…Bíró László püspököt és Nobilis Máriót a Lelkipásztori Napokról

– Mire gondoltak a szervezők, amikor az idei témát és mottót (A misztériumok egyháza) kitalálták?
– Nobilis Márió: A résztvevők, az „útkereső plébánosok” és a szervezők fejében is meg-megfordult már a korábbi években, hogy egyszer beszéljünk úgy az egyházról, a lelkipásztorkodásról, hogy nem a tevékenység, a cselekvés oldaláról közelítünk – például amikor a karitászt emeltük ki, bár természetesen az sem csak az aktivitásról szólt –, hanem a mélye, a centruma felől. Elhangzott konkrét javaslat is, hogy az egyház misztérium-jellege legyen a téma. Aztán vált határozottabbá ez a szándék, amikor olyan jelenségekkel találkoztunk, hogy sok pap számára a leterheltség miatt nehézzé válik a lelki forrásokkal való kapcsolattartás, az imában való elmélyülés, ami aztán kihat az igehirdetésre vagy a katekézisre is. Ezért gondoltuk, hogy idei témánkban az egyházaz a misztériumok irányából közelítjük meg. A papság, a lelkipásztorok, a világiak mai helyzetét látva fontosnak éreztük, hogy ezúttal nem valamelyik részterülettel foglalkozunk, hanem a legmélyebb forráshoz térünk vissza, amiről már nem lehet igazán beszélni, csak a szimbólumok nyelvén lehet kifejezni.

– „A misztériumok egyháza.” Mit jelent a többes szám?
– Bíró László: Az egyház titok. Ahogy II. János Pál pápa megfogalmazta, az egyházban elsődlegesen nem aktivitásra van szükség, hanem bensőséges egységre az élő Krisztussal és Isten szavával, Isten igéjével. Sokszor a buzgó lelkipásztor, világi vagy pap úgy gondolja, hogy majd ő „csinál egy egyházat”, menedzseli az egyházközségét, és örül, ha ezt-azt sikerül szerveznie. Igen, valóban össze lehet hozni fizikai erőből valamit, de a saját erőnkből nem vagyunk képesek egyházat teremteni. Az egyház szakramentális valóság, Jézusból gyökerező titok. A többes szám sok mindent jelenthet. Az egyház a kommunió egyháza, ami a Szentháromságban gyökerezik. Tehát egyrészt a Szentháromságban gyökerező titok, másrészt Krisztusban gyökerező titok. A szentségekben élő titok. A Lelkipásztori Napokon az évek során nagyon sokszor arról beszéltünk, hogy mit kell konkrétan tenni, hogyan kell közösséget építeni, karitászt csinálni, hivatást gondozni, a házassággal törődni. Most ezek gyökerét kerestük, azt, hogy valójában hol is lehet megfogni az egyházat.

– Hogyan foglalná össze a konferencia négy napjának ívét?
– Bíró László: Az első előadás a kommunió egyházát taglalta, az egyháznak a Szentháromságból fakadó titkát. Ha egy közösség nem tudatosítja magában, hogy kihez tartozik, honnan származik az egyház és ki építi ma is azt, az nem egyházat csinál, csak valami hasonlót. Kocsis Fülöp püspök úr mondta, hogy nem elég beterelni az embereket a templomba, hanem a liturgiának izzania kell ahhoz, hogy Valakivel találkozzon az, akit sikerült meghívnunk a templomba. Ha nem tapasztalja meg a liturgia izzását, akkor elmegy és többet már be sem tér. A liturgia az egyház misztérium-jellegét szolgálja. Czopf Tamás atya előadásában mély és elvont módon volt szó arról, hogy Isten Jézus Krisztusban népet alapítani jött. Nem a világot jött megváltani, nem is az emberiséget, nem is az egyes embert, hanem az ő népét akarta megváltani. A misztérium – mondta ő – alapvetően a teremtésnek, az újjáteremtésnek a titka, Isten túlcsorduló szeretete, amellyel létrehozta a teremtést és a megváltást. Arra tette a hangsúlyt, hogy mi egy nép vagyunk, Isten népeként vagyunk meghívva az üdvösségre, és nekünk mindannyiunknak egy népet kell alkotni. Nem utalt ugyan a népszerű szlogenre, hogy „Krisztus igen, egyház nem”, de előadásából magától értetődő volt, hogy ez a fajta állítás mennyire távol áll az evangéliumtól. Ezt csak olyan emberek mondják, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, hogy Krisztus mit tett, vagy hogy mit jelent az Ószövetség az Újszövetség előtt. Tomka Ferenc atya a kereszt misztériumáról beszélt. A kereszt lényegileg hozzátartozik a megváltáshoz, a kereszten Jézus mindeneket magához vonzott, mindeneket fölemelt. Minden szenvedés értelmes az egyházban, mert Krisztus már minden fájdalmat magához ölelt a keresztjén. A keresztből növekszik az egyház, és kereszt nélkül nincs üdvösség, de egyház sem. A délutáni szekcióban beszéltünk a bűnbocsánatról mint az egyház titkának, kommuniójának építőjéről. Beszéltünk azokról a valóságokról is, amelyek sajátos módon tárják fel az Isten titkát, az ember titkát, az egyik szekcióban a gender-forradalomról volt szó, a másikban a teremtésvédelemről, amely szintén Isten titkának a megnyilatkozása. Ezenkívül az együttlétünkben volt helye a szentségimádásnak is, hiszen ez mind-mind abban segít bennünket, hogy megéljük azt, hogy az egyház misztérium.

– A világegyház idén Szent Pál évét ünnepli. Hogyan jelent meg az ő alakja a konferencia témájában?
– Nobilis Márió: Szent Pál lelkipásztori-missziós hatékonysága, buzgósága nagyon mély misztériumból, misztikából forrásozott: Krisztussal való találkozásából, egy egészen egyedi, egyedülálló és elmélyített Jézus-tapasztalatból. Folyton utal, hivatkozik a misztériumokra, magyarázza őket. Ugyanakkor idén tudatosan nem a Szent Pál-évet helyeztük a középpontba, azért sem, mert tavaly, amikor a Biblia éve volt a téma, az ő alakját is markánsan kiemeltük. Inkább olyan módon szerettük volna az ő alakját középpontba állítani, hogy a számára is olyannyira fontos szempontból, a misztériumok felől közelítünk az egyházhoz.

– Püspök atya előadásában a hivatásokról szólva azt mondta: a hivatás Istentől ered, nem a mi hatalmunkban áll az új hivatások születése. Ha csökken a hivatások száma, az azt jelenti, hogy az ember kevésbé fogékonyabb Isten hívásának meghallására?
– Bíró László: Azt hiszem, az a baj, hogy nincs miliő, ahol meghalljuk ezt a hívást. Ahogy Benedek pápa mondta, ahhoz, hogy a hivatás Isten szívétől eljusson az ember szívéhez, olyan emberek kellenek, akik valóban igent mondanak Isten hívására. Hiteles szerzetesekre, papokra van szükség, és arra, hogy kérjük is a hivatást. Azt hiszem, sokszor pesszimistán, pusztán emberi erőre hagyatkozva próbálunk tenni a hivatásokért, pedig ezt nem lehet „termelni”, vagy stratégiát kidolgozni, hogy hogyan tudunk hivatásokat nyerni. A hivatás valahol máshol kezdődik: Isten megelőző szereteténél. Az emberek erre mondanak igent, hitelesen megélik ezt az igenjüket, és alapvetően ez teszi vonzóvá a szerzetesi és papi hivatást. Ehhez olyan, a hivatásukat megélő emberek kellenek, akiknek szívéből mintegy kipattan az Isten és az evangélium fölötti öröm. Ha nem az evangélium öröméről teszünk tanúságot, akkor mi magunk vagyunk a krízis elmélyülésének az oka, és mi magunk vagyunk gátjai annak, hogy Isten hívó szava eljuthasson az ember szívéhez.

– A görög katolikus jelenlét idén láthatóan nagyobb hangsúlyt kapott az előadásokban és a liturgiában is.
– Nobilis Márió: A Lelkipásztori Napokra minden évben sok görög katolikus pap és világi érkezik nem is csak magyarországi, hanem kárpátaljai és erdélyi paróchiákról. Ez alkalommal egyrészt tervezetten, másrészt tervezetlenül is erősebb volt az ő jelenlétük, ami nem meglepő, hiszen a keleti hagyomány, a keleti egyház nagyon erősen a misztériumok egyháza. Ezt is számításba vettük, amikor az egyik fontos előadásra Kocsis Fülöp hajdúdorogi püspököt kértük meg. Azt is kértük tőle, hogy ne csak előadást, hanem utána görög katolikus püspöki szent liturgiát is tartson, ami megrázóan szép élményt jelentett. Jelenléte, megszólalása gondolatilag felkavaró volt. Arra tette a hangsúlyt – amint ezt kértük tőle –, hogy az egyháznak nincs is nagyon más dolga, mint élni a misztériumot. Ez gondolkodást indított el sok résztvevőben arról, hogy hogyan lehet megfogalmazni a misztériumok elsődlegességét, s ugyanakkor az aktivitás megfelelő helyét az életünkben. Abban a képben tudjuk ezt megfogalmazni, hogy az egyház egyik legfőbb, legbelső magját alkotó feladata a misztériumot képviselni akkor is, ha a világot ez érdekli, s akkor is, ha nem. Ahogy a görög katolikus pap akkor is elvégzi az utrenyét, a vecsernyét és a szent liturgiát, és megtömjénezi az egész templomot, ha éppen senki nincs ott. Mert jelen vannak az angyalok, a szentek és az ott eltemetett halottak. Ebben a szemléletben a pap a közösség középpontjában áll, és az a feladata, hogy tartsa a kapcsolatot a menny és a föld között. Ezért van értelme elvégezni a liturgiát akkor is, ha az élők közül éppen nem jön be senki. Másrészről viszont mégis csak felelősségünk, hogy megtaláljuk azokat az „útépítési módszereket”, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek eltaláljanak a templomba, ahol a misztérium jelen van. Ez egy kettős felelősség. Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni – ahogy Jézus mondja. A misztériumot magát nem lehet magyarázni, reklámozni vagy megalkotni, az csak önmagában van. Nekünk viszont meg kell mutatnunk az embereknek, hogy merre van – mert szeretnének oda eljutni, akkor is, ha ennek nincsenek tudatában.

– A Lelkipásztori Napokra igen sok világi munkatárs jön. Ez az egyházon belüli megnövekedett szerepükkel áll kapcsolatban?
– Nobilis Márió: Az előbbi képnél maradva: a Lelkipásztori Napok már sokszor foglalkozott azzal, hogy milyen új útépítési technikák vannak. A mostani alkalommal arra tettük a hangsúlyt, hogy ezek az utak hová vezetnek és honnan indulnak ki. A korábbi népegyházi világban a templom ott áll a falu közepén, a közösség, a társadalom középpontjában, és a misztérium jelen van benne. Ott az Eucharisztia, az imádság helye, megtapasztalható, találkozni lehet vele. A társadalom pedig elkészítette az idevezető utakat. Természetesnek vette, hogy a templomajtóig utat kell építeni, és ezt az útépítési feladatot a család, az iskola és számos intézménye által ellátta. Ma már más a helyzet: a társadalom nem végzi el ezeket a feladatokat, már nincs meg ez az összefonódottság a társadalom és az egyház élete között. A társadalom tudomásul veszi, hogy ott állnak a templomok, de különösebben nem foglalkozik vele, sőt néha még el is tereli a forgalmat onnan. Ebben a helyzetben újrastrukturálódott a lelkipásztorkodás feladata, sokkal tudatosabban kell az útépítéssel foglalkoznunk. Így változott meg a világiak szerepe is. Régen is volt a világiaknak szerepe az egyházban, csak ezt általában a családokban valósították meg. Ma a világiaknak külön van társadalmi szerepük, tanár, anya stb. és külön van egyházi feladatuk, például katekéta, lelkipásztori munkatárs vagy imádkozó néni, aki esetleg otthon fekszik betegen, de imában hordozza a többieket. Ezért tűnik úgy, hogy az egyház ma többet bíz a világiakra, valójában azonban inkább körvonalazottabb, pontosabban és tudatosabban meghatározott feladatokat bíz rájuk. A Lelkipásztori Napokon ezért vesz részt olyan sok világi, mert megvan a jól körülhatárolt feladatuk. Ma templomaink és a társadalom között a világiak segítségével tudatosan létre kell hoznunk egy köztes teret, nevezzük ezt templomkertnek, ahová az emberek könnyebben be mernek lépni. Ez ismerkedés, a felismerések tere, hogy utána tovább tudjanak lépni magához a misztériumhoz, ami már egyenesen Istentől van és magyarázhatatlan.

Horánszky Anna/Magyar Kurír