Fásultság és beletörődés Aleppóban

A szerzetesek szerint az aleppóiak már nem panaszkodnak, zokszó nélkül viselik, hogy városuk két részre szakadt, és hogy a biztonságosnak tekinthető felét több százezer menekült lepte el. „És a menekültáradat folyamatos: sorban érkeznek az újabb kisteherautók, tömve emberekkel, némi bútorral és matracokkal, és az utcákat járják menedéket keresve” – mesélik.

Beszámolnak „a gépfegyverekből záporozó golyók és az ágyúlövések fülsiketítő zajáról”,  „a fenyegető aknagránátokról, amik, ki tudja, hol esnek le”, „az orvlövészek lövéseiről, amik, ki tudja, kit ölnek meg”, „a bombákat rejtő autókról, amik, ki tudja, mikor robbannak fel”, „a mindennapos emberrablásokról”, és szót ejtenek a „teljesen tönkrement” gazdaságból eredő szegénységről, „a leszerelt és szétlopott gyárakról és a romba dőlt kereskedelemről” is.

Levelük szerint az aleppóiak „belefásultak, hogy egyetlen reménysugarat sem látnak, ami kivezethetne a Szíriában két éve (2011. március 15-étől), Aleppóban pedig nyolc hónapja (2012. július 23-ától) tartó lehetetlen helyzetből. Belefáradtak, hogy a nemzetközi közösség által a civilizáció bölcsőjének nevezett Szíriát, és a legrégebbi folyamatosan lakott várost, Aleppót romokban látják, és végig kell nézniük, hogy régészeti kincseit széthordják, társadalmi szövetét felbontják, mások által is irigyelt biztonságát aláássák, az ország különböző közösségeinek békés egymás mellett élését és a toleranciát pedig vallási fanatizmusra cserélik fel.”

A szerzetesek úgy látják, hogy az emberek „belefásultak abba, hogy sorra megcáfolják a külföldi média által terjesztett hazugságokat”, és abba, hogy „a nagyhatalmak nem tárgyalnak, hanem a szembenálló felek egyikét elutasítják, a másikat pedig ’védelmi fegyverekkel’ szerelik fel, melyek állítólag ’gyilkolásra nem alkalmasak’, mintha ilyen fegyverek egyáltalán léteznének.”

Ebben a meglehetősen gyászos helyzetben a maristák továbbra is eltökélten folytatják tevékenységüket, és minden lehetségest megtesznek a menekültekért, akiket a város zömmel iskolaépületekben szállásolt el. A szerzetesek három iskolaépület ellátását vállalták magukra a Sejk-Makszud negyedben. Mindennap meglátogatják a menekülteket, beszélgetnek velük, próbálják szórakoztatni őket, játszanak a gyerekekkel és tanítják is őket, ételt osztanak, délben meleg ebédet adnak nekik, ápolják a betegeket, igyekeznek biztosítani az alapvető higiéniai eszközöket és gyógyszereket, tejet hoznak a csecsemőknek, és matracokat, pokrócokat éjszakára mindenkinek.

A napi egyszeri meleg ételt egy muzulmán karitatív szervezettől ingyen kapják, a reggelire és a vacsorára valót a maristák biztosítják 300 keresztény család számára. A maristák szervezik a rendszeres találkozókat is a tizenhárom karitatív szervezet között, akik az aleppói menekülteket segítik.

„Önkéntes segítőink is rendületlenül dolgoznak – folytatják a beszámolót a szerzetesek – annak ellenére, hogy a Sejk-Makszud negyedbe való átjárás egyre veszélyesebb. Van, hogy az utakat elzárják, gránát esik rájuk, vagy orvlövészek tartják távol a járókelőket. (...) Csodálattal adózunk annak a szolidaritási hálónak, ami körülöttünk kialakult akár helyi, akár országos, akár nemzetközi szinten. Nem tudjuk elégszer megköszönni mindazoknak, akik imádsággal, üzenetekkel vagy adományokkal kifejezték együttérzésüket és szeretetüket mindannyiunk felé.”

La Croix/Magyar Kurír