Ferenc pápa homíliája: Iratkozzunk be a Szentlélek iskolájába, hogy megtanítson minket mindenre!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

A hallott evangélium utolsó mondatában Jézus olyan kijelentést tesz, amely reményt ad, ugyanakkor elgondolkodtat. Azt mondja a tanítványoknak: „A Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26). Meglep bennünket ez a „mindenre”, ez a „mindent”; és feltesszük magunknak a kérdést: milyen értelemben adja a Lélek azoknak, akik befogadják őt, ezt az új és teljes megértést? Ez nem mennyiségi vagy tudományos kérdés: Isten nem enciklopédiát, nem tudósokat akar belőlünk csinálni. Nem. Ez minőség, perspektíva, megérzés kérdése. A Lélek azt teszi lehetővé, hogy mindent új módon, Jézus szemével lássunk. Ezt így fejezném ki: az élet nagy útján ő megtanítja, hogy honnan induljunk, milyen utakat válasszunk, és hogyan járjunk. A Lélek az, aki megmondja nekünk, honnan induljunk, milyen utat válasszunk, milyen stílusban járjunk.

Először is: honnan induljunk. A Lélek ugyanis a lelki élet kiindulópontját mutatja meg nekünk. Mi ez a kiindulópont? Jézus a mai evangéliumi szakasz első versében beszél erről, ahol azt mondja: „Ha szerettek engem, meg fogjátok tartani parancsaimat” (Jn 14,15). Ha szerettek, akkor megtartjátok: ez a Lélek logikája. Mi gyakran ennek az ellenkezőjét gondoljuk: ha megtartjuk, akkor szeretünk. Általában azt gondoljuk, hogy a szeretet alapvetően a szabálykövetésünkből, a kiválóságunkból, a vallásosságunkból fakad. Ezzel szemben a Lélek emlékeztet bennünket arra, hogy a szeretet nélkül minden más hiábavaló. És hogy ez a szeretet nem annyira a mi képességeinkből fakad, ez a szeretet az ő ajándéka. Ő megtanít szeretni, de ezt az ajándékot kérnünk kell. A szeretet Lelke az, aki szeretetet áraszt belénk, ő teszi lehetővé, hogy szeretve érezzük magunkat, és aki megtanít szeretni. Lelki életünknek – úgymond – ő a „motorja”. Ő az, aki mindent mozgat bennünk. De ha nem a Lélektől, ha nem a Lélekkel és nem a Lélek által indulunk el, akkor az utat nem lehet végigjárni.

Ő maga emlékeztet erre, mert Isten emlékezete az, aki Jézus minden szavára emlékeztet bennünket (vö. Jn 14,26). A Szentlélek pedig aktív emlékezet, aki felgyújtja és újra felgyújtja Isten szeretetét a szívben. Megtapasztaltuk jelenlétét a bűnök bocsánatában, amikor eltöltött minket az ő békéje, szabadsága, vigasztalása. Elengedhetetlen, hogy ápoljuk ezt a spirituális emlékezetet. Mindig emlékszünk a rosszul sikerült dolgokra: gyakran megszólal bennünk az a hang, amely a kudarcokra és az elégtelenségekre emlékeztet, s azt mondja nekünk: „Látod, egy újabb bukás, egy újabb csalódás, sosem fog sikerülni, nem vagy rá képes.” Ez egy csúnya, gonosz refrén. A Szentlélek viszont valami egészen másra emlékeztet: „Elbuktál? De te Isten gyermeke vagy! Elbuktál? Isten gyermeke vagy, egyedülálló, kiválasztott, értékes teremtmény vagy; elbuktál, de akkor is mindig szeretve vagy: még ha te el is vesztetted a bizalmadat önmagadban, Isten továbbra is bízik benned!” Ilyen a Lélek emlékezete, a Lélek folyamatosan erre emlékeztet bennünket: Isten emlékszik rád! Te elveszítheted az Istenre való emlékezést, de Isten nem veszíti el a rád való emlékezést: folyamatosan emlékszik rád!

De ellene vetheted: ezek szép szavak, de nekem annyi bajom, sebem és gondom van, melyeket nem lehet olcsó vigasztalásokkal megoldani! Nos, a Lélek éppen ott kéri, hogy beléphessen. Mert ő, a Vigasztaló, a gyógyulás Lelke, a feltámadás Lelke, és át tudja alakítani a benned égő sebeket. Arra tanít, hogy ne töröljük ki azoknak az embereknek és helyzeteknek az emlékét, akik és amelyek megsebeztek bennünket, hanem engedjük, hogy ezeket az emlékeket átjárja ő jelenléte. Ezt tette az apostolokkal és az ő kudarcaikkal is. Ők elhagyták Jézust kínszenvedése előtt, Péter megtagadta őt, Pál üldözte a keresztényeket: mennyi bűn, mennyi bűntudat! Mi is gondoljunk a bűneinkre: mennyi bűn, mennyi bűntudat! Egyedül nem volt kiút. Egyedül nem, de a Vigasztalóval igen. Mert a Lélek begyógyítja az emlékeket: meggyógyítja az emlékeket. Hogyan? Azzal, hogy a lista élére azt helyezi vissza, ami számít: Isten szeretetének emlékét, felénk fordított tekintetét. Tehát rendbe teszi az életünket: megtanít elfogadni magunkat, megtanít megbocsátani, megbocsátani önmagunknak. Nem könnyű megbocsátani magunknak: a Lélek megtanít rá, megtanít kibékülni a múltunkkal. Megtanít újraindulni.

Azon túl, hogy emlékeztet a kiindulópontra, a Lélek megtanítja, hogy milyen útra lépjünk. Tehát emlékeztet bennünket a kiindulópontra, de most megtanít arra is, hogy melyik úton induljunk el. Ezt a szentleckéből tudjuk meg, ahol Szent Pál kifejti, hogy akiket „Isten Lelke vezérel” (Róm 8,14), „már nem a test, hanem a lélek szerint élnek” (Róm 8,4). Más szóval, amikor kereszteződésekhez érünk életünkben, a Lélek a legjobb utat ajánlja. Ezért fontos, hogy meg tudjuk különböztetni az ő hangját a gonosz szellem hangjától. Mindkettő szól hozzánk: meg kell tanulnunk megkülönböztetni, hogy megértsük, hol szól a Lélek hangja, hogy felismerjük ezt a hangot, és kövessük az utat, kövessük azokat a dolgokat, amelyeket ő mond nekünk.

Hadd mondjak néhány példát: a Szentlélek sosem fogja azt mondani neked, hogy az utadon minden rendben van. Ezt sosem fogja mondani, mert nem igaz. Nem, figyelmeztet, sőt sírásra fakaszt bűneid miatt; arra ösztönöz, hogy változtass, harcolj a hamisságaiddal és a kétszínűségeiddel, akkor is, ha ez erőfeszítést, belső küzdelmet és áldozathozatalt igényel. A rossz szellem ezzel szemben arra ösztönöz, hogy mindig azt tedd, amihez kedved van, amit szeretnél; elhiteti veled, hogy jogod van arra használni a szabadságodat, amihez kedved van. De aztán, amikor üresség marad benned – nagyon rossz a belső ürességnek ez a tapasztalata: sokan éreztük már ezt! –, tehát amikor benned üresség marad, a rossz szellem vádol téged, vádlóvá válik, a padlóra visz és elpusztít téged. A Szentlélek, aki figyelmeztet az úton, sosem hagy a padlón, sosem, kézen fog, mindig vigasztal és bátorít.

És amikor azt látod, hogy keserűség, pesszimizmus és szomorú gondolatok kavarognak benned – hányszor kerültünk már ilyen helyzetbe! –, amikor ilyen dolgok történnek, jó tudni, hogy sosem a Szentlélektől származnak. Soha: a keserűség, a pesszimizmus, a szomorú gondolatok nem a Szentlélektől származnak! A gonosztól származnak, aki a negativitásban érzi jól magát, és gyakran használja ezt a stratégiát: táplálja a türelmetlenséget, az áldozatszerepet, felkelti annak szükségét, hogy sajnáljuk önmagunkat – csúnya dolog ez az önsajnálat, de milyen gyakran előfordul… –, és az önsajnálat szüksége mellett felkelti annak igényét is, hogy a problémákra kritizálással reagáljunk, és minden felelősséget másokra hárítsunk. Ez idegessé, gyanakvóvá és panaszkodóvá tesz bennünket. A panaszkodás a rossz szellem nyelve: panaszkodáshoz vezet, a panaszkodó ember pedig mindig szomorú látvány, gyászhangulatot áraszt. A panaszkodás… A Szentlélek épp ellenkezőleg: arra hív, hogy sose veszítsük a hitünket, és mindig kezdjük újra: kelj fel!, kelj fel! Ő mindig bátorít: kelj fel! És kézen fog: kelj fel! Hogyan? Úgy, hogy elsőként tesszük kockára magunkat, nem várunk, hogy valaki más kezdje el. És aztán azzal, hogy mindenkinek, akivel találkozunk, reményt és örömöt viszünk, nem pedig panaszkodást; azzal, hogy sose irigykedünk másokra! Az irigység az az ajtó, amelyen a rossz szellem belép, a Biblia mondja ezt: a rossz az ördög irigységén keresztül lépett a világba. Sose irigykedjünk, sose! A Szentlélek jót hoz nekünk, és arra késztet, hogy örüljünk mások sikereinek: „Milyen jó! Milyen jó, hogy ilyen jól sikerült…”

Továbbá a Szentlélek konkrét, nem idealista: azt akarja, hogy az itt és most-ra összpontosítsunk, mert a hely, ahol vagyunk, és az idő, amelyben élünk, a kegyelem helyei. A kegyelem helye a ma konkrét helye: itt és most. Hogyan? Nem fantáziálhatunk, a Szentlélek mindig a konkréthoz vezet bennünket. A rossz szellem ezzel szemben el akarja terelni figyelmünket az itt és most-ról, és máshová akarja fordítani tekintetünket: gyakran a múltba horgonyoz le bennünket: a bánkódáshoz, a nosztalgiához, ahhoz, amit az élet nem adott meg nekünk. Vagy a jövőbe repít bennünket: félelmet, ábrándokat, hamis reményeket kelt. A Szentlélek nem ezt teszi, hanem arra indít, hogy itt és most, konkrétan szeressünk: nem egy eszményi világot, nem egy eszményi egyházat, nem egy eszményi szerzetesrendet, hanem azt, ami van, a nap fényénél, áttetszően, egyszerűen. Mennyire más, mint a gonosz, aki mások háta mögött mondott dolgokra, pletykára, fecsegésre ösztönöz! A pletykálás ronda szokás, tönkreteszi az emberek identitását.

A Lélek együtt akar bennünket, Egyházzá tesz bennünket, és ma – harmadik és utolsó szempontként – arra tanítja az Egyházat, hogy miként járjon. A tanítványok bezárkóztak az imaterembe, de aztán a Lélek leszállt rájuk és kitessékelte őket. A Lélek nélkül magukban voltak, a Lélekkel viszont mindenki felé megnyílnak. A Lélek minden korban keresztülhúzza számításainkat, és megnyit az ő újdonságára. Mindig ott van Isten újdonsága, mely a Szentlélek újdonsága. A Lélek mindig arra tanítja az Egyházat, hogy életbevágóan fontos kimenni, hogy létszükséglet az igehirdetés, az, hogy ne maradjunk bezárkózva: ne nyáj legyen, amely megerősíti a kerítést, hanem nyitott legelő, hogy mindenki táplálkozhasson Isten szépségéből; arra tanít, hogy válaszfalak nélküli befogadó otthon legyünk. A világias szellem ezzel szemben arra kényszerít, hogy csak a saját problémáinkra és érdekeinkre koncentráljunk, arra az igényünkre, hogy fontos embernek tűnjünk, hogy nemzeti és csoportos hovatartozásunkat lelkesen védelmezzük. A Szentlélek nem: ő arra hív, hogy feledkezzünk meg magunkról, és nyíljunk meg mindenki felé. És így megfiatalítja az Egyházat. Legyünk óvatosak: ő fiatalítja meg, nem mi! Mi megpróbáljuk egy kicsit kozmetikázni: de ez semmit sem használ. Ő fiatalítja meg. Mert az Egyházat nem lehet programozni, és a modernizációs projektek nem elegendőek. A Lélek az, aki megszabadít bennünket a sürgős teendők megszállottságától, és meghív, hogy ősi és mindig új utakon járjunk, a tanúságtétel útján, a szegénység útján, a misszió útján, hogy megszabadítson bennünket önmagunktól, és kiküldjön a világba.

És végül – ami különös – a Szentlélek a megosztottságnak, a lármának, bizonyos zűrzavarnak is a szerzője. Gondoljunk csak pünkösd reggelére: a szerző megoszlást teremt a nyelvek, a magatartások között… felfordulás volt az! De ugyanígy ő a harmónia szerzője is. A karizmák sokféleségével megoszt, de ez csak látszólagos megosztottság, mert a valódi megosztottság harmóniába illeszkedik. A karizmákkal ő hoz létre megosztottságot, és ő az, aki összhangot teremt mindezzel a megosztottsággal, az Egyháznak ezzel a gazdagságával.

Testvéreim, iratkozzunk be a Szentlélek iskolájába, hogy megtanítson minket mindenre! Hívjuk őt mindennap, hogy emlékeztessen bennünket arra, hogy mindig Isten ránk szegezett tekintetéből induljunk ki, hogy az ő hangjára hallgatva lépjünk előre döntéseinkkel, hogy Egyházként együtt járjunk, tanulékonyan őfelé és nyitottan a világra. Így legyen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír