Érintések – Baán Izsák bencés szerzetes egy böjt arcairól

Az idei év nagyböjtjével beköszöntött az érintések böjtje. Hallani és látni (virtuálisan legalábbis) lehet, s ha a vírustól el nem vész a szaglásunk és ízlelésünk, ezek az érzékeink is működnek, a fertőzést közvetítő kezek azonban távolságtartásra vannak ítélve. Szerzetesként amúgy is gyakran vagyunk „érinthetetlenek”, de idén a baráti üdvözlések szokásos formái is el-elmaradoztak. Néha zavartan állok, amikor valaki kezet nyújt, bizalom és bizalmatlanság között ingadozva. Szerzetestestvéreim név- és születésnapján is tétován állunk egyik lábunkról a másikra, hogy megölelhetjük-e egymást, bencés módra paxolhatunk-e, vagy mosolyogva biccentünk egymásnak a távolból. Legtöbbször inkább ez utóbbit választjuk.

Az érintések eltűntek a liturgiából is. Nem köszöntjük egymást a béke jelével, az oltárt és az evangéliumoskönyvet sem csókoljuk maszk nélkül, Krisztus testét az Eucharisztiában fertőtlenítős kézzel még érinthetjük, de arra már nagyon ügyelünk, hogy a hívekhez ne érjünk hozzá.

A tavaszi bezárkózás idején ugyanakkor megszaporodott egy sajátos érintés: a földdel való kapcsolat. Vendégek és látogatók hiányában a szerzetestestvérekkel sok időt töltöttünk a kertben. Biztonságot, örömöt adó napi tapasztalat volt az előkészített földbe magot szórni, kézben tartani a palántákat, s elhelyezni az előre vízzel öntözött gödrökbe, majd földdel körberakni a kis növények tövét.

Érinteni azt, ami növekszik, az életet, a termés reményét.

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír