Erdő Péter szentbeszéde a Magyar Katolikus Rádió fennállásának 5. évfordulóján

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. „Akiket nekem adtál, őrizd meg őket a nevedben” – ezzel a kéréssel fordul Jézus főpapi imájában az Atyához. A megőrzés ebben a drámai imádságban nem fizikai biztonság kérését jelenti. Nem a szenvedéstől való mentességet. Hanem azt kéri Jézus az Atyától, hogy akik hittek benne, ne kényszerüljenek feladni meggyőződésüket és elhagyni azt az új életet, amelyet Krisztusban megkaptak.

Isten nevében kell a hívőknek megmaradniuk. Ez a név az Ószövetségben magának Istennek a megnyilatkozását, sőt Istent magát jelenti. Isten úgy rendeli, hogy szent neve a jeruzsálemi templomban lakjon: „Fölszentelem ezt a templomot, s ottmarad a nevem örökre; szemem és szívem is ott lesz mindig” (1Kir 9,3). Maga Jézus is Isten nevének hatalma itt a földön. Gyakran említi ezt az isteni erőt, amely az emberek javára működik. Ilyenkor az isteni névre utal. Amikor azzal vádolják a néma és vak ember meggyógyítása után, hogy „Belzebul nevében űzi ki az ördögöket” (Mt 12,24), azt válaszolja, hogy azt Isten Lelkével teszi, és hogy a gyógyulások azt jelentik: elérkezett Isten uralma (Mt 12,28). Később pedig azt ígéri: „Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek” (Jn 16,23). Mennybemenetelekor pedig saját erejét ígéri nekik, amikor kijelenti: „Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: nevemben ördögöt űznek, új nyelveken beszélnek, kígyókat vehetnek kezükbe, és ha valami mérget isznak, nem árt nekik, ha pedig betegekre teszik kezüket, azok meggyógyulnak” (Mk 16,17-18).

2. Most vasárnap ünnepeltük Urunk mennybemenetelét. Ez az ünnep különösen is emlékeztet minket a missziós parancsra, keresztény küldetésünk igazi tartalmára. A most felolvasott evangéliumi szakasz annak bizonyosságát adja, hogy ha kitartunk Jézus mellett, akkor az ő isteni ereje is kitart mellettünk: bennünk és rajtunk keresztül működik. Jelenti ez, hogy Isten nem engedi elhatalmasodni rajtunk és bennünk a gonoszt, hanem aki Krisztushoz akar tartozni, annak megadja az erőt minden helyzetben. Jelenti, hogy semmilyen intrika, „kígyó” vagy „méreg” nem fog azon, aki Krisztus őszinte, nagylelkű és mindig megbocsátó szeretetét utánozza. De jelenti sajátosan azt is, hogy a tanítványok Krisztus nevében, Krisztus erejében új nyelveken beszélnek. Vagyis megkapják azt az isteni kegyelmet, hogy tanúságtételük, az Evangélium örömhíre eltaláljon a legkülönbözőbb emberek szívéhez. Már Pünkösd után sokféle anyanyelvű ember megértette Szent Péter első beszédét (ApCsel 2,6-12). És azóta is, minden korban, minden nép között kínálja a Szentlélek az Egyháznak a Szó adományát. A Szentlélekről beszélve ezt imádkozzuk: „Az Úr Lelke betölti a földkerekséget, s ki mindeneket összetart, annál van a Szó értelme” (Pünkösdvasárnapi Introitus – vö. Bölcs 1,7). Ha tehát megmaradunk Krisztus nevében, a Szentlélekben élünk, akkor a nyelvek, a közlés, a tevékeny szeretet ajándékát is megkapjuk. A II. Vatikáni Zsinat arra tanít minket, hogy az Egyháznak feladata, „hogy a tömegkommunkiációs eszközökkel is továbbítsa az üdvösség jó hírét, és hogy megtanítsa az embereket azok helyes használatára” (Inter mirifica 3b). De az Örömhír sajátos továbbadása mellett létezik egy egészen általános feladat is, hiszen a társadalomnak joga van az igazságnak megfelelő és helyes információra, a manipulációtól, gyűlöletkeltéstől, lényeges információk visszatartásától mentes tájékoztatásra. „Ennek a jognak a helyes gyakorlása megköveteli, hogy a közlés tartalma mindig igaz és – az igazságosság meg a szeretet sérelme nélkül – teljes legyen. A közlés módja feleljen meg a tisztesség és méltányosság kívánalmainak, vagyis tartsa tiszteletben az erkölcsi szabályokat, az emberek törvényes jogait és személyi méltóságát” (Inter mirifica 5b).

Napjainkban az ilyen stílus önmagában is sokaknak felkelti a figyelmét, és ha valamelyik tömegtájékoztatási eszköz ehhez követezetesen hűséges marad, akkor üdítő kivételt jelent, olyan lehetőséget, amelyet szívesen igénybe vesznek azok, akik nem idegeskedni és bosszankodni akarnak igazi kommunikáció helyett.

3. Az isteni gondviselés különleges ajándékának tartjuk, hogy hazai Egyházunknak az utóbbi húsz évben több lehetősége nyílt a tömegtájékoztatásban való részvételre. A több lehetőség persze azt is jelenti, hogy jóval több munkával, több szakértelemmel érünk el talán ugyanannyi látható és mérhető eredményt, mint régen sokkal kevesebb eszközzel. Csakhogy sokkal nagyobb a konkurrencia, sokkal nagyobb a háttérzaj. Ezért hát elfogadjuk ezt az adottságot, mert minden kornak megvan a maga nehézsége és a maga öröme. Ebből az összefüggésből emelkedik ki a Magyar Katolikus Rádió, amely öt éve szolgálja az evangelizáció és a tisztességes, igaz és emberséges tájékoztatás ügyét, és megtalálta a módját annak is, hogy nemesen szórakoztató legyen.

Természetesen egy-egy megjegyzés, egy-egy meghívott vendég valamely kijelentése néha zavaró is lehet a hívő ember számára, de egyértelmű a törekvés, hogy a műsorok hitünk szempontjából is tiszták és építőek legyenek. Miközben a hírközlés technikája és filozófiája is gyorsan változik, a Katolikus Rádió tiszteletreméltó következetességgel végzi szolgálatát, és ezzel jó nevet vívott ki magának. Nagy felmérések és hivatalos vélemények helyett hadd utaljak egy friss élményemre. Nemrégiben Kárpátalján jártam. Egy határmenti, színmagyar faluban találkozhattam a hívekkel. A templomból kijövet körém sereglettek és elkezdték a kezemet szorongatni. Egyre-másra azt mondták: köszönjük! Először nem értettem. Mit köszönnek? Hiszen nem is prédikáltam, s ha beszéltem volna is, nem biztos, hogy abban lett volna ekkora köszönet. Rákérdeztem tehát: mit köszönnek? – A Katolikus Rádiót – válaszolták –, mert olyan jó esténként Katolikus Rádiót hallgatni, tiszta, magyar nyelven!

Hadd csatlakozzam most ehhez a köszönethez. Köszönöm a Gondviselésnek ezt a Rádiót, köszönöm a Püspöki Konferencia támogatását, köszönöm a Rádió minden munkatársának nagylelkű fáradozását. A további szolgálathoz pedig mindnyájuk számára Isten bőséges áldását kérem!

Ámen