Ferenc pápa harmadik elmélkedése a papoknak: Krisztus jó illata és irgalmasságának világossága

Ferenc pápa – 2016. július 19., kedd | 19:00

Június 1. és 3. között zajlott Rómában a papok és szeminaristák szentévi találkozója, amelyre több mint hatezren érkeztek. Ferenc pápa június 2-án a Szent Pál-bazilikában tartotta számukra harmadik elmélkedését, amelynek magyar nyelvű fordítását teljes egészében közöljük.

Reméljük, hogy az Úr megadja, amit az imában kértünk tőle: utánozni Jézus türelmének példáját, és türelemmel felülemelkedni a nehézségeken.

Ennek a harmadik elmélkedésnek a címe: „Krisztus jó illata és irgalmasságának világossága.” Harmadik találkozónkon azt ajánlom, hogy az irgalmasság cselekedeteiről elmélkedjünk: kiválasztjuk valamelyiket, amelyikről úgy érezzük, szorosabban kapcsolódik karizmánkhoz, de szemléljük őket együttesen is, nézzük őket Szűz Mária irgalmas szemével, amely segít felfedeznünk „a fogytán lévő bort”, és arra bátorít, hogy „megtegyük mindazt, amit Jézus mond majd nekünk” (vö. Jn 2,1–12), hogy irgalmassága végbevigye azokat a csodákat, amelyekre népünknek szüksége van.

Az irgalmasság cselekedetei szoros kapcsolatban állnak a „lelki érzékekkel”. Imádságunkban kérjük a kegyelmet, hogy úgy „érezzük és ízleljük” az evangéliumot, hogy az érzékennyé tegyen minket az életre. Ha a Lélek működik bennünk, ha Jézus vezet minket, akkor az irgalmasság szemével már messziről megláthatjuk azt, aki az út szélén a földön fekszik, meghallhatjuk Bartimeus kiáltását, úgy érezhetünk, ahogyan az Úr megérezte a ruhája szegélyét félénken, mégis határozottan megérintő vérfolyásos asszonyt, kérhetjük azt a kegyelmet, hogy ízlelhessük ővele együtt a kereszten minden megfeszített ember epéjének keserűségét, hogy érezhessük a nyomornak azt az erős szagát – tábori kórházakban, emberekkel teli vonatokon és bárkákon –; azt a szagot, amelyet az irgalmasság olaja nem vesz el, de a vele való megkenés lehetővé teszi, hogy remény ébredjen.

Az irgalmasság cselekedeteiről szóló részben a Katolikus Egyház katekizmusa elbeszéli, hogy amikor Limai Szent Rózának az anyja szemrehányást tett neki amiatt, hogy a házba szegényeket és betegeket fogadott be, ő habozás nélkül így válaszolt: „Amikor a szegényeknek és a betegeknek szolgálunk, Krisztus jó illata vagyunk” (2449. pont). Krisztusnak ez a jó illata – a szegényekkel való törődés – az egyház jellegzetessége, és mindig is az volt. Pál ebben foglalja össze az „oszlopokkal” való találkozását, ahogyan ő hívta őket, Pétert, Jakabot és Jánost. Ők „csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről” (Gal 2,10). Ez eszembe juttat egy jelenetet, amelyet már említettem néhányszor: amikor megválasztottak pápának, de még folytatódott a szavazatok összeszámlálása, odahajolt hozzám ez egyik bíboros testvérem, átölelt, és azt súgta: „Ne feledkezz el a szegényekről!” Ez volt az első üzenet, amelyet az Úr eljuttatott hozzám abban a pillanatban. A katekizmus azt is mondja, szuggesztív módon, hogy „azok, akikre ránehezedik az emberi nyomorúság, különleges szeretetben részesülnek az egyház részéről, mely a kezdetektől fogva – sok tagjának mulasztása ellenére – sem szűnik meg azon munkálkodni, hogy könnyítsen terheiken, védelmezze és felszabadítsa őket” (2448. pont). És ezt ideológiák nélkül, csak az evangélium erejével!

Az egyházban sok nem annyira jó dolgot tettünk és teszünk, sok a bűnünk is, de ebben a szegények szolgálatában az irgalmasság cselekedeteivel, egyházként mindig követtük a Lelket, és szentjeink ebben nagyon leleményesek és hatékonyak voltak. A szegények iránti szeretet volt a jel, a fény, amely az embereket az Atya dicsőítésére indítja. Az emberek értékelik ezt, a papot, aki gondját viseli a szegényeknek, a betegeknek, aki megbocsátja a bűnöket, aki türelemmel tanít és figyelmeztet… Népünk sok hibát megbocsát a papoknak, csak azt nem, ha pénzsóvárak. A nép azt nem bocsátja meg. Nem annyira önmagában a gazdagságért, hanem mert a pénz miatt elveszítjük az irgalmasság gazdagságát. Népünk „kiszagolja”, mely bűnök súlyosak a pásztorra nézve, amelyek tönkreteszik szolgálatát, mert funkcionáriussá, vagy – ami rosszabb – bérmunkássá teszik őt, és melyek azok a bűnök, amelyek, nem mondanám, hogy másodlagosak – mert nem tudom, teológiailag lehet-e ilyet mondani –, de olyan bűnök, amelyeket el lehet tűrni, lehet hordozni, mint keresztet, míg az Úr végül meg nem tisztítja őket, ahogyan a konkollyal teszi majd. Az viszont, ami vét az irgalmasság ellen, az egy alapvető ellentmondás. Vét az üdvösség dinamizmusával szemben, Krisztussal szemben, „aki szegénnyé lett, hogy szegénysége által gazdaggá tegyen minket” (vö. 2Kor 8,9). És ez azért van így, mert az irgalmasság úgy gyógyít, hogy „elveszít valamit önmagából”: szívünk egy darabja ott marad a sérült személynél; életünk egy időszakaszát, amikor szerettünk volna valamit csinálni, elveszítjük, amikor odaajándékozzuk másoknak az irgalmasság egyik cselekedetével.

Ezért nem arról van itt szó, hogy Isten legyen hozzám irgalmas valamely hiányosságomért, mintha egyébként pedig elegendő lennék önmagamnak, vagy hogy időnként hajtsak végre egy különleges irgalmas tettet egy rászoruló érekében. A kegyelem, amelyet ebben az imában kérünk, az, hogy engedjük, hogy Isten irgalmat gyakoroljon velünk életünk minden területén, és hogy irgalmasak legyünk másokkal egész cselekvésünkben. Számunkra, papok és püspökök számára, akik a szentségekkel dolgozunk – keresztelünk, bérmálunk, gyóntatunk, misézünk –, az irgalmasság annak módja, hogy Isten népének egész életét „szentséggé” alakítsuk. Irgalmasnak lenni nemcsak az egyik létmód, hanem a létmód! Nincs másik lehetőség arra, hogy papok legyünk! Brochero plébános azt mondta: „A pap, aki nem érez együtt mélyen a bűnösökkel, az csak fél pap. Ezek a megáldott rongyok, melyeket magamon hordok, nem ezek tesznek pappá; ha szívemben nem hordok szeretetet, még keresztény sem vagyok.”

Meglátni azt, ami hiányzik, hogy azonnal segíthessünk, de még jobb előre gondoskodni – ez az, ami egy apának/atyának a tekintetét jellemzi. Ez a papi tekintet – annak tekintete, aki az anyaegyház ölén az apa szerepét betölti – az, ami segít, hogy az embereket az irgalmasság szemüvegén keresztül lássuk, ez az, aminek az ápolását már a szemináriumtól kezdve tanítani kell, és ennek kell táplálnia minden lelkipásztori tervet. Kívánjunk és kérjünk az Úrtól olyan tekintetet, amely megtanulja megkülönböztetni az idők jeleit a szerint, hogy „az irgalmasságnak mely cselekedetei szükségesek ma az embereknek”, hogy érezhessék és ízlelhessék a történelem Istenét, aki közöttük jár. Mert, amint az Aparecidai dokumentum mondja, Szent Alberto Hurtadót idézve, „cselekedeteinkben népünk tudja, hogy megértjük fájdalmát” (386. pont).

Népünk megértésének az a bizonyítéka, hogy az irgalmasság cselekedeteiben, melyeket végzünk, mindig Isten áldása kísér minket, az emberek pedig segítenek nekünk, együttműködnek velünk. De nem ez a helyzet másfajta terveinkkel, amelyek időnként működnek, máskor meg nem. Akadnak, akik nem jönnek rá, miért nem működik egy terv, valahogy mindig kiagyalnak egy újabb, nem lehet tudni, hányadik lelkipásztori tervet, amikor egyszerűen ki lehetne jelenteni: nem működik, mert hiányzik belőle az irgalmasság, és nem is kellene a részletekbe belemenni. Nincs rajta áldás, mert hiányzik belőle az irgalmasság. Hiányzik belőle az az irgalom, amely inkább tartozik egy tábori kórházhoz, mint egy luxusklinikához, az az irgalom, amely értékel valami kis jót, és ezzel előkészíti a talajt ahhoz, hogy az illető majd találkozzon Istennel, és nem elriasztja őt éles kritikával… Ajánlok nektek egy imát a házasságtörő, de bocsánatot nyert asszonnyal (vö. Jn 8,3–11), hogy kérjük a kegyelmet, hogy irgalmasak legyünk a gyóntatószékben, utána pedig egy másik imát az irgalmasság cselekedeteinek társadalmi dimenziójáról.

Mindig meghat az az evangéliumi szakasz, amelyben az Úr elé viszik a házasságtörő asszonyt, és amikor ő nem ítéli el, akkor az Úrban „hiányzott” a törvény iránti tisztelet; amikor kérték, hogy nyilatkozzon – „meg kell-e követni, vagy nem?” –, nem mondott semmit, nem alkalmazta a törvényt. Úgy tett, mintha nem értene – az Úr ebben is mesterünk mindannyiunknak –, másvalamivel jött elő. Így elindult egy folyamat az asszony szívében, akinek ezekre a szavakra volt szüksége: „Én sem ítéllek el.” Jézus kinyújtotta kezét, felsegítette, s ez lehetővé tette számára, hogy találkozzon egy végtelenül kedves tekintettel, amely megváltoztatta szívét. Az Úr kinyújtja kezét Jairus lánya felé: „Adjatok neki enni!” A halott fiú felé, Naimban: „Kelj fel!”, és visszaadta anyjának. És e bűnös asszony felé: „Állj fel!” Az Úr visszahelyez minket abba a helyzetbe, amelybe Isten akarta, hogy az ember legyen: talpon, állva, és sosem a földön! Előfordul, hogy egyszerre fájdalmat és felháborodást érzek, amikor valaki igyekszik gyorsan megmagyarázni Jézus utolsó parancsát, azt, hogy „ne vétkezz többé”; és arra használja ezt a mondatot, hogy „megvédje” Jézust, és hogy ne maradjon meg a tény, hogy áthágta a törvényt. Azt gondolom, hogy a szavak, amelyeket az Úr használ, egyetlen egységet alkotnak a tetteivel. A tény, hogy lehajol írni a földre kétszer is, szünetet tartva az előtt, amit mond azoknak, akik meg akarják kövezni a nőt, és az előtt, amit neki mond, arról az időtartamról árulkodik, amelyet az Úr magának ad, hogy ítéletet hozzon és megbocsásson. Ez az idő mindenkit arra kényszerít, hogy magába tekintsen, és eléri, hogy azok, akik ítélkeznek, visszavonuljanak.

A nővel folytatott beszélgetésében az Úr más tereket nyit: egyik a nem ítélkezés tere. Az evangélium kiemeli ezt a teret, amely szabadon maradt. Jézus tekintetére irányít minket, és azt mondja, hogy Jézus „senkit sem lát maga körül, egyedül az asszonyt”. Aztán maga Jézus mondja az asszonynak, hogy nézzen szét maga körül: „Hol vannak azok, akik besoroltak téged?” (Fontos ez a szó, mert azt fejezi ki, amit annyira visszautasítunk, vagyis hogy beskatulyázzanak és kifigurázzanak minket.) Miután szólt neki, hogy nézze meg maga körül a mások ítéletétől szabad teret, azt mondja neki, hogy ő sem árasztja el azt a maga köveivel: „Én sem ítéllek el.” Abban a pillanatban egy másik szabad teret nyit előtte: „Menj, és mostantól fogva ne vétkezz többé!” A parancs a jövőre szól, hogy segítsen előrehaladni, „a szeretetben járni”. Ilyen az irgalmasság kíméletessége, amely könyörülettel tekint a múltra és bátorít a jövőre. Ez a „ne vétkezz többé” nem valami nyilvánvaló dolog.

Az Úr ezt „vele együtt” mondja, segíti az asszonyt szavakba önteni azt, amit ő maga érez, azt a szabad nemet a bűnre, amely olyan, mint Mária igenje a kegyelemre. A nem minden ember bűnének gyökerére vonatkozóan mondatik ki. Az asszony esetében egy társadalmi bűnről volt szó, olyasvalakinek a bűnéről, akihez az emberek vagy azért közeledtek, hogy vele legyenek, vagy azért, hogy megkövezzék. Nem volt más közeledési forma ehhez a nőhöz. Ezért az Úr nemcsak szabaddá teszi előtte az utat, hanem útnak is indítja, hogy ne legyen többé mások tekintetének „tárgya”, hanem legyen főszereplő. A „ne vétkezz” nemcsak az erkölcsi oldalt érinti, gondolom, hanem egy olyan bűnre vonatkozik, amely nem engedi, hogy a saját életét élje. A beteszdai béna férfinak is azt mondja Jézus: „Ne vétkezz többé” (Jn 5,14); de ezt az embert, aki igazolta magát a vele történő szomorú dolgokkal, aki áldozatszerepet vett fel – az asszony nem volt ilyen! –, továbblöki egy kicsit ezzel a mondattal: „nehogy még nagyobb baj érjen”. Az Úr Jézus kihasználja az ő gondolkodásmódját, azt, amitől fél, hogy kivezesse bénaságából. A félelemmel mozdítja ki, mondhatjuk. Következésképpen mindannyiunknak saját bensőjében, egyénileg kell meghallania ezt a „ne vétkezz többé”-t.

Nagyon jó ez a kép az Úrról, aki útnak indítja az embereket: ő az az Isten, aki együtt halad népével, aki viszi előre és kíséri történelmünket. Ezért igen pontosan meg van határozva a tárgy, amelyre irgalma irányul: ez az irgalom a felé fordul, ami azt okozza, hogy egy férfi vagy egy nő ne haladjon előre a maga helyén, szeretteivel, saját ritmusában a felé a cél felé, ahová az Úr hívja. Az a fájdalom, az a megrendítő, ha valaki elvész, vagy ha lemarad, vagy ha gőgje miatt hibázik; ha nincs a helyén, mondjuk így; ha nem áll az Úr rendelkezésére, nincs kész arra a feladatra, amelyet rá akar bízni; ha valaki nem jár alázatosan az Úr jelenlétében (vö. Mik 6,8), ha nem él szeretetben (vö. Ef 5,2).

A gyóntatószék tere, ahol az igazság szabaddá tesz minket

Most pedig térjünk át a gyóntatószék terére, ahol az igazság szabaddá tesz minket.

Térről volt szó, most nézzük a gyóntatószék terét. A Katolikus Egyház katekizmusa úgy mutatja be nekünk a gyóntatószéket, mint azt a helyet, ahol az igazság egy találkozás által szabaddá tesz minket. Így fogalmaz: „Amikor a pap a bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatja, a jó pásztor szolgálatát végzi, aki keresi az elveszett bárányt; az irgalmas szamaritánusét, aki bekötözi a sebeket; az atyáét, aki a tékozló fiúra vár és visszatértekor szeretettel fogadja; az igazságos bíróét, aki személyválogatás nélkül igazságos és irgalmas ítéletet hoz. Egyszóval a pap Isten bűnös iránti irgalmas szeretetének a jele és eszköze” (1465. pont). Emlékeztet arra is, hogy „a gyóntató Isten megbocsátásának nem ura, hanem szolgája. E szentség szolgájának egyesülnie kell Krisztus szándékával és szeretetével” (1466. pont). Egy találkozás jele és eszköze. Ez vagyunk mi. Hatékony vonzás egy találkozás felé. Jelnek lenni azt jelenti, hogy vonzanunk kell, mint amikor valaki jelzéseket ad, hogy felhívja mások figyelmét. Egy jelnek hitelesnek és világosnak, de legfőképp érthetőnek kell lennie. Vannak ugyanis olyan jelek, amelyek világosak, de csak a szakértők számára, ezek semmit sem érnek. Jel és eszköz. Az eszköz élete a hatékonyságán múlik – használ, vagy nem használ? –, hogy tud-e a valóságra hatni meghatározott, megfelelő módon. Eszközök vagyunk, ha az emberek találkoznak az irgalmas Istennel. A mi dolgunk „lehetővé tenni, hogy találkozzanak”, hogy szemtől szembe álljanak egymással. Hogy aztán ők mit csinálnak, az az ő dolguk. Van egy tékozló fiú a disznóólban és van egy apa, aki minden este felmegy a teraszra, hogy megnézze, nem jön-e haza; van egy elveszett bárány és egy pásztor, aki elindult megkeresni; van egy magára hagyott sebesült az út szélén és van egy jólelkű szamaritánus. Mi tehát a mi szolgálatunk? Jelnek és eszköznek lenni, hogy ezek találkozzanak. Lássuk világosan, hogy mi nem vagyunk sem az apa, sem a pásztor, sem a szamaritánus. Hanem a másik három mellett vagyunk, mint bűnösök. A mi szolgálatunknak az a feladata, hogy ennek a találkozásnak a jele és eszköze legyen. Ezért a Szentlélek területén és szolgálatán belül helyezkedünk el, hiszen ő az, aki teremti az egyházat, aki létrehozza az egységet, aki mindannyiszor feléleszti a találkozást. A jelnek és az eszköznek egy másik sajátossága az, hogy ne legyen autoreferenciális [önmagára utaló], hogy bonyolultam fejezzem ki magam. Senki sem áll meg a jelnél, miután megértette a dolgot; senki sem áll meg nézni a csavarhúzót vagy a kalapácsot, hanem a felszerelt festményt nézi. Hasztalan szolgák vagyunk. Tehát eszközök és jelek, amelyek nagyon hasznosak voltak a másik kettő számára, akik eggyé váltak egy ölelésben, mint az apa a fiával.

A jel és az eszköz harmadik jellegzetessége a rendelkezésre állás. Hogy az eszköz legyen kész a használatra, a jel legyen látható. A jel és az eszköz lényege az, hogy közvetítők, készségesek. Valószínűleg itt található ebben az Isten irgalmasságával való találkozásban játszott szerepünknek a kulcsa. Talán világosabb, ha negatíve fogalmazunk. Szent Ignác arról beszélt, hogy „ne legyünk akadályok”. Az a jó közvetítő, aki megkönnyíti a dolgokat, és nem az, aki akadályokat támaszt. Az én földemen élt egy nagyszerű gyóntató, Cullen atya, aki benn ült a gyóntatószékben, és amikor nem lépett be senki, két dolgot csinált: bőrlabdákat javítgatott a focizó fiúknak, és egy nagy kínai szótárt olvasgatott. Hosszú időt töltött ugyanis Kínában, és meg akarta őrizni nyelvtudását. Azt mondta, hogy amikor az emberek látták, hogy ilyen hasztalan dolgokkal foglalkozik, mint régi labdákat javítgat, és ilyen hosszú időn keresztül, és kínai szótárt olvas, azt gondolták: „Nyugodtan odamehetek ehhez a paphoz beszélni vele egy kicsit, hiszen látszik, hogy semmi dolga sincs.” Rendelkezésre állt a legfontosabb dolog számára. Volt időbeosztása a gyóntatás számára, de akkor is ott volt. Nem támasztott akadályt, nem azt a képet mutatta, mintha mindig nagyon elfoglalt lenne. Itt van a kutya elásva! Az emberek nem jönnek, ha azt látják, hogy pásztoruk nagyon-nagyon elfoglalt, mindig vannak teendői.

Mindannyian ismertünk jó gyóntatókat. Tanulnunk kell jó gyóntatóinktól, azoktól, akikhez mennek az emberek, akik nem ijesztik el őket, és meghallgatják, amíg a másik elmeséli, mi történt, ahogyan Jézus tette Nikodémussal. Fontos megértenünk a gesztusok nyelvét; hogy ne kérjünk olyan dolgokat, amelyek világosan kiderülnek a gesztusokból. Ha valaki gyónni jön, azért jön, mert bánkódik, vagyis már jelen van a bűnbánat. És ha jön, akkor azért jön, mert él benne a vágy a változásra. Legalábbis vágyakozik erre a vágyra, még ha a helyzet lehetetlennek tetszik is előtte (ad impossibilia nemo tenetur, ahogyan a mondás tartja, lehetetlenre senki sem kötelezhető). A gesztusok nyelve. Olvastam korunk egyik szentjének életrajzában, hogy – szegényke – mennyit szenvedett a háborúban. Volt egy katona, akire éppen kivégzés várt, ő pedig odament hozzá, hogy meggyóntassa. Világossá vált, hogy ez az ember egy kissé szabados életet élt, sokat bulizott együtt nőkkel… „Megbántad ezt?” „Nem, annyira szép volt, atyám!” Ez a szent nem tudta, hogyan oldja meg a helyzetet. Ott volt már a kivégzőosztag, és akkor azt mondta neki: „Mondd, legalább elszomorít, hogy nem bánod?” „Azt igen.” „Akkor jól van!” A gyóntató mindig keresi az utat, és a gesztusok nyelve a lehetőségek nyelve ahhoz, hogy elérkezzünk a ponthoz.

Tanulnunk kell a jó gyóntatóktól, azoktól, akik tapintatosak a bűnösökkel, és akiknek egy fél szó is elég, hogy értsenek mindent, ahogyan Jézus a vérfolyásos asszonnyal, és éppen abban a pillanatban árad ki belőlük a bűnbocsánat ereje. Én olyan sokat épültem az egyik kúriai bíboroson, akiről eleve azt feltételeztem, hogy nagyon rideg. És ő, amikor volt egy bűnbánó, akinek volt egy olyan bűne, amelyet szégyellt kimondani, és elkezdte kifejezni egy vagy két szóval, ő azonnal értette, miről van szó, és azt mondta: „Menjen csak tovább, értettem, megértettem!” Félbeszakította, mert megértette. Ez a tapintat! De azok a gyóntatók – elnézéseteket kérem –, akik folyton csak kérdeznek és kérdeznek…: „De mondd meg, kérlek…” Vajon azért van szükséged ennyi részletre, hogy megbocsáss vagy „filmet forgatsz magadnak”? Sokat épültem azon a bíboroson. A gyónás teljessége nem matematikai kérdés: Hányszor? Hogyan, Hol? Stb. Előfordul, hogy a szégyenkezés sokkal inkább a számok előtt, mint maga a bűn előtt van. Ezért engedni kell, hogy megrendüljünk az emberek helyzete előtt, amely sokszor több dolog keveredése: betegség, bűn, elháríthatatlan akadályok…, ahogyan Jézus megrendült, amikor látta a tömeget, egész bensőjét átjárta, a zsigereit, beleit, és ezért gyógyított és gyógyított, akkor is, ha valaki „nem jól kérte”, mint az a leprás, vagy ha valaki körbejár, mint a szamariai asszony, aki olyan volt, mint a bíbic, az egyik helyen sipít, de a másik helyen fészkel. Jézus türelmes volt.

Tanulnunk kell azoktól a gyóntatóktól, akik elérik, hogy a bűnbánó meghallja a figyelmeztetést, és egy kis lépést tegyen előre, ahogyan Jézus is, aki adott egy feladatot, amely elég volt, és meg tudta becsülni azt, aki visszatért köszönetet mondani, vagy azt, aki még jobbá tudott válni. Jézus azt kérte a bénától, hogy csomagolja össze a hordágyát, vagy kérette magát egy kicsit a vakoktól vagy a szír-föníciai asszonytól. Nem érdekelte, ha utána már nem törődtek vele, mint a béna a beteszdai fürdőnél, vagy ha elmesélték a dolgokat, amikor pedig meghagyta nekik, hogy nem meséljék el, aztán pedig úgy tűnt, mintha a leprás ő maga lenne, mert nem tudott bemenni a falvakba, vagy az ellenségei találtak okot arra, hogy elítéljék. Ő gyógyított, enyhülést és pihenést nyújtott, a vigasztaló Lélek fuvallatát lélegeztette be az emberekkel.

Amit most fogok mondani, azt sokszor mondtam már, valaki közületek talán már hallotta is. Ismertem Buenos Airesben egy kapucinus atyát – ma is él –, aki fiatalabb nálam, és kiváló gyóntató. Gyóntatószéke előtt mindig sorokban állnak az emberek, rengetegen, és mindenfélék: egyszerűek, jómódúak, papok, szerzetesnővérek, hosszú sorokban, és ő egész nap csak gyóntat. Ő egy nagy megbocsátó! Mindig megtalálja az utat a megbocsátáshoz, és hogy segítse az embert egy lépést előrehaladni. Ő a Lélek ajándéka. Időnként azonban kétely ébred benne, hogy túlzásba viszi a megbocsátást. Egyszer, amikor beszélgettünk, ezzel fordult hozzám: „Időnként ez az aggályom.” Én pedig megkérdeztem tőle: „Mit teszel, amikor elfog ez az aggály?” „A tabernákulumhoz megyek, ránézek az Úrra, és azt mondom neki: »Uram, bocsáss meg nekem, ma sokat bocsátottam meg. De, hogy világos legyen: ez a te bűnöd, mert te voltál, aki rossz példával jártál előttem!«” Vagyis az irgalmasság jóvá tette a bűnt még több irgalmassággal.

Végül a gyónás témájában szeretnék két tanácsot adni. Az első, hogy sohase funkcionáriusként tekintsetek az emberekre, ne csak „eseteket” lássatok bennük, akiket le kell rázni. Az irgalmasság megszabadít minket attól, hogy úgymond bíró-funkcionárius papok legyünk, akik, mivel „eseteket” ítélnek meg, elveszítik érzékenységüket a konkrét személyek és arcok iránt. Emlékszem, amikor másodéves teológushallgató voltam, elmentem a társaimmal, hogy meghallgassuk az „audiendas” [gyóntatási] vizsgát, amelyet a harmadévesek tettek le a papszentelés előtt. Tanulni akartunk egy kicsit, mindig tanul valamit az ember. Emlékszem, hogy az egyik társamnak feltettek egy kérdést, az igazságosságról, de iure, de roppant bonyolultat, nagyon mesterkéltet… Az a fiú pedig nagy alázattal így szólt: „De atyám, ilyen nincs az életben!” „De van a könyvekben!” Az a „könyvszagú” erkölcs, minden tapasztalat nélkül! Jézus szabálya ez: „Úgy ítéljetek, ahogyan szeretnétek, hogy felettetek ítéljenek!” A szerint a belső mérce szerint, amellyel az ember meg tudja ítélni, hogy méltósággal bánt-e valakivel, figyelembe vett-e vagy rosszul bánt-e valakivel, segített-e talpra állni… Ez adja a kulcsot mások megítéléséhez. Figyeljünk fel arra, hogy az Úr bízik ebben a mértékben, amely ennyire szubjektíven személyes. Nem azért, mintha ez a mérték lenne a „legjobb”, hanem mert ez őszinte, és ebből kiindulva helyes kapcsolatot lehet kiépíteni. A másik tanács: ne legyetek kíváncsiak a gyóntatószékben. Utaltam már rá. Kis Szent Teréz elmeséli, hogy amikor a rábízott novíciák bizalmas közléseit fogadta, jól odafigyelt arra, hogy ne kérdezősködjön a dolgok további folyásáról. Nem kutakodott az emberek lelkében (vö. Önéletrajz, a Gonzagáról nevezett Mária anyának szóló „C” kézirat, XI. fej., 32r). Az irgalmasságnak az a tulajdonsága, hogy „befed a palástjával”, elfedi a bűnt, hogy ne sértse meg a másik méltóságát. Szép az a szentírási szakasz Noé fiairól, akik betakarják ruhájukkal lerészegedett apjuk mezítelenségét (vö. Ter 9,23).

Az irgalmasság cselekedeteinek társadalmi dimenziója

Most pedig mondjunk pár szót az irgalmasság cselekedeteinek társadalmi dimenziójáról.

Lelkigyakorlatos könyvének végére helyezi Szent Ignác a „szemlélődést a szeretet megszerzésére”, hogy összekösse azt, amit az imában megélt, a mindennapi élettel. Ez elgondolkodtat minket arról, hogy a szeretetnek inkább tettekben, mint szavakban kell megnyilvánulnia. Az ilyen tettek az irgalmasság cselekedetei, azok, amelyeket az Atya „előre elkészített, hogy azok szerint éljünk” (Ef 2,10), azok, amelyeket a Lélek sugall mindenkinek a közjóért (vö. 1Kor 12,7). Miközben hálát adunk az Úrnak a jóságából kapott számtalan jótéteményéért, kérjük a kegyelmet, hogy el tudjuk vinni minden embernek az irgalmasságot, amely megmentett minket.

E társadalmi dimenzió kapcsán azt javaslom, hogy elmélkedjünk az evangéliumok néhány befejező szakaszán. Ott az Úr maga állítja fel ezt a kapcsolatot a között, amit kaptunk és a között, amit adnunk kell. Olvashatjuk ezeket a záró részeket az „irgalmasság cselekedeteinek” jegyében. Ezek az egyháznak azt a korát állítják elénk, amelyben a feltámadt Jézus él, kísér, elküld, és vonzza szabadságunkat, amely őbenne találja meg konkrét és mindennap megújuló megvalósulását.

Máté evangéliumának vége arról számol be, hogy az Úr elküldi az apostolokat ezekkel a szavakkal: „tanítsátok őket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (vö. Mt 28,20). Ez a „tanítani a tudatlant” önmagában az irgalmasság egyik cselekedete. És a fényhez hasonlóan megtörik a többi cselekedetekben: a Máté-evangélium huszonötödik fejezetében találhatókban, amelyek többnyire az ún. testi cselekedetekben állnak, aztán az összes parancsban és evangéliumi tanácsban, a „megbocsátásban”, a „testvéri figyelmeztetésben”, a szomorúak vigasztalásában, az üldöztetések elviselésében, és így tovább.

Márk evangéliuma az Úrnak azzal a képével fejeződik be, aki „együtt munkálkodik” az apostolokkal, és „megerősíti az igehirdetést a nyomában járó jelekkel” (vö. Mk 16,20). Ezek a „jelek” magukon hordozzák az irgalmasság cselekedeteinek jellemzőjét. Márk többek között a betegek gyógyításáról és a gonosz szellemek kiűzéséről beszél (vö. Mk 16,17–18).

Lukács folytatja evangéliumát az Apostolok cselekedeteinek – praxeisz – könyvével, elbeszéli, hogyan működnek a Lélek által vezetett apostolok, és bemutatja azt is, milyen tetteket hajtanak végre.

János azzal fejezi be evangéliumát, hogy azokról a „sok más dologról” (Jn 21,25) vagy „jelről” (Jn 20,30) beszél, amelyeket Jézus művelt. Az Úr tettei, cselekedetei nem pusztán tettek, hanem jelek, amelyekben személyes és mindenki felé egyedülálló módon megmutatkozik az ő szeretete és irgalma.

Szemlélhetjük az Urat, aki elküld minket erre a munkára az irgalmas Jézus képével, ahogyan az kinyilatkoztatásban feltárult Fausztina nővér előtt. Azon a képen az isteni irgalmasságot láthatjuk, mint az egyetlen világosságot, amely Isten bensőjéből indul, és Krisztus szívén keresztülhaladva különböző fénysugarakban árad tovább, az irgalmasság minden egyes cselekedetének saját színével.

Az irgalmasság cselekedetei végtelen számúak, mindegyiknek saját személyes lenyomata van, minden arc történetével. Nemcsak az általánosan ismert hét testi és hét lelki cselekedet létezik. Ezek inkább így, szám szerint olyanok, mint az alapanyagok [materia prima] – magának az életnek az anyagai –, amelyek, amikor az irgalmasság keze megérinti vagy megformálja őket, átalakulnak – valamennyien – kézműves munkává. Olyan művé, amely megszaporodik, mint a kenyér a kosarakban, amely mértéktelenül növekszik, mint a mustármag. Mert az irgalmasság termékeny és inkluzív. Ez két fontos tulajdonság: termékeny és inkluzív. Igaz, hogy általában az irgalmasság cselekedeteire egyesével gondolunk, és mint olyanokra, amelyek egy-egy intézményhez kapcsolódnak: kórházak betegek számára, menzák éhezők számára, szállók hajléktalanok számára, iskolák az oktatásra szorulóknak, gyóntatószék és lelkivezetés a tanácsadásra és megbocsátásra szorulóknak…

De ha együtt nézzük őket, az üzenet az, hogy az irgalmasság tárgya maga az emberi élet és az a maga teljességében. Maga az életünk mint „test” éhezik és szomjazik, ruhára, házra, látogatásokra szorul, de méltó temetésre is, amelyet senki sem adhat meg magának. A leggazdagabb ember is, amikor meghal, nyomorúságos holttesté válik, és senki sem visz költöztető kamiont saját gyászmenete mögött. Maga az életünk mint lélek rászorul arra, hogy neveljék, figyelmeztessék, bátorítsák, megvigasztalják. Ez egy nagyon fontos szó a Szentírásban: gondoljunk csak a Vigasztalások könyvére Izajás prófétánál. Szükségünk van arra, hogy mások tanácsot adjanak nekünk, megbocsássanak nekünk, segítsenek nekünk és imádkozzanak értünk. A család annyira helyesen és önzetlenül gyakorolja az irgalmasságnak ezeket a cselekedeteit, hogy észre sem lehet venni, de elég, ha egy kisgyermekes családban hiányzik az anyuka, máris nyomorba dől minden. A legszörnyűbb és legkegyetlenebb nyomort az a gyermek éli át, aki az utcára kerül, szülők nélkül, a keselyűk karmaiban.

Kértük a kegyelmet, hogy jel és eszköz lehessünk; most a „cselekvésről” van szó, nemcsak gesztusokról, hanem tettek intézményesítéséről, az irgalmasság kultúrájának megteremtéséről, amely nem ugyanaz, mint a jótékonykodás kultúrája; különbséget kell tennünk. Amikor cselekedni kezdünk, azonnal érezzük, hogy a Lélek az, aki indít minket, és aki eredményessé teszi ezeket a cselekedeteket és intézményeket. És ezt úgy teszi, hogy azokat a jeleket és eszközöket használja, amelyeket akar, jóllehet előfordul, hogy ezek önmagukban nem éppen a legmegfelelőbbek. Mi több, azt is mondhatnánk, hogy az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásához a Lélek inkább a legszegényebb eszközöket választja, a legalázatosabbakat és legjelentéktelenebbeket, amelyeknek maguknak is a legnagyobb szükségük van az isteni irgalmasságnak arra az első sugarára. Ezek azok, akik jobban hagyják magukat alakítani és felkészíteni, hogy valódi hatékonyságú és minőségű szolgálatot végezzenek. Az öröm, amelyet „hasztalan szolgákként” éreznek, azok számára, akiket az Úr megáld kegyelmének termékenységével, és akiket ő maga személyesen ültet asztalához, és akiknek felkínálja az Eucharisztiát, visszaigazolása annak, hogy az ő irgalmasságának cselekedeteiben fáradoznak.

Hívő népünk szívesen gyűlik egybe az irgalmasság cselekedetei körül. Elég eljönni az egyik szerdai általános kihallgatásra, és láthatjuk, milyen sokan vannak: embercsoportok, akik együttesen végzik az irgalmasság cselekedeteit. Mind a szertartásokon, bűnbánati liturgiákon és ünnepi szentmiséken, mind a segítő és oktató-nevelő akciókban az emberek engedik, hogy egybegyűjtsék és vezessék őket, oly módon, hogy azt nem mindenki ismeri el és értékeli, még ha sok más, elvontabb dinamikákra építő lelkipásztori terv kudarcot vall is. Hívő népünk tömegesen van jelen kegyhelyeinken és zarándoklatainkon, az arcok sokasága miatt anonim jelenléttel, azzal a vággyal, hogy egyedül Jézus és Mária tekintsen le rájuk irgalmasan, számtalanul vannak, akik segítenek másokat, akik támogatnak sok szolidáris intézményt – erre igencsak oda kell figyelnünk, ezt meg kell becsülnünk és támogatnunk kell! Meglepetés volt számomra, hogy itt, Olaszországban milyen erősek ezek a szervezetek, és mennyire megmozgatják az embereket.

Mint papok kérjünk két kegyelmet a jó pásztortól: azt, hogy engedjük magunkat vezetni hívő népünk hitérzékétől, és a „szegények iránti érzékétől” is. Mindkét érzék a Krisztus iránti érzékhez [sensus Christi] kapcsolódik, amelyről Szent Pál beszél, ahhoz a szeretethez és hithez kapcsolódik, amellyel népünk Jézushoz ragaszkodik.

Fejezzük be a Krisztus lelke (Anima Christi) kezdetű ima elmondásával. Ez egy szép imádság, kérhetjük vele az irgalmasságot a testben eljött Úrtól, aki irgalmas övéihez, akik az ő teste és lelke vagyunk. Kérjük tőle, hogy legyen hozzánk irgalmas, együtt az ő népével: lelkétől azt kérjük, hogy „szenteljen meg minket”; az ő testéhez azért könyörögjünk, hogy „üdvözítsen minket”; véréhez azért esdekeljünk, hogy „részegítsen meg minket”, vegyen el tőlünk minden szomjat, amely nem reá irányul; az átszúrt oldalából kifolyó víztől azt kérjük, hogy „mosson meg minket”; kínszenvedésétől, hogy „erősítsen meg minket”; vigasztald meg népedet; megfeszített Urunk, kérünk, a te sebeidbe „rejts el minket”… Ne engedd, Urunk, hogy néped elszakadjon tőled! Hogy semmi és senki ne szakítson el irgalmadtól, amely megvéd minket a gonosz ellenség cselvetéseitől. Így énekelhetjük irgalmasságodat, Urunk, összes szentjeiddel együtt, amikor megparancsolod, hogy hozzád menjünk!

[A Krisztus lelke ima.]

Hallottam, hogy egyes papok azt mondják: „Ez a pápa túl sokszor ütlegel minket, szemrehányást tesz nekünk.” Igaz, egy kis ütlegelés és szemrehányás előfordul. De meg kell vallanom, hogy sokat épültem számos pap, sok kiváló lelkipásztor életpéldáján! Azok életén, akik – ismertem ilyeneket –, amikor még nem volt üzenetrögzítő, a telefont az ágyuk mellett, az éjjeliszekrényen tartották, úgy aludtak, és senki sem halt meg szentségek nélkül: bármikor hívhatták őket, ők felkeltek, és indultak. Kiváló papok! Köszönöm az Úrnak ezt a kegyelmet. Mindannyian bűnösök vagyunk, de elmondhatjuk, hogy van sok jó, szent pap, akik csendben és rejtekben dolgoznak. Időnként kirobban egy botrány, de mi tudjuk, hogy egyetlen fa kidőlése nagyobb zajt csap, mint egy egész erdő növekedése.

Tegnap kaptam egy levelet, odatettem a személyes levelek közé. Akkor nyitottam ki, mielőtt ide jöttem volna, hiszem, hogy az Úr sugallta ezt nekem. Egy Olaszországban élő pap levele, aki három falu plébánosa. Azt hiszem, jót tesz nekünk, ha meghallgatjuk egyik testvérünknek ezt a tanúságtételét. Pár nappal ezelőtt, május 29-én írta.

„Bocsásson meg a zavarásért! Kihasználom az alkalmat, hogy egyik papbarátommal, aki ezekben a napokban Rómában van a papok jubileumán, eljuttassak Önnek, minden elvárás nélkül – három kis hegyi plébánia egyszerű plébánosaként, szívesen hívatom magam »pásztorocskának« – néhány gondolatot egyszerű lelkipásztori szolgálatomról, melyeket néhány olyan dolog váltott ki – szívből köszönöm Önnek –, amelyeket Ön mondott, és amelyek mindennap megtérésre hívnak engem. Tudatában vagyok, hogy semmi újat nem írok Önnek. Nyilván hallotta már ezeket a dolgokat. Szükségét érzem, hogy én is szóvivő legyek.

Szíven talált, szíven talál az a felhívás, amellyel Ön többször is fordult hozzánk, pásztorokhoz, hogy tudniillik bárányszagunk legyen. A hegyek közt élek, jól tudom, mit jelent ez. Azért leszünk papok, hogy azt a szagot érezzük, amely aztán a nyáj igazi illata. Valóban szép lenne, ha a mindennapi érintkezést a nyájunkkal, a nyájunk állhatatos felkeresését, ami hivatásunk igazi indítéka, nem váltanák fel a plébániáknak, az általános iskoláknak és más egyebeknek az adminisztrációs és bürokratikus teendői. Az a szerencsém, hogy vannak kiváló és hozzáértő világiak, akik foglalkoznak ezekkel a dolgokkal. De mindig ott van a plébánosnak mint egyetlen és egyedül törvényes képviselőnek a jogi megbízatása, amely miatt végül neki kell futkosnia mindenfelé, időnként az utolsó helyre téve a betegek, a családok látogatását, amit legfeljebb csak gyorsan és módjával ejthet meg az ember. Én magam mondom, hogy olykor valóban frusztráló megállapítani, hogy papi életemben annyit törődöm a bürokratikus és adminisztratív apparátussal, hogy aztán elhanyagolom az embereket, szinte teljesen magára hagyom azt a kicsiny nyájat, amely rám bízatott. Higgye el, Szentatyám, ez szomorú, és nagyon sokszor sírni tudnék e hiányosságom miatt. Igyekszik az ember rendszerezni a teendőit, de a végén mégis beszippantják a mindennapi ügyes-bajos dolgok.

Vagy ott van egy másik aspektus, amelyre Ön szintén utalt: az atyaság hiánya. Azt mondják, hogy a mai társadalomban hiányoznak az apák és anyák. Időnként az az érzésem, hogy mi is lemondunk erről a lelki atyaságról, brutálisan a szent dolgok bürokratáivá silányítjuk magunkat, azzal a szomorú következménnyel, hogy magunkra hagyatva érezzük magunkat. Nehezen megy ez az atyaság, ami aztán elkerülhetetlenül kihat a feletteseinkre is, akiket szintén elborítanak az érthető teendők és nehézségek, és így az a veszély fenyegeti őket, hogy formális kapcsolatot tartanak velünk, amelyben inkább a közösség vezetéséről van szó, mint arról, hogy miként élünk mi, emberként, hívőkét és papként.

Mindez – és ezzel befejezem – nem veszi el tőlem mégsem azt az örömet és szenvedélyt, hogy pap lehetek az emberekért és az emberekkel. Ha olykor pásztorként nincs is bárányszagom, mindannyiszor meghatódom nyájamon, amely nem vesztette el pásztorszagát! Milyen szép, Szentatyám, amikor észrevesszük, hogy a bárányok nem hagynak magunkra minket, ott van náluk lényünk fokmérője, és ha esetleg a pásztor elhagyja az ösvényt és elréved, ők megragadják, és kézen fogva segítik. Sosem szűnök meg hálát adni az Úrnak, amiért mindig megment minket az ő nyája által, azon nyáj által, amelyet ő bízott ránk, az egyszerű, jó, alázatos és derűs emberek által, azon nyáj által, amely a pásztor valódi kegyelme.

Bizalmasan juttattam el Önhöz ezt a pár egyszerű gondolatot, mert Ön közel van a nyájhoz, képes megérteni, és továbbra is tud minket segíteni, támogatni. Imádkozom Önért, és köszönetet mondok Önnek azokért a „fülhúzásokért” is, amelyeket szükségesnek tartok utamhoz. Áldjon meg engem, Ferenc pápa, imádkozzon értem és plébániáimért!” Aláírás, és a végén az a pásztorokra jellemző gesztus: „Küldök egy kis anyagi hozzájárulást. Imádkozzon a közösségeimért, különösen néhány súlyos betegért, és néhány családért, akik anyagi s egyéb nehézségekkel küzdenek. Köszönöm!”

Ez a mi egyik testvérünk. Nagyon sok ilyen van, nagyon sok! Biztosan itt is. Sokan. Ez mutatja az utat, mi pedig haladjunk előre! Ne veszítsétek el az imát! Imádkozzatok, ahogy csak tudtok, és ha elalszotok a tabernákulum előtt, azon is áldás van! De imádkozzatok, ne veszítsétek el ezt! Nem veszítsétek el, hogy engedjétek nézni magatokat Mária által, és ti is tekintsetek rá, mint anyára! Ne veszítsétek el buzgóságotokat, igyekezzetek… Ne veszítsétek el a közelséget az emberekhez, sem a rendelkezésre állást, de hadd mondjam nektek, ne veszítsétek el a humorérzéketeket sem!

És gyerünk tovább!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Ferenc pápa Instagram-oldala

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria