Burke és Cañizares bíboros is óv a túl sok koncelebrálástól

Mint a bíboros kifejtette: szerinte nem szabad túlzottan bátorítani a koncelebrálást, azaz azt, amikor a papok együtt mutatják be a szentmisét. Szerinte ez oda vezethet, hogy a papok csupán egy résztvevőnek érzik majd magukat a sok közül, ahelyett, hogy a misét bemutató papként tekintenének magukra. 

Az amerikai Burke bíboros, St. Louis városának volt érseke abból az alkalomból nyilatkozott a CNA-nak, hogy liturgikus konferencián vett részt az írországi Corkban. A háromnapos találkozó témája a szentmise bemutatása volt, ami „áldozat és közösség”. 

Burke szavai rímelnek Antonio Cañizares bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció prefektusának március 5-i kijelentésére. Ő a római Szent Kereszt Egyetemen azt mondta: mérsékelni kell a koncelebrálás lehetőségének szélesítését; majd a II. Vatikáni Zsinat szövegeire utalt. 

Cañizares magyarázata szerint a koncelebrálás különleges, ünnepi és nyilvános rítus, amit általában a püspök vagy a püspök megbízottja vezet,  körülvéve a papsággal és a hívek közösségével. Azonban a papok napi, sokszor privát együttmisézése nem tartozik a latin liturgikus hagyományok körébe. 

Burke bíboros azt is hozzátette: a papoknak nem szabadna a saját, rögtönzött szavaikkal misézni, mivel ők a rítus szolgái, nem pedig a főszereplői – az ugyanis Krisztus. Így nagyon rossz, ha a pap abból a megfontolásból, hogy így érdekesebbé vagy jobbá teheti a misét, a saját szavait kezdi el használni az előírt szöveg helyett. A bíboros rámutat: abszurd gondolkodás az, ami szerint a pap egy személyben „fejlesztheti” az évszádok hagyományain nyugvó szentmisét.  

A bíboros idézte az 1917-es kánonjogi kódexet (amit természetesen már felülírt az 1983-as), ami leszögezte: a papnak követnie kell a rubrikákat. Burke amiatt is dícsérte az 1917-es kiadást, mert az világosan leszögezte, hogy a halálos bűn állapotában lévő papnak tartózkodnia kellene a mise bemutatásától, legelsősorban pedig az Eucharisztia vételétől. Ha szükséges a misét bemutatni, és nincs lehetősége gyónni, akkor pedig fel kell indítania a tökéletes bánatot. A bíboros rámutat: ezt a pontot törölték az 1983-as kánonjogi kódexből, szerinte viszont újra be kéne vezetni. 

XVI. Benedek közeli munkatársa szerint a liturgia bármilyen megújítása a zsinat és a hagyomány szellemében kell, hogy történjen, ami praktikusan számos „innováció” eltávolítását jelenti, kezdve a világiak által vezetett áldoztatással olyankor, amikor nincs pap. Ez ugyanis a szentség iránti érzék csökkenéséhez vezet. Az ilyen „szolgáltatások” túlzott gyakorisága emellett a papi hivatások számát is csökkentheti, hisz az Eucharisztia kiszolgáltatása a pap egyik legfontosabb feladata, a papi identitás része, amit ha bárki más is megtehet, az a papi identitás kárára van. 

Az Egyház elsőszámú bírója emellett közvetlen kapcsolatot lát a kánoni büntetések alkalmazásában tapasztalható kortárs „hezitálás” és a liturgikus téren látható egyházjogi visszaélések közt. A bíboros szerint „a büntetések szükségesek”, hogy az elkövető ráböbbenjen, mit követett el. Mint mondja: ha az előző húsz évszázadban szükség volt az ilyen büntetésekre, miért pont a mi századunkban ne lenne szükség rájuk? Burke úgy látja: ez a gondolkodás is „abszurd”.