Egyedi, művészi igényű liturgikus öltözetek a 19. századtól napjainkig – Kontsek Ildikó előadása

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Más országokkal ellentétben Magyarországon alig foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a miseruhák formájában milyen változások következtek be az idők során. A kortárs miseruhák kinézetére vannak szabályok, anyagi lehetőségek és művészek is lennének, akik készítenek liturgikus tárgyakat, de a tapasztalatok szerint ez marginális terület – mutatott rá előadásában Kontsek Ildikó. – Sem az egyházközségek, sem az atyák nem fordítanak  kellő figyelmet arra, hogy különleges, akár neves művészek által készített liturgikus öltözeteket, textíliát szerezzenek be. Személyhez, templomhoz szabott megrendelés ritkán fordul elő. 

A mai kínálatban három fő típus mutatkozik: a kereskedelmi tömegtermékek, melyek viszonylag olcsó (23–150 ezer forintos ár között mozgó), külföldi, lengyel, belga, német, olasz cégek által előállított miseruhák, ezek online is megvásárolhatók, ugyanúgy, mint bármely más termék; emellett léteznek az egyedi, hímzéssel előállított miseruhák, amelyek azonban nem biztos, hogy különleges művészi értékkel bírnak; a harmadik típus pedig a historizáló csoport, melynek képviselői a régi textíliák alapján a korábbi, trienti rítushoz igazítják a liturgikus öltözetet – ismertette az előadó.

Kontsek Ildikó ezután bemutatta a II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciójának szent liturgiára vonatkozó főbb előírásait. A legfontosabb kitétel ebben – és egyben újdonság – az, hogy a saját korszak kifejezési formáihoz merjünk bátran alkalmazkodni. Ez korábban egyáltalán nem volt evidencia, a modern művészet nagyon nehezen tört be az egyház életébe, csak a zsinat óta épültek nagy számban modern templomok, és készültek ehhez igazodó berendezési tárgyak. Azt viszont hangsúlyozza a zsinati dokumentum, hogy az elkészült ruháknak és tárgyaknak alkalmazkodniuk kell a liturgiához és a liturgikus térhez, az üres pompa kerülendő.

Nagyon fontos szabályokat tartalmaz a Római Misekönyv általános rendelkezése: az oltáron, ahol miséznek, legyen legalább egy fehér terítő, amelynek mérete, díszítése alkalmazkodjon az oltárhoz. Lényeges az is, hogy a rendelkezés előírja: bizonyos dolgok szabályozása a püspöki konferenciákra tartozik, jogukban áll egyedi határozatokat hozni, konkrét esetekben állást foglalni – hívta fel a figyelmet Kontsek Ildikó.

Ezt követően ismertette a Római Misekönyv liturgikus ruhákkal foglalkozó fejezetét, mely alapelvekből indul ki, és néhány konkrét, fontos és betartandó előírást is megfogalmaz. Szolgálattevőkről van benne szó, annak szellemében, hogy a szentmiséken nemcsak a klérus van jelen, hanem a hívek teljes közössége, de ezen belül kiemelt szerepük van a szolgálattevőknek, papoknak, diakónusoknak és azoknak a világiaknak, akik az oltár körül valamilyen szolgálatot ellátnak, például ministrálnak, felolvasnak.

A misekönyv nagyon határozottan rendelkezik a következőkről: az alba a közös szent ruha; a nyakat takarni kell. Ezek alapelvek, melyek minden szolgálattevőre vonatkoznak. Lehet szép, különleges liturgikus ruhát tervezni, de az alapelveket mindenképpen figyelembe kell venni. A kiindulópont, hogy legyen egy fehér ruha, amely fedi a testet. A papnak és a diakónusnak ehhez jön még két elem. Az egyik a stóla, a másik a misén viselt ruha: papoknál a miseruha, diakónusoknál a dalmatika. Minden ettől eltérő öltözék engedélyköteles az egyház törvényei szerint. A misekönyv útmutatást ad a ruhák anyagát illetően is: ezek szerint ma már lehet műszálas anyagokat is használni, de meg kell felelniük az istentisztelet és a személy méltóságának. Kimondja a misekönyv a következőket is: „A szent ruhák szépségét és nemességét nem a díszítések sokasága biztosítja, hanem a felhasznált anyag és annak szabása. A díszítések olyan képeket, motívumokat, szimbólumokat szemléltessenek, melyek a szent használatra utalnak. Mellőzni kell a szent célhoz kevésbé illő díszítéseket.” A szent ruhák színével kapcsolatban arra hívja fel a figyelmet a misekönyv, hogy ha a különbözőségnek megvan a maga célja, akkor az megőrzendő – emelte ki előadásában a Keresztény Múzeum igazgatója.

Az elméleti ismertetést követően Kontsek Ildikó egy esztergomi papszentelésről készített felvétel alapján mutatta be, hogyan valósul meg mindez a gyakorlatban. A főcelebráns pap reverendát, albát, stólát, miseruhát visel. A koncelebráló papok: reverendát, albát, stólát. A diakónusok: albát, stólát (keresztben, a bal vállon átvetve és a jobb kar alatt megkötve), dalmatikát. Az asszisztencia (nagyobb ministránsok) fehér karinget, fekete alsóruhát, reverendát. A gyerek ministránsok fehér csuklyát, a teljes testet takaró ruhát.

A művészettörténész előadó kitért a történelmi előzményekre is. Ismertette, már jóval a zsinat előtt voltak kísérletek a liturgia és vele összefüggésben a liturgikus öltözet megújítására. Kontsek Ildikó beszélt többek között a 19. században élt Franz Bock aacheni kanonokról, aki háromkötetes könyvet írt a középkori liturgikus ruházatok történetéről, krefeldi plébánosként kiállításokat rendezett középkori miseruhákból, és példának állította azokat saját kora textilművészete elé. Tevékenyen részt vett egy műhely megalapításában is, elősegítette, hogy ott régi minták alapján készüljenek miseruhák. A bécs melletti Döblingbe is letelepedett szerzetesnővérek is ezeket az újfajta – historizáló módon hímzett – miseruhákat készítették. Innen származik az esztergomi főszékesegyház miseruháknak egy része is. 

Franz Bock munkássága igen ismert volt Magyarországon – folytatta a Keresztény Múzeum igazgatója –, és ebben nagy szerepet játszott Czobor Béla, az Egyházművészeti Lapok főszerkesztője is, aki cikkek sorában méltatta őt, s arra is figyelmeztetett: nekünk is megvannak a középkori hagyományaink a miseruhák helyes megjelenését illetően, ezt kellene továbbfejleszteni, ahelyett hogy szolgai módon átvesszük az ipari termelésű külföldi mintákat. Szavainak volt is foganatja, a 19. század végén a Jó Pásztor Nővérek kezdtek el foglalkozni a miseruhák készítésével. Emellett Ipolyi Arnold nagyváradi püspök kezdeményezésére laikus nők is szőttek, hímeztek miseruhákat, ez a szociális célokat is magáénak valló folyamat azonban később megszakadt.

Kontsek Ildikó bemutatott néhány olyan liturgikus ruhát is, melyet az utóbbi évtizedekben készítettek magyar alkotók: egy Kákonyi Asztrik OFM tervei alapján szőtt oltárterítőt; Kecskés Ágnes Stólák és oltárterítő elnevezésű tárgyegyüttesét; Redeczki Anna hímzéseit; illetve a Hager Ritta által Varga Lajos segédpüspök részére hímzett miseruhát. A résztvevők láthatták Pákozdi István katolikus pap újmisés miseruháját is, valamint az előadó bemutatta fényképen azt a liturgikus teret, melyet Henri Matisse 1948–51 között a vence-i domonkos nővérek Rózsafüzér-kápolnájában alakított ki, és amelyhez a művész textíliákat is alkotott.

A liturgikus ruhák készítésére szakosodott műhelyek, női kolostorok a mai napig működnek egész Európában, kézzel dolgoznak, egyedi minták alapján. A műhelyekben tudatos munka folyik, sokan belenőnek ebbe a tevékenységbe. Igazi fejlődés ott van, ahol bekerül egy tehetséges apáca a körbe, vagy egy pap, akinek tudatos művészeti elképzelései vannak, mintákat ad, ötleteket, inspirációt. Ezek hatására lesz kereslet a műhelyekben létrehozott liturgikus öltözetek iránt. Magyarországon ez a folyamat megszakadt, miután a kommunista hatalom 1950-ben feloszlatta a szerzetesrendeket. A Jó Pásztor Nővérek ezzel foglalkozó műhelyét is felszámolták. Igény azonban mindenképpen lenne arra, hogy újraszerveződjenek azok a műhelyek, amelyek liturgikus öltözetek készítésével foglalkoznak – zárta előadását Kontsek Ildikó.

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír