Fehérváry Jákó OSB: Szívünkben zajlik a harc

Nem olyan rég szántam rá magam, hogy megnézzem Stanley Kubrick sci-fi-klasszikusát, a 2001: Űrodüsszeia című filmet. Mélyen az emlékezetembe vésődött a történetet indító, számomra megrendítő jelenetsor, mely az emberiség képzeletbeli bölcsőjéhez röpíti a nézőt. Egy emberszabású élőlényekből álló csoport hétköznapi életét látjuk, amely egy vízlelőhely körül zajlik, a rivális csoporttal a víz megszerzéséért vívott küzdelemben. A jelenet nagy hatású csúcspontján a napfelkelte egy minden bizonnyal a földön kívülről származó monolittömböt világít meg: az áradó természetfeletti ragyogás segít felfedezni a csoport egy tagja számára, hogyan kell egy nagyobb állatcsontot fegyverként, pusztításra használni. A jelenetet Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeményének diadalmas kezdőakkordjai festik alá, s a néző tudja, érzi, hogy valamilyen sorsfordító, a világ későbbi folyására hatással lévő esemény tanúja. Az emberré válás útján szintlépés történik. Nyilvánvaló, milyen ambivalensen tekint az alkotó erre a „szintlépésre”, de a zenében áttételesen felidézett nietzschei, önmagát meghaladó, a hatalmat akaró emberfeletti ember szinte természetfeletti, „földönkívüli” tulajdonságaként mutatja meg a pusztítást, a fajtárs megsemmisítését. A gyilkosságban az ember mintegy az előrelépés zálogát kapja.

Különös, kontrasztos kommentárt nyújt számomra ez a film Káin és Ábel történetéhez. A testvére életét elvevő ember, aki ettől a gyilkosságtól nagyobbnak, előbbre valónak tudja magát, csak szomorúan folytatja a távolodást Isten világától, az Édentől. „Testvéred vére felkiált hozzám a földről. Ezért átkozott leszel, bujdosni fogsz a földön, amely megnyitotta száját, hogy beigya kezedből testvéred vérét. Ha műveled a földet, nem ad neked termést. Hontalan és bujdosó leszel a földön.” (Ter 4,10–12). Így teljesedik ki az Isten helyére törő első emberpár ősbűne. Az önmagát végső bírának, az élet urának gondoló ember tragikus bukásának vagyunk tanúi; minden erőszakkal, gyilkossággal szerzett győzelem tarthatatlansága, végső kudarca tárul fel előttünk. 

Mi, emberek újra és újra fegyvert ragadunk. Vélt igazságunk felsőbbrendűsége nevében a velünk szemben állót eltapossuk.

Ne gondoljuk, hogy a háború távol van tőlünk.

Háborút nemcsak fizikai fegyverekkel, hanem szavakkal, gyűlölettel, piszkos hatalmi harccal, kirekesztéssel, a másikkal szemben bezárt szívünkkel és fülünkkel, meg nem értéssel is lehet vívni. És vívunk is. Naponta. A háborúnak a gonosz által elhintett magvai ott laknak a szívünkben. És sajnos van, ahol a háborúnak szabad folyást engednek e világ hatalmasai. Ezt látjuk most fájdalommal és félelemmel a hazánkkal határos Ukrajnában, de a világ tőlünk távolabbi, számos más konfliktusgócában is. Ahol győztesek és vesztesek vannak, ott nincs tartós béke. Ahol lerombolt otthonokon, megölt embereken, szétszakított családokon keresztülgázolva akarják bebizonyítani valakik felsőbbségét, igazát, ahol így akarnak érvényt szerezni valakik vélt vagy épp valós érdekeinek, ott nem sarjadhat igazság, igazságosság és béke, ott nem teremnek a Lélek gyümölcsei. Az önmaga agresszivitására reflektálni képtelen ember isteni erőt tulajdonít indulatainak, ezért is vak más szempontjaira.

Az utolsó útjára induló Jézus ezt mondja, amikor egyik társa, feltehetően Péter (Jn 18,10) meg akarja védeni őt: „Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26,52). Ő egy másfajta harcra, a gonosszal való végső leszámolásra készül, amely agóniájában, a kereszten kitárt karral elszenvedett, fegyvertelen haláltusájában teljesedik be. 

A megváltott ember számára a harc Jézus kereszthalála óta nem külső csatatéren dől el, hanem a szívben zajlik, jó és rossz között.

A keresztény hagyomány a zsoltárok erőszakkal telt átokverseit ősidők óta ennek fényében olvassa. A spirituális küzdelem végső célja nem valaki más, ember, erő, csoport felett aratott diadal, hanem önmagunk „sötét oldalának” legyőzése. Újra és újra. 

Gyönyörűen szól az efezusi levél Isten fegyverzetéről, vagyis arról, hogy a mi győzelmünk az ő erejéből fakad: „Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben! Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok. Talpra hát, derekatok felövezve az igazsággal, rajtatok a megigazulás mellvértje, lábatok szilárd a béke evangéliumában! Minden körülmények között fogjátok a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát!” (Ef 6,11–16) 

A keresztény harcos tudja tehát, hogy a két fél nem egyenlő küzdelmet vív. A mi küzdelmünk alapja Jézus győzelme a gonosz és a halál felett. Az ő keresztjéből és feltámadásából fakad az erőnk arra is, hogy az elvesztett csaták után újra felkeljünk, leporoljuk magunkat, és tovább küzdjünk. Ne adjuk fel. Maga Jézus biztatja tanítványait közvetlenül a kivégzése előtt, az utolsó vacsorán: „Békességet hagyok rátok: az én békémet adom nektek. De nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, ne is rettegjen!” (Jn 14,27) Ez a küzdelem viszi a keresztény embert a szív tisztasága, a szív békéje, Jézus békéje felé. Ez teszi lehetővé azt is, hogy óhatatlan harcaink, konfliktusaink, viszályaink után békét kössünk egymással. Ez a lelki küzdelem, s benne Jézus győzelme ad szilárd alapot ahhoz, hogy hitelesen imádkozzunk templomainkban a békéért. 

Azt, hogy a békéért – Ukrajna békéjéért, a világ békéjéért, bármilyen békéért – szóló imádságunk elválaszthatatlanul kötődik mindennapi lelki küzdelmünkhöz, mindennél szebben fejezi ki a szentáldozás szertartása az eucharisztiában. 

Az ünneplő közösség először az Úr imádságát mondja el, melyben Isten bocsánatának reményében ígéretet teszünk, hogy adósaink tartozásait elengedjük, és kérjük az Atya segítő jobbját a gonosz elleni harcban: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, és ne vígy minket kísértésbe; de szabadíts meg a gonosztól.” 

Ezután a Miatyánkhoz fűzött úgynevezett embolizmusban a békéért könyörög a pap: „Szabadíts meg, kérünk, Urunk, minden gonosztól; adj kegyesen békét napjainkban, hogy irgalmadból mindenkor bűn és baj nélkül éljünk, míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét.”

A béke isteni ajándéka itt is a bűn és a gonosz elleni küzdelmünkhöz kötődik. 

Végül a pap, az eucharisztikus imádság addigi logikájával szemben, nem az Atyához, hanem a feltámadt, itt és most köztünk jelen lévő Krisztushoz fordul: „Urunk, Jézus Krisztus, te azt mondottad apostolaidnak: »Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek.« Ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét, őrizd meg szándékod szerint békében, és add meg teljes egységét. Aki élsz és uralkodol mindörökké.” Ezután a békegesztusban (kézfogás, meghajlás, békecsók) kifejezzük, hogy letesszük fegyvereinket, és a köszöntéssel – „Béke veled; és a te lelkeddel” – kifejezzük egymás iránti jóindulatunkat, a másik békéjére, boldogulására, üdvösségére vonatkozó óhajunkat.

Az Eucharisztia vétele a békekötés végső pillanata. Isten békét köt velünk Krisztusban, akit magunkhoz veszünk, és békét ajándékoz, gyógyítja széthúzásainkat, egy testté tesz bennünket.

Hitünk szerint minden bemutatott eucharisztia gyógyítja a világ sebeit, ahogyan azt a IV. eucharisztikus imában is mondjuk: „Felajánljuk neked Krisztus testét és vérét, amely előtted kedves áldozat, és az egész világ üdvösségére szolgál.”

Ha az eucharisztiát az Isten fegyverzetével, a szív békéjéért, tisztaságáért vívott lelki küzdelmünk háttere előtt ünnepeljük, akkor lehet a béke eszköze. Mi magunk, akik a világ nagy konfliktusaiban eszköztelenül állunk, és azt érezzük, nincs hatásunk a körülöttünk zajló hatalmas erőkre, épp a szentmisében hallhatjuk meg Jézus szavait, hogy igenis van hatásunk a világra: 

„Ezeket azért mondtam nektek, hogy bennem találjatok békét. A világban szorongattatásban lesz részetek, de bízzatok: én legyőztem a világot!” (Jn 16,33)

Fotó: A Misszió című filmből

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. április 17–24-i ünnepi számában jelent meg.