Erdő Péter szentbeszéde az olajszentelési szentmisén

Főtisztelendő Paptestvérek, Krisztusban Kedves Testvérek!


1. Nagycsütörtök délelőttjén olajszentelési szentmisét tartunk. Különlegessége ennek az ünneplésnek, hogy kifejezi az egyházmegye egységét: a püspök és a papság közösen celebrál, lehetőleg a székesegyházban. Ilyen szentmisét évente csak egyszer lehet mondani. Az Istentiszteleti Kongregáció már 1980-ban (Paschalis Sollemnitatis 35–36) külön is hangsúlyozta ezzel az alkalommal kapcsolatban, hogy a krizma és a többi olajok megszentelésének miséje annak a kapcsolatnak a kifejezése, amely a papokat püspökükhöz fűzi Krisztus egyetlen papsága alapján, amelyben mindnyájan részesedünk. Kiemelkedően tanúsítja tehát ez a szentmise, hogy a részegyháznak, az egyházmegye teljes közösségének a püspök, a papság, maga az Eucharisztia és az evangélium valódi alkotóelemei, általuk kapcsolódik össze a hívők közössége a Szentlélekben (Christus Dominus 11). A középpontban pedig Krisztus áll, az ő Egyháza, az ő titokzatos teste sokszorozódik meg a részegyházakban. Az Oltáriszentség alapításának ma esti ünnepére utal tehát az egyházi rend és a többi szentségek egységét ábrázoló mostani ünneplésünk.

Krisztus személyével pedig különlegesen összeköt bennünket az a tény, hogy a mostani szentmisében a Szentföldről származó olajat és bort használunk Csordás Eörs kanonok úr jóvoltából, aki mindezt beszerezte nekünk. Örüljünk annak, hogy ezáltal is ilyen közel kerülhetünk Krisztus személyéhez.

2. XVI. Benedek pápa Sacramentum Caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításában külön fejezetet szentel az Eucharisztia és az egyházi rend kapcsolatának. Kiemeli, hogy ez a kapcsolat szükségszerű, hiszen maga Krisztus mondta apostolainak az utolsó vacsorán: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). Szenvedésének és halálának előestéjén alapította Jézus az Oltáriszentséget, s ezzel egyszersmind létrehívta az Újszövetség papságát is. Õ maga főpap, oltár és áldozat. Közvetítő Isten és a nép között (vö. Zsid 5,5–10), engesztelő áldozat (vö. 1Jn 2,2; 4,10), aki a kereszt oltárán önmagát ajánlja fel. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” – mondja. Az Eucharisztia és az egyházi rend közötti kapcsolat a szentmisében válik láthatóvá, amelyet a püspök vagy a pap mutat be. Ennek során Krisztusnak mint főnek a személyében cselekszik. Mindannyian tapasztaltuk már, hogy milyen megrendítő érzés nekünk magunknak is néhány évi, vagy akár sok évtizedes papság után egyes szám első személyben kimondani: „Ez az én testem. Ez az én vérem.” A Krisztus személyében való cselekvés kötelez minket arra, hogy pásztorként álljunk a közösség élén, hogy szeretettel, megértéssel, mindenki iránt figyelemmel, mindenki segítőkészségét elfogadva, sőt megerősítve, de mégiscsak vezetőként mutassuk az utat a ránk bízottaknak. A papság valódi szolgálat, de a küldetés tartalmát maga Krisztus és az Egyház határozza meg. Amikor pásztori vezetésről beszélünk, számunkra ennek is megrendítő tartalma van: úgy kell pásztornak lennünk, mint Krisztus, a Jó Pásztor, aki életét adja juhaiért (vö. Jn 10,14-15). Ez a mély értelmű kép nem a pásztorkodó népek mindennapi életének a síkján mozog. Inkább Isten és a választott nép, Krisztus és az Egyház kapcsolatáról vall. Izrael pásztora, aki Józsefet nyájként legelteti, a zsoltár szerint maga a Mindenható. Papi küldetésünkben tehát Istennek az emberiség iránti szeretete a mérték.

3. Ha pedig ez így van, akkor becsüljük önmagunkban Isten eszközét. Óvjuk testi és lelki egészségünket, mert nem vagyunk a magunkéi: Krisztus küldetésében járunk. De gondozzuk és óvjuk a hitünket és a szeretetünket is. Szent Ciprián minden püspököt Krisztus vikáriusának nevez, hiszen mindnyájan az ő nevében, az ő megbízásából teljesítik hivatásukat. Ha viszont az ő személyében cselekszünk, akkor magunknak is igyekeznünk kell belsőleg átalakulni és egyre inkább felölteni az ő vonásait.

A nyugati egyház hagyományában és gyakorlatában a szolgálati papság küldetésének fontos velejárója az Isten országáért vállalt cölibátus. Ennek átélése is akkor igazi boldogság forrása a számunkra, ha úgy vállaljuk és úgy fogadjuk, mint ami Krisztus személyes életmódjával kapcsol össze minket. Legyen ez az életállapot számunkra erőforrás és gazdagság, szívbeli egyesülés Krisztussal, jele és pecsétje annak, hogy kizárólag neki, egyházának és Isten országa ügyének szenteljük az életünket. Ezért írja XVI. Benedek pápa: „Megerősítem a cölibátus kötelező voltát a latin hagyomány számára. Az érett módon, boldogan és önátadással megélt papi cölibátus igen nagy áldás az Egyház, sőt a társadalom számára” (Sacramentum Caritatis 24).

4. Az áldozópap és a püspök küldetése különleges közösségi vonatkozást hordoz. Minden püspök tagja a püspökök testületének, amely az apostolok testületének küldetését folytatja. Minden felszentelt pap tagja az egyházmegye presbitériumának. Ez pedig szoros köteléket jelent egymással és a püspökkel is. A mi egyházmegyénk papsága sok ezer emberből áll: áll belőlünk, kettőszáz egynéhányunkból, és áll mindazokból, akik ennek az egyházmegyének a papjaiként előttünk jártak az elmúlt több mint ezer év során. Ehhez a klérushoz tartoznak a szentség hírében meghalt Róbert érsek, Boldog Özséb esztergomi kanonok, a pálos rend alapítója, Szent Kőrösy Márk, kassai vértanú vagy Isten szolgája Mindszenty József, Isten szolgája Meszlényi Zoltán vértanú püspök és sokan mások, akik a szó legnemesebb értelmében életüket adták Krisztus ügyéért.

Nagy örömmel nyújtom át a mostani szentmise után azt a szép kötetet, amely Meszlényi Zoltán beszédeit és életrajzát tartalmazza. Ha a levéltárban megmaradt kéziratokból egy-egy latin szó átírása hibásan sikerült is, a könyv mégis lenyűgöző olvasmány. Nem egyoldalú, nem ideológiától áthatott, nem vádaskodó vagy ítélkező bemutatása a múltnak, hanem olyan életszerű tanúbizonyság, amelyet aligha tudunk megrendülés nélkül elolvasni. Milyen látszólag apró körülményeken múltak és múlnak ma is az emberi és papi sorsok! Milyen nagy alázatra és megértésre van szükségünk egymás iránt! Milyen szorosan összefonódnak a papi életutak ebben az egyházmegyében, és milyen csodálatos bennünk és közöttünk az Isten kegyelme, mely egy-egy tisztességes emberi gesztust olykor hőstetté avat, vagy egy-egy nagy botlás és törés után újra módot kínál az engesztelő és segítő emberi szeretet kifejezésére.

Az idén adja ki egyházmegyénk a városmisszióra készülve XX. századi papjaink életrajzának gyűjteményét. Az ő sorsukban is csodálhatjuk a papi odaadás és szeretet, a kultúra, az alkotóerő szép megnyilvánulásait, és végigkísérhetjük hányattatásaik példáján okulva egész egyházunk kálváriáját is.

5. Ebbe a papi közösségbe lép be minden új jelentkező, aki papi hivatását az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében vállalja. A hivatások gondozása éppen a szentmise és az Oltáriszentség mozzanatával kezdődik. Hiszem, hogy sokan vagyunk ma itt olyanok, akiknek a lelkében legelőször éppen ministrálás közben szólalt meg a hivatás hangja. Mert mi lehet fontosabb a világon, mint a köztünk jelenlévő, életünknek, családunk, népünk és az emberiség történetének értelmet adó Krisztus? Õ a jövőnk és a reményünk! Õt szolgálni és képviselni a legfontosabb az emberi tevékenységek közül. Fontos, hogy a fiatalok és a családok megérezzék ennek a titoknak a vonzását és a bűvöletét.

Hálát adunk Istennek egyházmegyénk egész történetében minden jó papi életért és szolgálatért, hálát adunk a szentek példájáért. Köszönetet mondunk azoknak, akik ma végzik egyházmegyénkben a szent szolgálatot. Saját papságunk tagjainak éppúgy, mint az itt működő szerzeteseknek, vagy azoknak a külföldieknek, akik nagylelkű szeretettel még nyelvünk megtanulására is vállalkoztak. Kérjük Krisztust, az Örök Főpapot, adjon erőt, lendületet, örömet szolgálatunkhoz, kísérje áldásával idei városmissziónkat, és küldjön munkásokat aratásába. Ámen.

Magyar Kurír