Erdő Péter bíboros beszéde az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye papszentelési szentmiséjén

Kedves Jubiláns Paptestvérek, Kedves Szentelendők, Krisztusban Kedves Testvéreim!

Papszentelésre gyűltünk egybe a papság évének kezdetén. XVI. Benedek pápa Vianney Szent János halála 150. évfordulója alkalmából meghirdette a papság évét. Ez az imaév az idén június 19-én, Jézus Szíve ünnepén kezdődik. Célja az imádság a papokért a hívek lelkes részvételével, akik szeretik papjaikat, „és boldognak, szentnek és örömtelinek akarják látni őket mindennapi apostoli munkájukban”. A római Kléruskongregáció prefektusa ebből az alkalomból kiadott levelében hangsúlyozza, hogy az Egyháznak ki kell fejeznie: „büszke papjaira, szereti őket, megbecsüli őket, tiszteli őket, hálával ismeri el lelkipásztori munkájukat és életük tanúságtételét”.

A papok nem csupán azért fontosak, amit tesznek, hanem azért, akik. Az egyházi rend szentségének kegyelménél fogva különös kegyelmi hatékonysággal jelenítik meg magát Krisztust. A pap alter Christus. Megrendítő, hogy Krisztus személyében hirdetjük az Örömhírt, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében bocsátjuk meg a bűnöket, az átváltoztatáskor pedig egyes szám első személyben mondjuk ki: „Ez az és Testem… Ez az én Vérem”. A papság önazonossága, jelentősége és méltósága elválaszthatatlan az Eucharisztiától. Nagycsütörtökön az Oltáriszentség alapítását ünnepeljük. Ezzel függ össze, hogy ez a papság születésnapja is. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” – ez a krisztusi akarat, ez a küldetés megváltoztatta azokat is, akik a küldetést kapták. Krisztus nemcsak feladatot ad, hanem kegyelmet is, képességet annak teljesítésére. De ez is mutatja, hogy létünk lényeges eleme maga a küldetés, amelyet Krisztus bízott ránk. Ebből az igazságból pedig következik, hogy el kell mélyítenünk szoros kapcsolatunkat az Eucharisztiával, papságunk középpontjával. Mert a tanítás, az emberek megszentelése és a pásztori kormányzás, a közösség építése egyaránt az Eucharisztiából fakad, mely lelkipásztori munkánknak is csúcsa és forrása.

Éppen ezért nagyon fontos, hogy tudatosítsuk, szívvel és értelemmel átéljük az Eucharisztiába vetett hitünket. A szentmisében felidézzük az utolsó vacsorát, Krisztus kereszthalálát és feltámadását. De nemcsak megemlékezünk, hanem megújítjuk, jelenvalóvá tesszük Krisztus áldozatát. És a kenyér meg a bor valóban Krisztus Testévé és Vérévé válik az átváltoztatáskor. Manapság megint sokak számára nehéznek látszik ezt elfogadni vagy elképzelni. Van, aki felületesen úgy tartja, hogy ez csak valamilyen régimódi elgondolás, amit az Egyház ma már talán nem is vesz komolyan, vagy nem is egészen így tanít. Nyugodtak lehetünk, egészen így tanítja. Így tanította tegnapelőtt, tegnap, és így tanítja ma is. Nem csupán jelkép az átváltoztatott bor és kenyér, nem csupán szép emléktárgyat vagy formaságot hagyott ránk az Üdvözítő. Már Szent Ágoston azt írja, hogy jelképekből és allegóriákból nem nyerhetünk biztos tanítást a hit dolgában, csak akkor, ha a kinyilatkoztató Isten maga megmagyarázza az előképet és a példát. Ha Krisztus Urunk szavai, melyekkel az Oltáriszentséget rendelte, csupán jelképesek lettek volna, nem alapíthatnánk rájuk a hitünket. Ezt ugyanis ennél nyíltabban és egyértelműbben ő maga másutt meg nem magyarázza, inkább előre jelzi, amikor arról beszél, hogy az ő Teste valóban étel és az ő Vére valóban ital (vö. Jn 6,55). Az első nemzedék Egyháza pedig valóban felidézi, ismétli Jézus szavait és tettét. Tehát Krisztus szavát itt a szó szoros értelmében kell venni, különben semmi bizonyosat nem hihetnénk az Oltáriszentségről. Krisztus szavainak saját ereje és folyása is erre visz, mert amikor a kenyeret megáldotta, nemcsak azt mondta: „Ez az én Testem”, hanem a teljes világosság kedvéért hozzátette: „amely értetek adatik”. Márpedig nem Jézus Testének jele vagy jelképe adatott értünk, hanem maga Krisztus Teste. Nem ennek jelét kívánta hát adni, hanem magát a teljes valóságot. Erről mondja egyházmegyénk egy régi, kiváló papja, a későbbi erdélyi püspök, Illyés András: „Krisztus mint kegyes atya, halála előtt testamentumot szerzett az utolsó vacsorán, és az emberi nemzetséggel új frigyet és szövetséget vetett. Tudva vagyon pedig, hogy az okos atya az ő fiai között való békességre gondot viselvén, a testamentumot… könnyű… és világos szókkal írja. Ezért ha valaki testamentumban egy kőházat vagy egy hordó bort hagyna barátjának, akármint vitatná a megholt ember patvaros fia, hogy az ő atyja csak egy kőház leíratott képét hagyta testamentumban, és a hordó bornak kifüggesztett cégérét nevezte hordó bornak, senki ezeknek a fogásoknak helyt nem adna.” „Mert ha nem a maga testét, hanem annak jelét akarta nálunk hagyni, egy szóval minden botránkozásnak elejét vehette volna, világos szókkal megmondván, hogy az az ő testének jele… Szép dolog volna, ha ki néked száz aranyat ígérne és az aranyforintok képét adná; ha vadászatjában fogott szép nyúlhúsra hívna, és az asztalra nyúlhús képét tenne: köszönhetnéd a jó tartást.”

Ha viszont Krisztus áldozatát újítjuk meg, tesszük jelenvalóvá, akkor sajátos, különleges értelemben részesülünk az ő egyetlen papságából. Ez pedig egy egész életformát jelent, vagyis a Krisztus áldozatával való kapcsolat egy valódi, sajátos keresztény lelkiségnek, a papi lelkiségnek az alapja. Malakiás próféta könyvében olvassuk – ezúttal tényleg az újszövetségi papságnak előképe gyanánt – a következőket: „A gyermek tiszteli apját, a szolga pedig urát. Ha tehát én atya vagyok, hol az irántam való tisztelet? Ha én úr vagyok, hol a tőlem való félelem? – Ezt kérdezi tőletek a Seregek Ura” (Mal 1,6). A próféta által az Úr azzal vádolja korának papjait, hogy semmibe veszik az Úr asztalát. „Vagy nem rossz-e az – írja –, hogy vak állatot hoztok áldozatul? S ha sántát és beteget hoztok, nem rossz-e az? Ha elvinnéd a helytartódnak, vajon tetszene-e neki és örömmel fogadna-e téged?” (Mal 1,8). Ha az ószövetségi áldozatok világában a hibás, értéktelen állat feláldozása az Isten iránti tiszteletlenségnek, a hódolat hiányának a jele volt, nekünk is komolyan kell vennünk áldozatunkat, mely Krisztus áldozata, a mi áldozatunk, és az egész Egyház áldozata. „Áldozatom a bűnbánó lélek, az alázatos és töredelmes szívet nem veted meg” – olvassuk a zsoltárban (Zsolt 51,19). A bűnbánat és az Isten akaratának való teljes engedelmesség lelkületével kell részt vennünk az Eucharisztiában. Krisztus keresztáldozata kifejezi, hogy ő mindhalálig engedelmes volt az Atya akarata iránt. Nekünk is minden szentmisében meg kell újulnunk a vele való egységben, akaratának követésében. Tehát sem a szórakozottság, sem a felületesség nem illik szolgálatunkhoz, hanem minden szentmisénknek és minden papi ténykedésünknek Krisztus és az emberek iránti teljes szeretetünket kell kifejeznie.

Nem könnyű dolog ez, mert összeszedettséget kíván, olyan belső rendet a mindennapjainkban, amely tanúság mások számára is. Ebben segít a szívből jövő imádság. Ebben segít a zsolozsma lelkiismeretes végzése. Nem holt betű az, és nem mechanikus gyakorlat. Ha rá tudunk hallgatni a zsoltárokból és a szentírási olvasmányokból szóló isteni hangra, akkor ez az imádság bevilágítja minden napunkat.

A pap szolgálata nem magányos helytállás vagy küzdelem. Az áldozópapot latinul presbyter-nek hívják. Szentelésénél fogva tagja tehát az egyházmegye papi testületének. A papok közötti testvéri összetartás életformánk egyik alapja. Érvényes ez a munkára, a szolgálatra, de ugyanígy igaz a szabadidő, a pihenés, a művelődés ezer helyzetére is. Meg kell látnunk egymás munkájában az értéket, meg kell becsülnünk a régi papi nemzedékek helytállását, hitét, odaadását. Meg kell becsülnünk lelkipásztori fáradozásuk eredményeit is. Azokat a jó hagyományokat és szokásokat, amelyeket egy-egy plébániai közösségben találunk. Ilyen szellemben adunk hálát az Istennek azoknak a paptestvéreknek a szolgálatáért, akik most jubileumukat ünneplik.

Kérjük az ő számukra, az újonnan szentelt paptestvérek számára és Egyházunk minden papja számára Isten áldását és a Boldogságos Szűz Máriának, a papok Édesanyjának közbenjárását. Amen.

Magyar Kurír