Erdő Péter bíboros homíliája a XVI. Benedek pápa pontifikátusáért mondott szentmisén

Hazai – 2013. február 24., vasárnap | 20:10

Elhangzott a Szent István-bazilikában, 2013. február 24-én, nagyböjt 2. vasárnapján. (Lk 9,28b-36)

Krisztusban Kedves Testvéreim!

A mai szentmise evangéliumában a színeváltozás csodájáról olvasunk. Azt halljuk, hogy Jézus maga mellé veszi Pétert, Jakabot és Jánost, és elvezeti külön őket egy magas hegyre. Jeruzsálemi Szent Cirill nyomán az egész középkoron át a Tábor-hegyét tekintették a Színeváltozás hegyének. Méltán kérdezhetjük, hogy miért kívánta Jézus megmutatni a színeváltozás csodálatos eseményét tanítványainak. Az egyházatyák közül sokan úgy válaszolnak erre, hogy vigasztalnia kellett őket, hiszen már Jeruzsálem felé mentek, hiszen már megjövendölte szenvedését. Ennek elviseléséhez pedig meg kellett erősödniük hitükben. Ehhez méltán hozzátehetjük, hogy az evangéliumban (vö. Mt 16,27) Jézus azt ígéri, hogy el fog jönni az Atya dicsőségében angyalaival és mindenkinek megfizet tettei szerint. Ennek a dicsőségnek az élményszerű felvillantása is célja lehetett a színeváltozásnak.

Krisztus ma is jelen van köztünk. Ígéretéhez híven velünk van minden nap a világ végezetéig. Az ő személyének sugárzó fénye, a belőle áradó öröm rajtunk keresztül akar megmutatkozni az egész világ előtt. Az isteni gondviselés nagylelkű hozzánk. Nagy pápákat ajándékozott nekünk, akik az élet és a reménység jelei a világban. II. János Pál pápa után Benedek pápa szolgálata volt a kegyelem válasza korunk gondjaira, bonyolultságára és megrendítő kihívásaira.

Szentatyánk első enciklikája a Deus caritas est szavakkal kezdődött (2005. december 25.). Isten a szeretet, és aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne (vö. 1Jn 4,16). Benedek pápa korunk nagy teológusa. Mégsem elvont eszmékből vagy etikai döntésekből vezeti le a keresztény életet, hanem egy találkozásból. Abból a tényből, hogy találkozunk egy eseménnyel, egy személlyel, aki új távlatot nyit életünk számára. Krisztus tanítványai azok az emberek, akik hittek Isten szeretetének (vö. Jn 3,16; Deus caritas est 1.). A kereszténység azáltal, hogy elfogadja a szeretet központi helyét az ember életében, új mélységet, új kiterjedést ad magának a legfőbb parancsnak, amelyet a választott nép imája minden nap felidéz: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből (vö. MTörv 6,4-5)! Akkor ismertük fel valójában az Istent, ha életünk minden energiájával és minden képességünkkel szeretjük őt. Ezzel fejezzük ki, hogy mindent neki köszönhetünk, hogy nélküle nem volna a világ, hogy ő személyesen felénk fordul, néven szólít minket, és nem feledkezik meg rólunk. Tehát a világmindenség feletti, mindenható, személyes és emberszerető Isten hitét azzal valljuk meg leginkább, ha minden energiánkkal próbáljuk viszontszeretni őt. Ez a szenvedélyes törekvés kiterjed a teremtményekre is. A teremtett világra és magára az emberre, aki Isten számára olyan kedves. Tehát a segítő szeretetünk, az emberszeretetünk is, ha valóban következetes, ha nem ismer megalkuvást, a végtelen Istenbe vetett hitünk megvallása.

De Benedek pápa a szeretet és a hit összefüggése után egy újabb nagy enciklikában a keresztény reménységet állítja középpontba. A Spe salvi kezdetű körlevelében (2007. november 30.) Szentatyánk a hit és a remény kapcsolatából, egységéből indul ki (Spe salvi 2. pont). Szent Péter apostol első levelét idézi, amely a mai keresztényeknek is szól: „Legyetek mindig készek, hogy megválaszoljatok azoknak, akik reménységetek okáról kérdeznek titeket” (1Pét 3,15). Az enciklikának ez a rövid utalása szinte az új evangelizáció egész programját adja. Mert ez a feladatunk, ez a vonzó, ez a borzalmasan nehéz és ez az egyedül igazán fontos. A mai embereknek kell szemtől szembe világosan kimondanunk, hogy miben remélünk. Nem korholnunk kell a kort, amelyben élünk. Nem szomorkodnunk kell azon, hogy milyenné torzult a világ. Bár szörnyű dolgok esnek meg napjainkban is, a mi üzenetünk maga a reménység. Nem valami ködös földi jólétben vagy gazdasági növekedésben bízunk csupán, hanem az örök életben. Hisszük a test feltámadását. Hisszük azt, hogy földi halálunkkal egyéni életünk nem semmisül meg. Hisszük azt, hogy az emberiség nem csak a világmindenség folyamatainak játéka, hanem egy jóságos isteni terv beteljesítője. Hisszük, hogy az emberiségnek feladata van, hogy létünknek célja és értelme van túl a látható világon. És hisszük és tapasztaljuk is, hogy ez a reménység már itt, a földön békésebbé, szebbé, felelőssé és alkotóvá teszi az életünket. De nem szokványos dolgot állítunk. Nem csak Szent Péter korában, hanem ma is bátran visszakérdezhet akárki: szép ez a reménység, de mire alapozzátok? És akkor az Isten létére nyitott megismerésünk tágabb horizontján feltűnik a kereszt, Krisztus keresztje, az ő halála és föltámadása. Feltűnik a názáreti Jézus történeti személye, akihez a tanítványok közössége és az Egyház hagyománya történelmi folyamatossággal elvezet. Feltűnik az „édes Nazaréti” (Nagy Szent Teréz). És felhangzanak a szavai, melyek népe körében, népe hitében és várakozásában érthetők csak igazán. És felmagasodik Jézus keresztje, és felvirrad az ő feltámadása. Mert ha ő fel nem támadt, akkor hiábavaló a mi hitünk (vö. 1Kor 15,14). Ha viszont feltámadt, akkor benne mindenki életre kel (vö. Róm 15,21). Mert ezt kell ma hirdetni minden erővel, nem elveszve a részletekben. Meg kell becsülnünk a kultúra minden értékét és minden alkotását, amit a keresztény hit ihletett. Nem múzeumként, hanem felelősséggel, eleven értékként kell bemutatnunk templomaink, művészetünk, irodalmunk és a zene gazdagságát. Ám nem pusztán szentimentális hangulatokat keresünk, mert amiben hiszünk, az nem csak szép és jó, hanem igaz is.

És ez az a pont, ahol Benedek pápa harmadik nagy enciklikája új mérföldkövet jelent. Kezdőszavaiban kimondja az üzenet lényegét: Caritas in veritate (Szeretet az igazságban; 2009. június 29.). A szeretet, amiről a pápa beszél, a bátorság és a nagylelkűség forrása, ez ösztönzi az embert, hogy önzetlenül dolgozzon az igazságosság és a béke érdekében. De ennek a dinamikus erőnek végső soron maga Isten a forrása, aki az abszolút igazság és az örök szeretet (Caritas in veritate 1.). És ismét csak, a hétköznapi jóság és a társadalmi tevékenység területén egyaránt visszaérkezünk a módszer problémájához. Visszatérünk az értékek területére. Felmerülnek az emberi megismerés alapkérdései. Benedek pápa az objektív valóság létét és fontosságát hangsúlyozza. A teljes katolikus hagyománynak megfelelően tanítja, hogy meg kell ismernünk a tárgyi valóságot, ahhoz kell igazítanunk, abból kell leszűrnünk cselekvésünk irányelveit is az isteni kinyilatkoztatás fényénél. Tehát nem elég érzéseket, vágyakat vagy puszta véleményeket felvonultatni, mert vélemény és vélemény között különbség van, különbség lehet az igazság szempontjából.

A nagy enciklikákban kibomló pápai tanítás csillogóvá, részletessé válik a szentbeszédek, a katekézisek és a különböző írások sokaságában. Az alig nyolc évig tartó pápaság a hitbeli tanításnak szinte minden területén gazdagította az Egyházat. És Szentatyánk – előrehaladott kora ellenére – folytatta elődjének apostoli útjait. Világifjúsági találkozót tartott Kölnben, Sydneyben és legutóbb Madridban is. A madridi találkozó történései XVI. Benedek egész pápaságának jelképei lehetnek. A nagy érdeklődés, a keserű és bántó ellenhangok, a sokszor szűkös külső körülmények, a mostoha időjárás és a szélvihar, mely úgy megrengette a liturgikus berendezést, ahogyan a Genezáreti-tó vihara annak idején Szent Péter hajóját dobálta, mert akkor is ellenszél fújt. És aztán minden lecsendesedett, és szinte érezni lehetett a kegyelem áradását, mert Jézus ott volt, és itt van ma is Egyházával. Parancsol a szélnek és a tengernek, képes lecsendesíteni az emberi lélek és a társadalom viharainak tombolását. És Madridból szinte mindenki megrendülten és katarzissal a szívében tért haza, fiatalok és idősek, világiak és püspökök egyaránt.

Nem csak a tömegtájékoztatás, de a világháló és a virtuális valóság korát is éljük. Valóság az is, nem eszköz csupán, de a tárgyi valósághoz képest másképpen létezik. A virtuális tengeren is vannak viharok, de Krisztus ereje és hatása mindenütt jelen van. A viharban, a fény áradásában és a lecsendesülés nyugalmában is.

Benedek pápa szeretettel kísérte magyar népünk és Egyházunk életét. Ismerte történelmünket. Neki nem kellett magyarázni, hogy hol van Budapest és Magyarország. Megértéssel, lelkipásztori szeretettel mondta ki Salkaházi Sára és Meszlényi Zoltán vértanúink boldoggá avatását. Külön üzenetet intézett hozzánk Árpád-házi Szent Erzsébet születésének évfordulója alkalmából. Nagy hozzáértéssel és az idősebb testvér szeretetével fogadta a magyar katolikus püspöki kart az ad limina látogatáson. Nem feledkezett meg a határon túli magyarság lelkipásztori szükségleteiről sem. Scheffler János és Bogdánffy Szilárd vértanú püspökeink boldoggá avatása ugyancsak az ő nevéhez fűződik. Sokat tett azért, hogy a szenvedésekkel teli múlt a szeretet igazságának fényében olvadjon bele a jövőbe. Egyik legszebb pillanata pápaságának az volt, amikor nagy elődjét, II. János Pált boldoggá avatta. Szívügye volt az ökumenikus és vallásközi párbeszéd előmozdítása is.

Amikor az idén február 11-én, a lourdes-i Szűzanya ünnepén, a betegek világnapján közölte lemondását, szavait az alázat, a hit és a szeretet hatotta át. Ha II. János Pál pápa azzal tett tanúságot, hogy utolsó napjainak szenvedését is megosztotta az Egyházzal és a világgal, Benedek pápa határozott lépése is a hívő ember szembenézése volt az idős korral és a romló egészséggel. Életünknek ezzel a két nagy valóságával, amellyel ma egyre többen találkoznak és küzdenek.

Hálát adunk Krisztusnak, az Egyház fejének és pásztorának, Benedek pápa szolgálatáért, és kérjük segítségét Szűz Máriának, az Egyház édesanyjának, valamint Szent Péter és Pál apostoloknak közbenjárására, hogy Egyházunk továbbra is tiszta fénnyel sugározza Krisztus világosságát az egész világ felé. Ámen.