházfegyelmi kérdésekről volt szó. Ugyanakkor ebben a feladatkörben is sok szép percet élhettem át. Mivel vezetőként is törekedtem a testvéri közösség, a szilárd barátság megőrzésére, mind a mai napig kapcsolatban állok volt növendékeimmel, vagy a világban élő püspökökkel. Átélhettem a valódi közösséget, a testvéri barátságot és a pápának való engedelmességnek, a papi és püspöki szolgálat teljesítésének örömét, valamint azt az örömet, hogy sok fiatalt kísérhettem a papság felé vezető úton.

Azután itt van az atyaság, amely a püspök- és papszentelésekben megnyilvánul, amiben egyre többször van részem, amióta államtitkár vagyok. A pápa számos munkatársát és a helyi egyházak nem egy püspökét is én szentelem fel. Nagy öröm ez: Istennek ez a nagy népe az egyház pásztoraiból szervesen épül fel, mindazon eltérő felelőséggel és szereppel, amelyet hivatásukban a Szentlélek karizmájaként megkapnak. Ez a nép, amely együtt, mélységes egységben járja útját, valóban Isten jóságának szép jele az Egyház és az egész emberiség iránt. Ezt megtapasztalom mindazon találkozások során, amikor a helyi egyházakkal, vagy a világban mindenfelé szolgálatot teljesítő szentszéki diplomatákkal, vagy akár a vatikáni látogatásra érkező államfőkkel beszélhetek. Kifejezésre juttatják elismerésüket és megbecsülésüket az iránt a munka, az iránt a tanúságtétel iránt, amelyet az Egyház végez az oktatás, de még inkább a nevelés, az emberi, társadalmi fejlődés előmozdítása, vagy a legkiszolgáltatottabbak támogatása terén. Köszönetet kell tehát mondanom az Úrnak a papság és a püspökség ajándékáért. Mindenkinek boldog papi évet kívánok!”

Magyar Kurír