Egyház és világ: süketek párbeszéde?

Nem lehet azzal nyugtatnia magát a Katolikus Egyháznak, hogy ugyan a nyugat világában csökken a hívek száma, de Dél-Amerikában és Afrikában nő. Ott ugyanis archaikus gondolkodású emberek élnek; a modern európai ember számára azonban nem találta meg a választ az egyház – mondta Pál Ferenc Misszió – globalizáció – etika: a jézusi örömhír átadásának lehetőségei című előadásában.

A keddenkénti előadásairól híres atya rámutatott: az egyház a „kölcsönös függés” kultúráiban virágzik, ahol magától értetődő, hogy az ember társas lény, hogy egyedül éhen hal, ahol fontos a család, a nagycsalád és más közösségek. A nyugati, individualizálódott kultúrában azonban ez ma már nem magától értetődő. Itt ma már szinte ellenséget lát egymásban az egyház közössége és a „világi” társadalom; süketek párbeszéde folyik. A hívek a magát individuumnak látó emberhez gyakran morális felszólításokkal fordulnak („önző vagy!), aminek azonban nincs megszólító ereje, sőt inkább taszít. A nyugati társadalmak magát individuumnak látó tagjai pedig gyanakodva szemlélik a közösségeket és intézményeket, elsősorban azért, mert egy közösségnek határai és belső normái vannak. Az intézményesült egyház ezért az egyik legnagyobb mumus a szemükben, amit így más határokkal és normákkal rendelkező közösséghez hasonlóan „kirekesztőnek” tartanak.

Mint Pál Ferenc elmondta, egyszer szervezett egy „anonim ateisták közösségét”, ahova az járhatott, aki nem járt templomba, de volt spirituális érdeklődése. Itt döbbent rá, hogy a kereszténység azon kulcsszavai, hogy „megváltás”, „üdvösség”, „örök élet”, kifejezetten negatív asszociációkat keltenek a nemkeresztény emberben, és nem érti azok keresztény jelentését. A megváltással nem tudnak mit kezdeni, nem tetszik nekik, hogy ilyenre szükség volt; „egyáltalán minek” – teszik fel a kérdést. Az üdvösség túl kenetteljes szó a számukra, az örök életre pedig csak mint időbeni, evilágihoz hasonló életre tudnak gondolni, ami unalmas, és „inkább ne...”.

Akkor milyen irányba induljunk? – tette föl az előadó a kérdést. Szerinte el kell fogadnunk az individualitást (nem az individualizmust), hiszen az én, a személy, az individuum – mint egyszeri, megismételhetetlen emberi jelenség – keresztény fogalom. Látnunk kell, hogy az elköteleződés (akár közösség, akár házasság, papság, hivatás kérdésében) ma személyes érettségtől függ, és ha a személyiség instabil, akkor nincs meg az az alap, amivel el lehetne köteleződni. Értékelnünk kell a saját individualitásunkat is, és meg kell szólítanunk az individuális lényt. El kell fogadnunk az embert úgy, ahogy ő leírja magát, és értékelnünk kell a nem vallásos és nem Isten-központú spirituális érzéseket is, hiszen aki így gondolkodik, legalább már „nyomon van”, elindult a jó úton. És látnunk kell, hogy kifelé a bűnből való megváltás centrumba helyezése riasztó lehet, ezért a párbeszédben nem rögtön ezt kell a középpontba helyezni. Tudnunk kell elfogadni a mai világ értékeit is, és mindenképp fel kell mutatnunk a keresztény boldogságot, enélkül sosem leszünk vonzóak. Ki kell munkálnunk válaszainkat arra vonatkozóan, hogy miért érdemes a közösség érdekeit az egyéni érdekek fölé helyezni, és hogy hogyan kell megoldani csoportközi konfliktusokat. Tudnunk kell, hogy az egyetemes egyház nem egyenlő az egyetemességgel: nem a mi Istenünk az egyetlen isten, hanem az egyetlen Isten a mi Istenünk. Segítenünk kell kimunkálni a mai ember társas és egyetemes identitását, és végül kisközösségeket kell létrehoznunk, ahol megélhető a spiritualitás. Mindeközben pedig befelé őriznünk kell az értékeinket.

Mezei Balázs filozófus, a PPKE-BTK Filozófiai Intézetének igazgatója, az MTA doktora az „etikai progresszió”-ról tartott előadást. Az individualizmus láttán keresztény körökben megrökönyödés lesz úrrá – említette tapasztalatait Mezei. Számos felekezeti kör reakcióként vissza akar térni egy régi világhoz, „visszavonul a hagyományba”. Ezzel sokat lehet nyerni – mondta az előadó, aki saját bevallása szerint egy ideig maga is ezt az utat követte –, ugyanakkor sokat lehet vele veszíteni is. Hiszen részesei vagyunk az elmúlt 250 év fejleményeinek, amit kár lenne figyelmen kívül hagyni.

Mezei rámutatott, hogy milyen fejlődésen ment keresztül a személyfogalom. A parancsetika után következett a kötelességetika, az erényetika, majd a felelősségetika. Ez a fejlődéssor jól mutatja, hogy a külső parancsot hogyan tettük bensővé. Mindebben sokat köszönhetünk a skolasztikának, ami az embert mint „ént” fogja fel, ezt az ént helyezi a középpontba. Az előadó pár szó erejéig kitért Kantra, majd a mai „angolszász etikai diszkussziót” ismertette: ebben két fő csoportot lehet elkülöníteni, a naturalistákat és azokat, akik szerint etikai szótárunk hasznavehetetlen, elfelejtettük szavaink jelentését; és hogy megértsük őket, vissza kell menni a gyökerekig, Arisztotelészig. Mezei megjegyezte, hogy kétségei vannak e módszer hatékonyságát illetően, ráadásul az előző kétszáz évben is számos olyan gondolkodó lépett színre, akikről kár lenne elfeledkezni. Zenei hasonlattal élve a barokk és a gregorián nagyon szép, de ettől még nem szokás elfeledkezni a bécsi klasszikusokról sem. Régi dolgok felmelegítésével nem lehet továbblépni – mutatott rá Mezei Balázs.

Az előadó Hans Jonast idézte, aki kicsit átírta Kant egyik híres mondását, így: „cselekedj úgy, hogy cselekedeted maximája az egész emberiséget szolgálja” – Jonas a kanti erényetikát fejleszti tovább. Az „etikai progresszió” a forrásokból és az evangéliumokból táplálkozik. Sokat tanulhatunk a taoizmusból, a buddhizmusból és az iszlámtól is, de a régi dolgokból nem lehet mindent megtanulni – figyelmeztetett Mezei Balázs, rámutatva: tanulmányozhatunk más kultúrákat, régi hagyományokat, de nem a mi örökségünk rovására.

A konferencia első napjáról szóló összefoglalónkat itt olvashatja, programját itt tekintheti meg.

Magyar Kurír