Erdő Péter bíboros szentbeszéde Árpád-házi Szent Margit ünnepén

Fotó:Thaler Tamás

Erdő Péter bíboros szentbeszéde az alábbiakban olvasható

(Mt 25,1-13)

    Krisztusban Kedves Testvérek!
   Szent Margitot ünnepelni jöttünk ki ezen a téli napon ide, a Margitszigetre. Arra a szigetre, amely hajdan a Nyulak Szigete, sőt eredetileg talán a Leprások Szigete nevet viselte. Ilyen helyen élni Szent Margit korában, a XIII. században nem azt jelentette, hogy kivonulunk az idilli természetbe. Sokkal inkább a szigorú, nehéz körülményeket választották az itt élő apácák, hogy munkában és imádságban szenteljék magukat Istennek.

   Az Anyaszentegyház a mai ünnepen a tíz szűzről szóló történetet olvassa a szentmise evangéliumában. Ez a példabeszéd egyedül Szent Máténál található meg. A korabeli bölcsek hasonló elbeszélésekben hívták fel az emberek figyelmét, hogy mindig készen legyenek a halálra. Ébernek kell lennünk. Készen kell állnunk az Istennel való találkozásra .

    A vőlegény érkezése a Messiás eljövetelének ősi jelképe volt. A Jelenések könyve is (Jel 19,7) lakodalomhoz hasonlítja Krisztus elérkezését az idők végén. Ilyen örömmel imádkozta a régi Egyház: „Maranatha, jöjj el, Urunk, Jézus!”. Nem a félelem jellemezte tehát készületüket a halálra, vagy akár az idők végére, az emberi történelem befejezésére. Sokkal inkább az örömteli várakozás uralkodott el rajtuk. Várták Krisztus Urunk eljöttét.

  Szent Margit életét is ez az éber várakozás jellemezte. Számára az életveszély és a betegség nem tragikus hír volt, hanem értékessé, érdemszerzővé vált. Alkalom volt arra, hogy kifejezze Krisztus iránti szeretetét. Erősen bizonyítja a hagyomány, hogy ez a szeretet önfeláldozó cselekedetekben, a betegek, különösen a leprások ápolásában nyilvánult meg . Nem nehéz elképzelni a szent királylány szigorú életét. A Duna deltájában még a XX. században is éltek leprás betegek, akiket éppen a folyó különített el a társadalomtól. Életének fő szabálya – legendája szerint – ez volt: „Istent szeretni, magamat megvetni, senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni”.  Nagy önfegyelem és hősiesség kellett ahhoz, hogy a leprás betegek ápolását is utálat nélkül, a szerencsétlen emberek iránti szeretettel és odafigyeléssel végezze valaki. Ésszerű volt ez a magatartás?

    Nem a hétköznapi polgári ésszerűség, vagy a királyi udvar illendősége vezette Margit tetteit. Sokkal inkább az isteni szeretet logikája. Azé a hité és szereteté, amely a világ szemében sokszor ostobaságnak látszik. Azé a szereteté, amelyben itt, az emberek világában felragyog Isten jósága és bölcsessége.

   Ma is élnek közöttünk, itt, Magyarországon, itt, ebben a városban is betegek, szegények, hajléktalanok. Olyan emberek, akiktől sokan félnek, sokan visszahúzódnak. Lehet, sőt kell is közösségileg gondolkozni, tervezni, a szociális és emberi problémák szervezett megoldásán fáradozni. De semmi nem pótolja az áldozatot is vállaló, személyes szeretetet. Mert élnek köztünk is hősies emberek, akik nem a reklám kedvéért, nem a nagy nyilvánosság ünneplése közepette, hanem szerényen végzik munkájukat a rászorulókért, Isten és az emberek iránti szeretetből. Mert csakis a főparancs a leghősiesebb emberszeretetet igazi alapja: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből”. Ha Jézus tanítása szerint a rászoruló emberben őt magát kell látnunk, ha magának Istennek tesszük a jót azzal, amit egynek a „legkisebbek közül” segítünk, akkor nincs határ. Akkor nincs ésszerűség, akkor nincs talán még józan mérték sem a segítő szeretetben. Isten iránt ugyanis teljes odaadással tartozunk.

 Ebben a fényben látjuk Szent Margit hazaszeretetét is. Nem foglalkozott ő reálpolitikával, bár tehette volna, mert ezt is megkívánta a királyok bölcsessége. De ő semmilyen házasság és nemzetközi szövetség kedvéért nem mondott le Istennek tett fogadalmáról. Nem kért alóla felmentést. Ő mást tett a hazáért. Imádkozott, vezekelt érte, engesztelte Istent a hatalmasok és az ország bűneiért. Édesapja és testvére között közbenjárása és imája nyomán szűnt meg a véres polgárháború. Mintha az országon is úgy könyörült volna meg, mint a leprás betegeken. Izajás próféta könyvében olvassuk a hasonlatot, mely a bűneibe bonyolódó népet tisztátalanhoz, szinte lepráshoz hasonlítja: „Lám, megharagudtál ránk, és mégis tovább vétkeztünk; bizony, régóta lázongunk ellened. Olyanok lettünk, mint a tisztátalan, és igaz voltunk, akár a beszennyezett ruha. Elfonnyadtunk, mint a falevél, és gonoszságaink elsodortak, mint a szél” (Iz 64,4-5). Ezt a felismerést követi a próféta engesztelése: „Ne haragudj ránk annyira, Urunk, és ne emlékezzél többé gonoszságainkra” (Iz 64,8). Ugyanilyen lélekkel engesztelt Szent Margit is a magyar népért.

    A történelem pedig nem véletlenek sorozata, és nem pusztán az emberi erőfeszítések következménye. Isten gondviselése irányítja a sorsunkat. Személyes, minket szerető végtelen bölcsesség és erő vezeti a világmindenség működését és a történelem folyását. Sok mindent fel tudunk tárni a világ törvényszerűségeiből. Talán még a társadalom működésének összefüggéseibe is behatol az emberi tudomány. De ottmarad minden mögött a végtelen mélység távlata. Ottmarad bennünk a tudat, és főleg az érzés, hogy még a kérdéseink sem ragadhatnak meg mindent. Hogy mi, emberek kicsik vagyunk valami hatalmas egészhez képest. Az Istenbe vetett hit tehát nem a tudatlanság pótlása, hanem tisztelet a valóság egésze iránt. Ezért Szent Margit példája ma is időszerű. Ezért illeszkedik a hősies Isten- és emberszeretet a legnagyszerűbb, legigazabb valóság lenyűgöző képébe. Ezért, és nem csupán emberi számítások miatt bízzuk Istenre népünk sorsát és a saját életünket. Ezért kell keresztény módra, nagylelkűen engesztelnünk és szeretnünk.

    Szűz Szent Margit, könyörögj Hazánkért és Nemzetünkért! Ámen.