Fény a sötétben – Szentek a betegek szolgálatában

Emberemlékezet óta nem élt át az emberiség ilyen világméretű és pusztító járványt, mint a mostani. Figyeljük a statisztikák alakulását, aggódunk a megfertőzöttekért és a veszélynek leginkább kitett idősebb korosztályért. De legalább ennyi figyelmet és együttérzést érdemelnek azok az orvosok, ápolónők, mentősök, egészségügyi dolgozók, akik kötelességüket teljesítve, nem kevesen önkéntes vállalással végzik a betegek ápolását, és persze mindazok, akik a közrendet, a közlekedés fenntartását biztosítják.

Az Egyházban egészen a kezdetekig visszanyúló hagyománya van a betegek, különösen a haldoklók ápolásának. A középkorban Szentlélek-ispotályok alakultak, később Istenes Szent János hozta létre a nálunk is ismert Irgalmasrendet, majd Szent Kamill a kamilliánusok rendjét, kifejezetten a betegek ápolására. Fertőző járványok idején ez különösen hősies odaadást kívánt. XVI. Benedek pápa tíz évvel ezelőtt avatta szentté a belga Damien de Veustert, egy missziós rend papját, aki eredetileg a hit hirdetésére kapott megbízással ment a Hawaii-szigetekre. A szigetország lakosságát akkoriban megtizedelte a leprajárvány. A fertőzés továbbterjedésének megakadályozására a betegeket egy lakatlan szigetre száműzték. Damien önként vállalkozott arra, hogy misszionáriusi munkáját feladva, odaköltözik hozzájuk Molokai szigetére. Hosszú éveken át ápolta a betegeket, vigasztalta a haldoklókat, konyhát, iskolát tartott fenn. Végül maga is leprában halt meg a szigeten 1889-ben.

Kalkuttai Teréz anya életútját is egy döntő fordulat határozta meg. Egy missziós szerzet tagjaként végezte a munkáját, amikor egy mély belső istenélmény, amint ő mondta, „a Hívás” nyomán elhatározta, hogy a „szegények legszegényebbjeinek” szolgálatára szenteli az életét. Így hozta létre a Szeretet Misszionáriusainak szerzetét. Az elnevezés sokatmondó. Teréz anya nem valamiféle szociális munkát akart végezni, nem is betegápolásra szakosodott – nővérei nem részesülnek egészségügyi kiképzésben –, hanem minden rászoruló szolgálatára vállalkozott, először Indiában, aztán szerte a világon: a leprásoktól kezdve az indiai városok utcáin heverő magatehetetlen haldoklókig, a magukra hagyott újszülöttektől kezdve az éhínségben szenvedőkig. Sajátos misszió ez: a szereteté. Senkitől sem kérdezte, milyen vallású, a célja nem az volt, hogy megtérítsék a gondozásukba vett nyomorultat, „mindössze” annyi, hogy Isten szeretetét megéreztessék a rászorulóval. Rendje Isten szeretetének üzenetét, evangéliumát sugározza az ínségben lévők számára, nemcsak az elmaradott országokban, hanem a jólétben élő, fejlett nyugati világban is. Amint frappánsan összefoglalta: „Szívből jövő »igen« Istennek, és széles »mosoly« mindenkinek.” Azt is világosan látta, hogy a szegények szolgálata akkor lesz teljessé, ha követik Krisztust, aki „avval váltott meg minket, hogy eggyé lett velünk. Megengedte, hogy mi is ugyanezt tegyük: (…) vállaljunk részt a szegények szenvedéséből, mert csak akkor tudjuk megváltani őket, ha egyesülünk velük: csak így tudjuk Istent az életükbe hozni, és őket Istenhez vezetni.”

Hogy ez mit jelentett Teréz anya számára, hogy szeretetmissziójának mi volt a legmélyebb titka, az csak halála után derült ki a világ számára. A boldoggá- és szenttéavatási eljárásban kerültek elő olyan írásai, amelyek egészen új megvilágításba helyezték alakját. Napvilágra került, hogy ő, aki egész életében Isten örömét, segítő szeretetét sugározta szét a világban, a legmélyebb lelki sötétségben szenvedett éveken, évtizedeken át. Egyik gyónásának kiegészítéseként írta le ezeket a sorokat: „Azt mondják, hogy a pokolban Isten elvesztése miatt szenvednek az emberek örök fájdalommal. (…) – Lelkemben az elveszettségnek ezt a borzalmas kínját érzem – hogy Isten nem akar engem – hogy Isten nem Isten – hogy valójában nem is létezik (…). Minden oldalról sötétség vesz körül – Nem tudom lelkemet Istenhez felemelni. (…) A lelkek szeretetéről – Isten gyengéd szeretetéről beszélek. (…) Szívemben nincs hit – nincs szeretet – nincs bizalom – de olyan sok fájdalom van – a vágyakozás fájdalma – annak fájdalma, hogy nem kellek. (…) Jézusom, tedd velem azt, amit akarsz – amíg Te akarod, tekintet nélkül érzéseimre és fájdalmamra. Én a tiéd vagyok. Ha másokat hozzád vezet a tőled való elszakítottságom, ezért teljes szívemmel mindent el akarok szenvedni. Csak a te boldogságodat kívánom. A többi – kérem, ne aggódj – még ha úgy látod is, hogy összeroskadok a fájdalomtól. – Szívvel és lélekkel a nővérekért fogok dolgozni, mert ők a tieid. Mindegyik a tiéd.”

A kötelességteljesítésnek, az önkéntes feladatvállalásnak, az összefogásnak, egymás önzetlen megsegítésének, az egymásért való aggódásnak számtalan megnyilvánulását látjuk napjainkban, világnézetre, vallásra való tekintet nélkül. Bízunk abban, hogy az igazi emberségnek ezek az apróbb-nagyobb, az egyszerű szívességtől a hősies helytállásig terjedő megnyilvánulásai a szeretetnek ezt az anonim misszióját indítják el a járvány sújtotta világban, a sötétben felragyogó világosságként.

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. április 12–19-i ünnepi számában jelent meg.