Együtt „papi nép” vagyunk – Lelkipásztori Napok Egerben

– Mit jelent teológiai-bibliai értelemben a királyi és a szolgálati papság megkülönböztetése?

Tomka Ferenc: Az ősegyház – a zsidóságból eredő hagyomány nyomán – inkább Isten népében gondolkozott, amelynek voltak felszentelt vagy megbízott szolgái. A feudális korban és később egyoldalúan a felszentelt papság, a klérus került középpontba. Szinte eltűnt a hívek papi küldetése, csak a protestánsok tartották ezt számon. Pedig a Szentírás nem a papot, hanem a keresztény közösséget nevezi a föld sójának, a világ világosságának, hegyre épült városnak. A II. Vatikáni Zsinat az egyházról szóló dokumentumot az Isten népéről szóló fejezettel indítja, csak utána beszél a szolgálati papságról. Isten népét együtt alkotjuk, az összes megkeresztelt, s vannak közöttünk különleges hivatások, mint például a papság. A kommunió-egyház, a közösség-egyház – amely a mai teológia és egyház kulcsfogalma – lényegi jellemzője, hogy azt együttesen alkotják a királyi (általános) és a felszentelt papság tagjai. Mindegyikük sajátos hivatását tölti be, ami nem cserélhető fel a másikéval, s így együtt jelek a világban, együtt alkotják a közösséget, amely arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen Istenről.

– Milyen küldetést jelent ez a világi hívő számára?

Bíró László: Meglehetősen horizontális gondolkodású világban élünk, ezért különösen is fontos a megkeresztelt és a felszentelt ember jelenléte, hiszen ők szüntelenül emlékeztetik embertársaikat a vertikumra, a lét szellemi és lelki dimenziójára. Szentatyánk azt mondja, hogy ha az ember ezt a függőleges irányt elfelejti, akkor légüres térben mozog, a másik ember legfeljebb szomszédja tud lenni és elembertelenedik. Nem lesz más kitörési iránya, mint a halmozás, legyen szó élvezetekről vagy pénzről. Az egysíkú világban mind a királyi, mind a szolgálati papságban lévők a transzcendencia jelei.

Tomka Ferenc: Mondhatjuk azt is, hogy egyenként minden királyi pap, minden megkeresztelt és megbérmált ember „szakramentuma”, azaz jele, hordozója és megvalósítója a krisztusi küldetésnek, és együttesen igaz rájuk Jézus szava: „arról fognak megismerni benneteket, hogy szeretitek egymást”.

Bíró László: Igazában a felszentelt pap is, de már maga a megkeresztelt ember is karaktert adó szentségben részesült. Ez a „karakter”, ez az Istentől jövő alakító jelleg Isten hűségét jelenti, és állandó kegyelmet is ehhez a küldetéshez mind a szolgálati, mind az általános papság számára. Tehát a zsinat tanítása szerint minden megkeresztelt embernek egy a méltósága, és különböző szolgálatokat végzünk.

Tomka Ferenc: Röviden összefoglalva: egy a test és sok a tag. A tagok között vannak apostolok és próféták, de a legkisebb tag sem kisebb a legnagyobbnál.

Nobilis Márió: A konferencia során többek között a papneveléssel kapcsolatban is felmerült kérdés, hogy hogyan lesz a szemináriumi növendékekből jó pap. Egy papnevelésben dolgozó atya fejtette ki ezzel kapcsolatban azt a felismerését, hogy az a fő kérdés, hogy a kispapok először is hogyan lesznek jó keresztények, vagyis jó „királyi papok”. Ha ez a törekvésük állandóvá és alapvetővé válik, utána már természetesen adódnak majd számukra azok a felismerések, hogy a felszenteltség erejében, annak karizmájával hogyan végezhetik jól a szolgálati papság feladatait is.

– Miben valósul meg a királyi papság az átlagos hívő életében? Mikor éli meg jól, hogyan fogja fel helyesen ezt az állapotot?

Bíró László: II. János Pál pápa mondja, hogy a világinak az a karizmája, hogy világi, a felszentelt papnak pedig az, hogy felszentelt pap. Az általános papsággal rendelkező embernek is megvan a maga karizmája, és éppen ott tudja azt használni, ahol a felszentelt, a szolgálati papságban lévő nem tudja. Amit te teszel, azt nem tudom én tenni és fordítva.

Tomka Ferenc: A konferencia záróliturgiájában mindenki egy tömjénszemet tett az Oltáriszentség elé a parázsra, ezzel azt jelezve, hogy jó illatú áldozatul adja magát Jézusnak, s azt szeretné, hogy minden, amit tesz, áldozat legyen. Ezután pedig mindannyian megfogtuk egymás kezét és elmondtuk a miatyánkot. Ott volt köztünk Ternyák Csaba érsek atya, s az ő kiemelt jelenléte kifejezte azt is, hogy létezik egy fontos hierarchikus elrendezettség az Egyházban, miközben pedig alapvetően mindannyian testvérként kérjük Istent, hogy jöjjön el az Õ országa.

Nobilis Márió: Az általános papság megvalósítását jelenti minden olyan cselekvés, amelyben az ember áldozatul adja életét Isten országáért, azért hogy Jézus műve teljesebbé váljon. Hiszen Jézus maga is életét adta áldozatul, hogy az Atya akaratát teljesítse: ez az ő papi szolgálata – és erre a szolgálatra hív meg minket is.

– A konferencián többször felvetődött a kérdés: hogyan viszonyul egymáshoz az egyház máriás és péteri arca?

Bíró László: A Katolikus Egyház Katekizmusát idéztük, amely azt mondja: az egyházban a máriás jelleg megelőzi a péteri karaktert (vö. KEK 773; Mulieris dignitatem 27). Ez hallva azonban nem kell féltenünk a péteri jelleget a leértékeléstől. A katekizmus nem azt írja, hogy az fölösleges, hanem azt, hogy megelőzi ezt a máriás vonás. Ez a megfogalmazás igazából még egészen új, és szokatlan a füleknek.

Tomka Ferenc: A „máriás jelleg” kifejezés igazában arra utal, hogy Máriát is példaképnek mondjuk, aki „csend” volt, és nem látványos dolgokat tett, de mindig egész lényével „igen” volt Istennek, s ezért Krisztus Testének legkiemelkedőbb tagjaként tekinthetünk rá.

Nobilis Márió: Ebben a két karizmában tehát – a máriásban és a péteriben – valamiképp a királyi és szolgálati papság egymást kiegészítő szerepének párhuzamát láthatjuk. S mint ahogyan arra is utaltunk, hogy a szolgálati papság a királyira épül, azt feltételezi, ugyanúgy azt is mondhatjuk, hogy az Egyháznak a péteri feladatban részesülő tagjaiban, a felszentelt papokban is megvan a máriás karizma. Vagyis a péteri karizma hordozójának is vannak adott esetben „máriás” feladatai, amikor bár ő a felszentelt, és a maga szolgálatát végzi – amire csak ő képes –, de ezt némelykor mégsem feltétlenül az élre állva, hangosan, hanem csendben szolgálva a háttérben teszi.

– Kevés világi hívő van annak tudatában, hogy ő a királyi (általános) papság része. Mi lehet ennek az oka? Hogyan lehet ezt a tudatot erősíteni a hívekben?

Tomka Ferenc: Elvileg minden hívő tudja, hogy ő benne él Jézusban, ahogy például a szőlővessző-szőlőtő hasonlat leírja („Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.”). Semmi többről nincs szó. Amikor megkeresztelkedtünk, akkor Krisztus titokzatos testének tagja lettünk. Szőlővesszők lettünk, ezért termést kell hoznunk, Istent kell közvetítenünk, karizmáink szerint. Ez az általános papság lényege.

Bíró László: Nem arról van szó, hogy a paphiány miatt „beugrasztjuk” a világiakat „minipapnak”, hanem arról, hogy a világi ember csupán a keresztségből fakadó kötelezettségét teljesíti, amikor általános papságát megéli. Egy másik fontos dolog, amelyről keveset beszélünk, hogy az első evangelizációs cél az egyházban a család. II. János Pál pápa a Christifideles laiciban, sőt már VI. Pál pápa az Evangelii nuntiandiban nagyon határozottan mondta, hogy a családnak az evangelizáció tárgyából az evangelizáció alanyává, méghozzá cselekvő alanyává kell lenni.

Nobilis Márió: Minden olyan dolog az általános papság megvalósítása, amelyben a világiak a saját feladatukat végzik Krisztussal egyesülten, az ő országa növekedése érdekében, közösségben az egyház többi tagjával, csak legfeljebb ezt nem szoktuk hangsúlyozni: nagyon lefoglaltuk a „papság” szót a felszentelt papság megnevezésére. Talán ez a sok évszázados nyelvi és hozzáállásbeli beidegződés is oka, hogy ennek tudata olyan lassan és nehezen terjed el a keresztény népben, és sokan talán még ma is gyanakodva tekintenek erre a gondolatra. Természetesen mint mindent, ezt is túlzásba lehet vinni, és az nem jó. De azt, hogy az általános papság értékének hangsúlyozása esetleg elnyomhatja a szolgálati papság jelentőségét, nem ellensúlyozhatjuk azzal, hogy hallgatunk a megkeresztelteknek erről az annyira fontos méltóságáról és küldetéséről.

– Az idei Lelkipásztori Napok középpontjában most a papság éve állt. A pár nap során hangzottak-e el tapasztalatok arról, hogy a plébániákon hogyan ünneplik a papság évét, a papoknak mit jelent ez az év, illetve milyen gyümölcsei vannak?

Tomka Ferenc: Sok helyen minden héten szentségimádást tartanak papokért, a szentmisék után imádkoznak mind az általános, mind a szolgálati papokért, küldetésükért, új hivatásokért. Többen beszéltek rendszeres papi összejövetelekről, illetve alkalmankénti egyházmegyei lelkinapokról.

Bíró László: Felmerült az a kérdés is, hogy egy pap hogyan tudja kezdeményezni a világiakkal való együttmunkálkodást, ha még eddig nem tette. A tapasztalatokból szépen kirajzolódott, hogy ehhez közösségi és személyes imádság szükséges. Ha egy egyházközség együtt imádkozik a papjával, akkor vertikálisan és horizontálisan is épül a kapcsolat. A kölcsönös alázat és bizalom segíti az egészséges együttmunkálkodást az egyházközségben világi és pap között.

Nobilis Márió: A papság évének gyümölcseit illetően talán az erdélyi atyák tapasztalata volt a legkonkrétabb. A papoknak szentelt évben a romániai katolikus egyházmegyék között papi találkozósorozatot tartanak, amelynek a fő jellegzetessége, hogy a különböző anyanyelvű katolikus papok, románok, magyarok, németek, bolgárok, horvátok és mások együtt szervezik az alkalmakat. Előfordult, hogy miután a magyar atyák tökéletlen román tudásukat előszedve megszólították a román anyanyelvű paptestvéreket, viszonzásul ők is megpróbáltak magyarul válaszolni. Ebből kiindulva szép és közvetlen paptestvéri kapcsolat alakult ki köztük, mely – úgy tűnik – folytatódik. Ezek nagyon nagy lépések.

– Megfogalmaznák-e röviden, hogy saját életükben mit jelent a papság ajándéka?

Bíró László: Én mindig azt élem meg, hogy nekem a hobbim a papság. A hivatásom teljesen egybeesik a hobbimmal. Ez nagy boldogság.

Tomka Ferenc: Fiatalon megragadott az a gondolat, hogy Jézus bennem élhet és én benne élhetek. Az én kicsinységem ellenére ő működik bennem és minden gyengeségem után újra átadhatom magam neki. Ebből árad ki a szeretet a testvérek felé, s jó látni, hogy mennyi mosolyt, örömet tud Jézus általam okozni másoknak.

Nobilis Márió: Leginkább olyankor élem meg vagy érzem a papság ajándékának nagyságát, amikor azt tapasztalom, hogy én „eltűntem”, mert fáradt vagyok, nem érzem jól magam, képtelennek érzem magam, vagy mert tudatosan „el akarok tűnni”, és Jézus akkor ott van helyettem, ő működik. És ezt a „szentpálos” tapasztalatot akár a királyi papság értelmében, a testvérek iránti mindennapi szeretetben, akár pedig gyóntatásban vagy az Eucharisztiával kapcsolatban élem meg, az a lényeg, hogy tényleg ott van Jézus. Én már nem is vagyok szinte, ő viszont élő módon jelen van.

Horánszky Anna/Magyar Kurír

Képek: Szarvas István