Beszédek a Hit pajzsa-díj átadásán

Fülep Dániel szeminarista beszéde Kuklay Antal köszöntésére

Kedves Kuklay Antal Atya!

Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a Központi Szeminárium jelenlegi növendékpapsága nevében, az Egri Főegyházmegye kispapjaként, szeretettel és tisztelettel köszönthetem Önt a Parma Fidei – A Hit pajzsa-díj átadásán. A megtiszteltetés érzése tölt el, és megilletődve állok itt, hiszen olyan emberhez szólhatok, aki számomra élő példa, akiben a szeminárium minden növendéke és minden keresztény magyar ember méltán tisztelheti a nagy elődöt, aki példájával előttünk magasodik, jelezve számunkra a helyes utat.

E ház, a Seminarium Centrale a kommunista diktatúra idején termette a szenteket. A vértanú püspök, Gojdics Péter Pál, akit Isten szolgája II. János Pál pápa 2001-ben avatott boldoggá, e házban készült a papi hivatásra. Csakúgy növendék volt itt Brenner János áldozópap is, akit 1957-ben gyilkoltak meg különös kegyetlenséggel, 32 késszúrással Rábekethely faluszéli erdejében, s akinek a boldoggáavatása (a római szakaszához érve) folyamatban van. De már kevesebben tudják, hogy a Központi Szemináriumnak még legalább 10 hajdani növendéke van, akiknek a boldoggáavatási peréhez szükséges iratok összeállítása zajlik napjainkban, s akik keresztény hitük hősies fokú megvallásával a kommunista diktatúra áldozataivá és vértanúivá váltak. Gondolok itt arra a hét görög katolikus áldozópapra, akik a Központi Szeminárium növendékei voltak, s papi szolgálatukban vérük ontásáig álltak helyt, s ma a „kárpátaljai vértanúk” között tartjuk őket számon. S kiemelten gondolok Chira Sándor titkos püspökre, akit feltehetőleg a szintén boldoggáavatásra váró Orosz Péterrel együtt szentelt fel titokban Boldog Romzsa Tódor, Kárpátalja (ungvári) görög katolikus főpásztora. A vértanúvá vált szentelő, Romzsa Tódor után a titokban felszentelt Chira Sándor is a KGB karmai közé került, majd 25 év szabadságvesztésre és vagyonelkobzásra ítélték szovjetellenes agitáció és propaganda okán. 1949 és 1956 között megjárta a szibériai lágerek poklát, majd '57-es ismételt letartóztatását követően száműzték Ukrajna területéről. 1983. május 23-án karagandai száműzetésben halt meg a lágerben szerzett tüdőbetegségben. Másik vértanúnk Scheffler János szatmári püspök. Több új plébániát, templomot építtetett, visszaállította a szatmári római katolikus tanítóképzőt. 1950-ben Körösbányára internálták, onnan a jilavai börtönbe vitték, ahol 1952-ben meghalt. Imádkozunk továbbá Isten szolgája Bogdánffy Szilárd nagyváradi püspök boldoggáavatásáért, aki szintén növendéke volt e háznak, s akit a román kommunizmus véres ökle, a Securitate tartóztatott le. A tudós főpap négy évet töltött az ország legnehezebb börtöneiben és a Capul Midia-i haláltáborban. Rabságát teljes méltósággal és hősiesen viselte, miközben rabtársainak szeretete és vigasztalása volt egyetlen gondja. 12 évi kényszermunkára ítélték. Tüdőgyulladást kapott. A börtönorvos nem adott neki gyógyszert. „Nem kár érte ha meghal, a nép gyilkosa" – mondták rabtartói. Bogdánffy Szilárd püspök 1953. október 2-án halt meg Nagyenyed börtönében.

A szovjet hatalom ördögi gépezete rendíthetetlen hittel és hazaszeretettel találta szembe magát a Központi Szeminárium 1956-os nemzedékében is. S e dicső sorban találjuk a szeretett ünnepeltet, Kuklay Antal atyának személyét, az Egri Főegyházmegye áldozópapját, aki több társával együtt kiemelkedő életpéldával megmutatta számunkra „az áldozatvállalás magasztosságát”. Kuklay Antal atya 1956-os forradalom és szabadságharc idején, és az azt követő megtorlásban, majd a kommunizmus évtizedei alatt hősies helytállásról tett előttünk bizonyságot.

Mint emlékezetes, a forradalom kitörésének napjaiban a Központi Szemináriumban a szokásos éves lelkigyakorlat zajlott, melyet a szeminárium elöljárósága a drámai események ellenére sem szakított meg. Október 27-én, amint véget ért a teljes silentium, és lehetővé vált a tájékozódás, Antal atyáék azonnal híreket szereztek, s a hatodéves, már áldozópap Antal atya és négy felszentelt társa (Marcheschi Károly, Mézner Ferenc, Varjú Imre és Zöldi Sándor) máris úgy határoztak, hogy azonnal a kórházakba sietnek a sebesültek lelkipásztori ellátására. Október 29-étől pedig már kettesével járva végezték a szemináriumi növendékek a sebesültek összeírását, amellyel a Vöröskereszten keresztül a szeretteiket kereső hozzátartozókat is igyekeztek felkutatni. Október 29-én Szabó János jezsuita kezdeményezésére röpiratot szerkesztettek, melyben többek között Mindszenty bíboros és a bebörtönzött papok szabadon bocsátását, a Rákosi-rendszer egyházellenes bűneinek megszüntetését és a szerzetesrendek visszaállítását követelték. Mindnyájan örömmel olvasták Isten szolgája XII. Piusz pápa október 28-án kibocsátott „Luctuosissimi eventus” kezdetű enciklikáját, melyet kiemelten címzett nekünk, magyaroknak. A szentéletű pápa október végén (31-én) Mindszenty bíboroshoz írott távirata („Eodem paterno animo”), valamint az '56. november 1-én („Laetamur admodum”) és 5-én („Datis nuperrime”) írott, a forradalmi eseményekben is aggódva irányt mutató további két enciklikája, ahogy eljuthatott a szemináriumba, szintén bátorítólag hatott a növendékekre. Október végétől november 7-ig a szeminaristák segédkeztek az Pázmány Egyetem 1950-ben államosított korábbi, majd ELTE Jogi Karrá vált épületében meghúzódó forradalmárok étkeztetésében (akik részére a szeminárium konyhája főzött ételt). November 4-én Kuklay Antal atya és Zöldi Sándor segített az akkorra már harckocsikkal körülzárt ELTE Jogi Kar épületében rekedt nemzetőrök szöktetésében. Antal atya szándékosan nyitva hagyta a kripta vasajtaját, hogy a szomszédos épületből a kőfalon átmászva a menekülők a szemináriumba juthassanak. A sekrestyében Antal atyáék reverendákat készítettek elő, melyekbe a forradalmárok belebújtak, s a még lezáratlan Papnövelde utcán át feltűnés nélkül elmenekülhettek. Sokan menekültek meg így a biztosnak tűnő haláltól.

Antal atyáék érzékenyen kísérték végig az eseményeket. Figyelmük kiterjedt az Állami Egyházügyi Hivatal irattárára is, melynek ügyében Marosfalvi László kispap november 2-án személyesen felkereste a nem sokkal előtte felsőpetényi fogságából kiszabadított, s immár a Várban levő Mindszenty bíborost. A Prímás azonnal felfogta a helyzet jelentőségét, és máris intézkedett. Felvette a kapcsolatot Tildy Zoltánnal, aki Maléter Pál által megszervezte az irattár lefoglalásának katonai biztosítását. Mindszenty ezután a titkárát, az önként vállalkozó Turchányi Egont bízta meg az ÁEH irattára megmentésének a megszervezésére. Így ment aztán (másnap, november 3-án) a Szent István-bazilika káplánja, Németh János, valamint 3 kispap a Központiból az ÁEH (Pasaréti úti) épületéhez, hogy segédkezzen az iratok csomagolásában: Vigh Szabolcs, Marosfalvi László és Kuklay Antal atya.

E napokban készült el a „Kedves Barátom!” című körlevél is, melyet Kuklay Antal állított össze két társával (Varjú Imrével és Marcheschi Károllyal), s melyben Mindszenty bíboros november 3-ai beszédét, XII. Piusz pápa forradalommal kapcsolatos megnyilatkozásait, valamint személyes élményeiket rögzítették. A vaskos iratot hozzávetőlegesen 150 példányban stencilgéppel sokszorosították, majd kiküldték szerte az ország különböző plébániáira.

A megtorlás 1957 májusában, Szikszón tartóztatta le Kuklay Antal atyát, és azonnal az ÁVO központi börtönébe, a Fő utcára, majd a Markó utcába vitték. A kihallgatások során kimondták ellene a vádpontokat: Kuklay Antal atya részt vett az ÁEH kifosztásában, az ellenforradalmárok szöktetésével segítette a felelősségrevonásuk elkerülését. A nyomozás természetesen felderítette a röpiratot is, amelynek szerzői között szintén ott volt Antal atya. A „Turchányi Egon és társai” címen futó koncepciós perben több mint tíz kispapot és több világi krisztushívőt ítéltek el. Turchányi Egon életfogytiglant kapott. Kuklay Antalt 10 év börtönbüntetésre ítélték. '63-ban, hat év és néhány hónap (nagyobbrészt Márianosztrán letöltött) raboskodás után, melyet kétéves rendőri felügyelet, s a papi szolgálattól, nyilvános misézéstől és hitoktatástól való, sok esztendőn át tartó (a szabadulástól számítva 10 évig húzódó) eltiltás követett. Ezeket az éveket Antal atya nagy béketűrésben, de mindvégig rendíthetetlen hittel élte végig, mindig azt keresve, mit kíván tőle az Úr. Megalázottsága idején is szakadatlanul szolgálta és legjobb tudása szerint segítette katolikus Egyházát és Isten magyar népét. Börtönéveit és a hányattatásban töltött esztendőket egyaránt felhasználta önképzésre, elmélyült tanulmányait a muzeológia, a könyvtárosság, a régészet és a művészettörténet terén azonban sosem választotta el életének megszentelésétől, a szolgáló szeretet törekvésétől.

Az Egri Főegyházmegye és az egész Magyar Katolikus Egyház számára pótolhatatlan értékmentését, a Sárospataki Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény létrehozását, valamint a sárospataki katolikus templommal kapcsolatos feltáró munkát, Árpád-házi Szent Erzsébet pataki születésének a kutatását, majd Pilinszky Jánossal és költészetével való lelki barátságát, a Kráter peremén címmel írott, közismert könyvének összeállítását s minden munkáját folyamatosan az alázat jellemezte, és kimondatlanul is a rejtekben végzett, de Istentől megáldott munka gyümölcsöző voltának a mély hite és nyugalma hatotta át. S így folytatódott ez akkor is, amikor oly hosszú idő után az ÁEH engedélyével Köröm községbe kerülhetett lelkipásztornak (1973-ban). Arra számítottak, hogy ezzel eltávolítják a keresztény értelmiség és a fiatalok közeléből, s ellehetetlenítik. De Antal atya az érkezésekor romokban heverő körömi plébánia közösségét és javait nemcsak megmentette a pusztulástól, de virágba is borította. Talán nem túlzás azt mondani, hogy Köröm, Tóni atyánk által, szellemi-lelki központtá vált, ahová messze földről, a Dunántúlról éppúgy érkeznek vendégek, mint a Felvidékről, Erdélyből és Kárpátaljáról. Egyetemi professzorok, fiatalok sokasága fordul meg ott mindmáig, keresve a körömi lelki-szellemi oázis nyugalmát, Antal atya bölcsességét, a körömi „sziget” építő csöndjét és illusztris társaságát. A körömi plébánián és filiáiban otthonra és a lelki-szellemi növekedés talajára lelnek a helyi cigány gyermekek, az egyházközség fiatal és idős tagjai, az éppen nyári táborhelyet kereső értelmi sérültek, vakok és gyengénlátók éppúgy, mint a távolabbról érkező vendégek sokasága, kik mindnyájan Tóni atya lelki gyermekeinek szeretnék tudni magukat.

2006. október 23-án ünnepeltük a forradalom 50. évfordulóját. Az ünnepi szentmisén koncelebráltak a hajdani '56-os papok. A szentmisét követően a szeminárium bejáratánál emléktáblát avattunk az '56-os kispapok tiszteletéül, hősies helytállásuk emlékezetére. A beszédet Kuklay Antal atya mondta, s ő leplezte le a bronztáblát. Megemlékezésünk sajátos hangulatban telt: helikopterek szakadatlan dübörgése, szirénázó rendőrautók visítása tört be a templomba. Az agapét követően az idős atyákat nem is engedhettük ki az utcára. A Papnövelde utcába menekülő, rohamrendőrök által üldözött megemlékezők közül volt, aki a portánknál keresett és kapott menedéket. Mi kispapok az ablakból láttuk, amint a Papnövelde utcában autóval üldöztek egy csapat menekülő fiatalt. Az egyiket utol is érték. A kocsiból kipattant három állig páncélozott rohamosztagos, és ütlegelni kezdte az áldozatot. A borzalmas látványra egyikünk kikiabált, hogy azonnal hagyják abba, melyre az egyik páncélos rögvest könnygázt fújt be a szeminárium ablakán. A rendőrség által szétvert 50. évfordulón így számunkra is megidéződött valami abból a gonosz szellemből, amely nem tudta legyőzni az 56-os hősöket, és Antal atyát sem. Tanulságos, hogy a bálványimádók ma is az Igazság Lelkének elnémításán fáradoznak. Vesztükre egyet nem vesznek számításba: Isten hatalmasabb, és a mi Urunk Jézus Krisztus a történelem királya és ura.

Kuklay Antal atya életével és példájával tanúságot tesz Szent Pál szaváról, aki hirdeti, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik. (vö. Róm 8,28) Krisztus az élet ura, aki legyőzte a halált, és aki az Õ követségében jár, az Úr végső győzelmét hirdeti, hogy „Isten legyen minden mindenben”. (vö. 1Kor 15,28). A Központi Papnevelő Intézet növendékei és a magam nevében szeretettel és nagy tisztelettel mondok köszönetet Isten magyar népe szolgájának! Kuklay Antal atya, oltalmazza továbbra is a Szent Szűz, Magyarország Királynője, s kérem Antal atya imádságát érettünk, kispapokért, és minden magyar emberért, hogy mi is az igaz úton járhassunk, melyet példájával nekünk megmutatott, katolikus keresztény hitünkben és magyarságunkban rendületlenül kitartva, alázatos hűségben Istenhez, Anyaszentegyházunkhoz és nemzetünkhöz!

Köszönöm a figyelmet!

* * *

Kuklay Antal atya beszéde A Hit pajzsa-díj átvétele után


Amikor meghallottam ezt a zavarba ejtően megtisztelő címet, elővettem a Finály latin szótárt, fölütöttem a parma szónál, és alatta találtam a következőt: parmularius – a pontifex parmát viselő szolgája.

A pontifex római főpap, szó szerint hídverő. Az ő feladata, hogy hidat verjen a földiek és az égiek között. De ez a parma, ez a pajzs, amit a szolgája vitt, jelzi, hogy neki feladata volt elhárítani a várost, Róma népét fenyegető veszélyeket is. Így lett tehát a parma a pontifex „logója". De nemcsak szimbolikus volt ez az elhárítás, ez a védelem. A római papok feladata volt, hogy az istenszobrot őrző templom mellett a templom belső kamráját is őrizték, azt az ablaktalan helyiséget, amelyet csak belülről lehetett megközelíteni. Ezt mindig zárva tartották, innen mondhatjuk a görög szó nyomán: müein – becsukni, bezárni, hogy ez volt a müszterion. Itt őrizték a templom kincseit, a felajánlott adományokat és a polgárok értékeit. Ha a görög kereskedő elindult egy távoli útra, arany- és ezüstkincseit ott helyezte el valamelyik templomban. S ez volt a müszterion, a bezárt kincs. Nekünk, a főpap szolgáinak az a feladatunk, hogy Krisztus kincseit őrizzük. S melyek ezek a kincsek? A valóság, az igazság, a jóság, a szépség és a szentség. Õrizzük minden fenyegetés ellen. Mi ez a fenyegetés a mi időnkben és minden időben? A nihil, a kétely, a szkepszis, a cinizmus, a nihilizmus fenyegetése, amellyel szemben föl kell tartanunk Krisztusnak a pajzsát. Õriznünk kell a valóságot. Azt a valóságot, amely csak a kegyelem teljességében tárul föl. Õriznünk kell a jóságot, a szépséget, az igazságot és a szentséget. S ezek ott vannak a bezárt szentélyben, a müszterionban. Mert csak az adja meg a teljességét az értékeinknek, ezeknek az alapvető értékeknek, ha megvan a kapcsolatuk a feljebbvalóval, a teljességgel, az égivel, a láthatatlannal – ahogy a modern fizikusok már tudják, hogy a fizikai valóság nagyobbik része a műszereik számára láthatatlan, sötét anyag. Úgy az, aki az emberi lét teljességét meg akarja sejteni, átélni, tudja, hogy ehhez kevés a ráció, ennél többre van szükség. Ahogy a világegyetem nagyobbik része sötét anyag, úgy az emberi lét nagyobb része a világos, de láthatatlan kegyelem. Ezt kell, hogy őrizzük az alvilág hatalmaival szemben.

S ahogyan a görög kereskedők számára ez a pajzs biztos védelmet jelentett a megfogható kincsek számára, ugyanúgy kell, hogy védelmet jelentsen a mi hitünk a mindennapi élet, tehát a földi valóság, igazság, szépség, jóság és az emberi értelemmel is fölfogható szentség védelmében. Mi ellen? A pénzvilág, a hírvilág és az alvilág összefonott támadásával szemben, amely ellen ha nem védekezünk, akkor hiába van az alkotmány által biztosított szabadság. Hiába van a parlament, hiába van a bíróság, hiába van a minisztérium, mert a korrupció, az alvilág ellen tehetetlen. Így fonódik össze számunkra emberi létünk alapvető értékeinek védelme: az igazság, a jóság, a szépség, a szentség, a valóság teljességeiben.

Ez a védelem a müszterionban történik, a zárt, ablaktalan, sötét helyiségben. Mert ott őrzik a kincseket. S ez a müszterion bizony a testi fogyatékosság és hiány, a szegénység, a magány, az öregség, a betegség és a halál. Ezt vállalta Krisztus, és azt mondta, „aki utánam akar jönni” (vö. Lk 9,23), és be akar jönni a szentélybe, meg akarja találni a rejtett kincset, az „kövessen engem”. Ebben kristályosodik ki, olvad ki a hit aranya, és ez vár mindnyájunkra. Erre hív bennünket Krisztus: „gyertek utánam”.

S akkor föltárulnak az értékek, akkor is, ha „Nem föld a föld. / Nem szám a szám. / Nem betű a betű. / Nem mondat a mondat. // Isten az Isten. / Virág a virág. / Daganat a daganat. / Tél a tél. / Gyűjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület.” (Pilinszky János: Költemény) A bezárt müszterion, az ablaktalan helyiség, ahol ott őrzik a kincseket.

Köszönöm szépen ezt a nagy-nagy megtiszteltetést, köszönöm, hogy meghallgattak!