Ferenc pápa beszéde Mexikóban a családokhoz: Isten képes arra, hogy mindent megújítson

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Február 15-én délelőtt több mint százezer hívővel, köztük a chiapasi őslakosokkal misézett együtt a Szentatya a mexikói San Cristóbal de las Casasban. Ezt követően betegekkel találkozott, majd együtt ebédelt az őslakosok küldöttségével. Délután tovább utazott Tuxtla Gutiérrezbe, ahol ünneplő tömeg várta.

Négy tanúságtétel hangzott a pápa beszéde előtt. Először Manuel, egy súlyos testi fogyatékossággal élő, tolókocsihoz kötött fiú beszélt arról, milyen fájdalmasan élte meg korábban a betegségét, hogyan fedezte fel később a benne rejlő lehetőségeket és hogyan vált magányos, céljukat vesztett kortársai bátorítójává. Tanúságot tett egy idős házaspár, akik ötven éve élnek együtt szeretetben; egy másik házaspár, akiknek nem volt egyházi esküvőjük, mert a feleség korábban elvált, és akik most az egyházban a legszegényebbeket szolgálják. Végül egy egyedülálló, szegény édesanya tett tanúságot arról, hogyan győzte le a kísértést, hogy elvetesse magzatát, hogyan döntött az élet mellett. A pápa beszédében mind a négy tanúságtételre reflektált.

* * * 

Az alábbiakban Ferenc pápa beszédét a mexikói családokhoz teljes terjedelmében közöljük:

Kedves Testvéreim!

Köszönetet mondok az Úrnak, hogy ma itt lehetek Chiapas földjén. Jó ezen a talajon állni, jó ezen a földön lenni, jó itt lenni ezen a helyen, amely – hála nektek – a család, az otthon hangulatát árasztja. Köszönetet mondok az arcotokért, a jelenlétetekért, köszönöm Istennek, hogy jelenléte áthatja családjaitokat. És köszönöm nektek, családok, barátaim, hogy megajándékoztatok minket tanúságtételetekkel, kinyitottátok előttünk otthonaitok ajtaját, életetek ajtaját; megengedtétek, hogy az „asztalotokhoz” üljünk, ahol megosztjátok a benneteket tápláló kenyeret és a hétköznapi nehézségek verejtékét. Az örömök, a remények, az álmok és a keserűség, a csalódottság, az elesések verejtékének kenyerét. Köszönöm, hogy engedtetek belépni családjaitokba, asztalotokhoz, otthonaitokba.

Manuel, mielőtt megköszönném a tanúságtételedet, szeretnék köszönetet mondani a szüleidnek: mindketten ott térdeltek előtted, tartották neked a lapot. Láttátok, micsoda kép ez? Szülők térden állva, beteg gyermekük előtt. Ne felejtsük el ezt a képet! Biztosan ők is veszekednek időnként… Melyik férj és feleség nem veszekszik egymással? Főleg, ha közbelép az anyós is, de nem ez a fontos… Viszont szeretik egymást, bebizonyították nekünk, hogy szeretik egymást és mivel szeretik egymást, képesek térden állni beteg fiuk előtt. Köszönöm, barátaim, hogy ilyen tanúságot tettetek előttünk, és menjetek tovább ezen az úton. Köszönöm! És neked, Manuel, köszönöm a tanúságtételedet, és különösen köszönöm a példádat. Meghatott az a kifejezés, amelyet használtál: „bátorságot adni”, és az is, ahogyan a beszéded után odafordultál a szüleidhez. Elkezdtél bátorságot adni az élethez, bátorságot adni a szüleidnek, bátorságot adni a barátaidnak és bátorságot adni nekünk is, akik itt összegyűltünk. Köszönöm! Hiszem, hogy ez az, amit a Szentlélek mindig is tenni akar köztünk: bátorságot akar adni, okot akar adni nekünk arra, hogy továbbra is a család mellett tegyük le a voksunkat, egy olyan életet álmodjunk és építsünk, amely otthonos és családias. Mindent beleadunk?  [„Igen!”]. Köszönöm!

Ez az, amit az Atyaisten mindig elképzelt, amiért az Atyaisten az ősidőktől kezdve küzdött. Amikor azon az estén az édenkertben úgy tűnt, hogy minden elveszett, akkor az Atyaisten bátorságot adott annak a fiatal párnak és megmutatta nekik, hogy nincs veszve minden. És amikor Izrael népe úgy érezte, nincs már értelme annak, hogy átkeljenek a sivatagon, az Atyaisten mannával buzdította őket, hogy bátrak legyenek. És amikor eljött az idők teljessége, az Atyaisten bátorságot adott az emberiségnek mindörökre azzal, hogy a Fiát adta nekünk!

Mindannyian, akik itt vagyunk, ugyanígy megtapasztaltuk, hogy az Atyaisten számos helyzetben, különféle formákban bátorságot adott az életünkben. Feltehetnénk hát a kérdést: Miért? Mert nem tud másképpen tenni! Isten, az Atyánk nem tud mást tenni, mint szeretni minket és bátorságot adni nekünk, ösztönözni minket, hogy előre haladjunk. Nem tud mást tenni! Mert a neve szeretet, a neve ingyenes ajándék, a neve odaadás, a neve irgalom. Mindezt megmutatta nekünk, teljes erejével és teljes világossággal Jézusban, a Fiában, aki életét egészen a halálig arra szánta, hogy lehetségessé tegye számunkra Isten országát. Egy országot, amely arra hív minket, vegyünk részt ebben az új gondolkodásmódban, amely egy olyan dinamizmust indít el, amely képes megnyitni az egeket, képes megnyitni a szívünket, az elménket, a kezünket és új látóhatárok elé állít minket. Egy országot, amelyből a család hangulata árad, amelyből az egymással megosztott élet hangulata árad. Jézusban és Jézussal ez az ország lehetséges. Ő képes ünnepi borrá változtatni sokszor felvizezett terveinket, viselkedésünket, érzéseinket. Ő képes meggyógyítani a szívünket, újra és újra hív minket, hetvenszer hétszer az újrakezdésre. Ő képes arra, hogy mindig minden dolgot megújítson.

Manuel, te azt kérted, imádkozzak a sok kamaszért, akik elvesztették bátorságukat és nehéz időket élnek. Tudjuk… Sok kamasz él úgy, hogy nincs bennük lendület, nincs bennük erő, nincs kedvük semmihez. És amint helyesen mondtad, Manuel, ez a viselkedés sokszor abból fakad, hogy egyedül érzik magukat, mert nincs senki, akivel beszélgethetnének. Gondoljatok bele, ti apák, gondoljatok bele, ti anyák: beszélgettek a fiaitokkal és a lányaitokkal? Vagy mindig valami más miatt aggodalmaskodtok, túlterheltek vagytok? Játszotok a gyermekeitekkel? Erről eszembe jut Beatriz tanúságtétele. Beatriz, te azt mondtad: „A harc mindig nehéz volt, a kilátástalanság és a magány miatt.” Milyen sokszor érezted úgy, hogy ujjal mutogatnak rád: „Az ott.” Gondoljunk mindenkire, minden nőre, aki átmegy azon, amin Beatriz átment. A kilátástalanság, a szűkölködés, hogy nagyon gyakran még a nélkülözhetetlen minimum sincs meg, elkeseríthet, mély szorongással tölthet el, mert nem tudjuk, mit tegyünk, hogyan tovább, és még inkább igaz ez akkor, ha eltartott gyermekeink vannak. A létbizonytalanság nemcsak a gyomrot veszélyezteti (már ez is elég baj), hanem veszélyeztetheti a lelket is, elveheti a kedvünket, az erőnket, olyan látszatmegoldást nyújtó utak, választási lehetőségek felé csábíthat, amelyek végül nem oldanak meg semmit. És te bátor voltál, Beatriz, köszönöm! Van egyfajta kilátástalanság, amely nagyon veszélyes lehet, amely észrevétlenül belénk költözhet, és ez a magányból, az elszigeteltségből fakadó kilátástalanság. Az elszigeteltség mindig rossz tanácsadó.

Manuel és Beatriz észre sem vették, hogy ugyanazt a kifejezést használták, mindketten azt mutatták meg nekünk, hogy nagyon sokszor a legnagyobb kísértés, amellyel szembe kell néznünk nem más, mint hogy egyedül legyünk, ne tudjunk bátorságot meríteni, és ez a hozzáállás, mint a moly, kirágja a lelkünket, kiüresíti a lelkünket.

Különböző szinteken lehet leküzdeni ezt a kilátástalanságot, ezt az elszigeteltséget, amely sebezhetővé tesz, kitesz a sok látszólagos megoldás veszélyének – ahogyan erről Beatriz is beszélt. Az egyik az, ha vannak olyan törvények, amelyek védelmeznek és biztosítják a szükséges minimumot ahhoz, hogy minden család, minden ember növekedhessen a tanulás és a méltóságot adó munka által. A másik az, amelyet szépen kihangsúlyozott Humberto és Claudia: arról beszéltek, hogy az Isten szeretetét, amelyet megtapasztaltak, igyekeznek úgy továbbadni, hogy másokat szolgálnak, segítenek. Törvények és személyes odaadás – jó párosítás, hogy megtörje a kilátástalanság spirálját. És ti bátorságot adtatok nekünk; ti imádkoztok, ti Jézussal vagytok, ti benne vagytok az egyház életében. Szép kifejezést használtatok: „Mi a gyenge, beteg, rászoruló, bebörtönzött testvéreinkben jelenlévő Jézussal lépünk szentségi kapcsolatba.” Köszönöm, köszönöm.

Ma számos fronton azt látjuk és éljük meg, hogy a család meggyengült, látjuk, mennyi vita veszi körül a családot. Azt hiszik, egy meghaladott modell, és nem képes megtalálni a helyét a társadalmainkban, amelyek a modernitás jelszava alatt egyre inkább az elszigeteltség modelljére épülő rendszer mellett állnak ki. Olyan ideológiai gyarmatosítás épül be társadalmainkba – amelyeket szabad, demokratikus, szuverén társadalomnak hívnak –, amelyek lerombolják azokat, s végül olyan ideológiák gyarmatai leszünk, amelyek lerombolják a családot, a családi sejtet, amely minden egészséges társadalom alapja.

Persze családban élni nem mindig könnyű, gyakran fájdalmas és fáradságos, de – amit már sokszor mondtam az egyházra vonatkozóan, azt hiszem, a családra is alkalmazható –: inkább szeretnék egy sebesült családot, amely nap mind nap igyekszik megélni a szeretetet, mint egy olyan családot és egy olyan társadalmat, amely megbetegszik, mert bezárkózik, mert félti a kényelmét a szeretettől. Jobban szeretnék egy olyan családot, amely mindig megpróbál újrakezdeni, mint egy olyan társadalmat, amely nárcisztikus, a luxus és a kényelem megszállottja. „Hány gyermeketek van?” „Nem, nincs gyermekünk, mert szeretünk vakációra menni, utazgatni, mert egy villát akarunk venni…” Luxus és a kényelem, a gyerekekkel várhatunk; aztán amikor már szeretnél egyet, már elmúlt az a pillanat. Micsoda kárt okoz ez! Inkább egy olyan családot szeretnék, amelynek fáradt az arca a sok fáradozástól, mint egy olyat, amelyben az arcok ki vannak csinosítva, de nem sugárzik róluk gyengédség és együttérzés. Inkább szeretnék egy olyan férfit és egy olyan nőt, Anetico urat és feleségét, akiknek ráncos az arcuk a mindennapos fáradozástól, akik több mint ötven éve szeretik egymást, és akik ma itt vannak. És a fiuk is megtanulta a leckét, már huszonöt éve él házasságban. Ezek a családok! Az előbb azt kérdeztem Anetico úrtól és a feleségétől, kinek volt nagyobb türelme az elmúlt ötven évben, (és azt mondták): „Mindkettőnknek, Atya.” Mert a családban – ha az ember el akar jutni oda, ahová ők eljutottak – türelemre, szeretetre van szükség, és tudni kell megbocsátani. „Atya, egy tökéletes családban soha nincs vita.” Nem igaz: rendben van, ha néha vitáznak, ha repül pár tányér, jól van, ne féljetek. Az egyetlen tanácsom, hogy ne fejezzétek be a napot úgy, hogy nem békültök ki, mert ha háborúban végzitek a napot, akkor hidegháborúra ébredtek reggel, és a hidegháború nagyon veszélyes dolog a családban, mert aláássa a házastársi hűséget. Köszönöm ezt a tanúságtételt az ötven éven át tartó szeretetről. Nagyon köszönöm!

És ha már redőkről, ráncokról van szó – hogy egy kicsit témát váltsunk –, emlékszem egy nagy színésznő tanúságtételére, a latin-amerikai mozi hírességére, aki már majdnem hatvanéves volt, amikor kezdett ráncos lenni az arca és azt tanácsolták neki, varrassa fel, csak egy kicsit igazíttassa ki, hogy továbbra is szépen dolgozhasson, és aki akkor nagyon világos választ adott: „Ezek a ráncok sok munka, sok erőfeszítés, sok fájdalom, egy teljes élet ráncai, semmi pénzért nem érnék hozzájuk: az élettörténetem nyomai.” És továbbra is nagy színésznő maradt. A házasságban is ez történik. A házastársi életnek mindennap meg kell újulnia. És ahogyan az előbb is mondtam, inkább szeretnék olyan családokat, amelyeken ráncok, sebesülések, hegek vannak, de haladnak előre, mert ezek a sebek, hegek, ráncok egy olyan szeretethez való hűség gyümölcsei, amely nem volt mindig könnyű. A szeretet nem könnyű, nem könnyű, nem, de a legszebb dolog; amit egy férfi és egy nő kölcsönösen adhat egymásnak, az az igaz szeretet, egész életen át.

Azt kérték tőlem, hogy imádkozzak értetek, és ezt most szeretném elkezdeni. Nektek, kedves mexikóiak, van valamitek, ami „több”, előnnyel futtok. Ott van az édesanyátok, a Guadalupei Szűz Mária, aki eljött a földetekre és ez biztosít minket arról, hogy az Ő közbenjárására ezt a családnak nevezett álmot nem győzi le a kilátástalanság és a magány. Ő anya és mindig kész megvédeni családjainkat, megvédeni a jövőnket, mindig kész bátorítani minket, a Fiát adva nekünk. Ezért arra hívlak benneteket, hogy – úgy, ahogy vagytok, ne nagyon mozduljatok el – fogjátok meg egymás kezét és mondjuk együtt: „Ave Maria…”

És ne feledkezzünk meg Szent Józsefről sem! Csendes, munkás ember ő, de mindig készen áll a cselekvésre, mindig gondoskodik a családjáról.

Köszönöm. Isten áldjon benneteket, imádkozzatok értem.

* * *

Beszéde végén Ferenc pápa azt kérte a jelenlévő házaspárokat, hogy csendben újítsák meg házassági fogadalmukat, a jegyesektől pedig, hogy kérjék a hűséges, szeretettel teli család kegyelmét. 

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Fotó: Vatikáni Rádió

Magyar Kurír