Francia püspökök a paphiányról és az egyház mai szerepéről

A jelenség a legtöbb francia egyházmegyét érinti, így egyikük sem térhet ki az átszervezésen való gondolkodás elől. A városok valamivel jobb helyzetben vannak, de a falvakat nagyon súlyosan érinti a paphiány. Hogyan lehetne elérni, hogy jusson pap minden plébániára? Illetve ebben az irányban keresendő-e egyáltalán a megoldás? Ha nem, akkor merre? Mi is tulajdonképpen az egyház igazi feladata? És hogyan tehet eleget annak a jelenlegi körülmények között? Ki mit tett eddig a probléma megoldása érdekében a saját egyházmegyéjében? – Íme a lourdes-i ülésen a püspökök napirendjén szereplő főbb kérdések, melyekre mindenkinek más és más válasza volt. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy a konkrét probléma megoldása nem képzelhető el az egyház tágabb értelemben vett küldetésének újragondolása nélkül.

Dominique Lebrun, Saint-Étienne püspöke határozott elképzeléssel rendelkezik: „A célom nem az, hogy mindenáron feltöltsem papokkal a plébániákat, hanem az, hogy a közösségek keresztény közösségek legyenek, olyanok, akik elmondják a többi embernek, hogy Isten szereti őket.” „Azon is el kell gondolkodnunk, hogy életképes-e még a mai helyzetben a plébániák rendszere. Manapság inkább missziós területek rajzolódnak ki, és nem a hagyományos értelemben vett plébániák vagy körzetek.”

Számos egyházmegyében azonban igyekeznek bármi áron fenntartani a plébániák rendszerét, és legalább egy papot tenni minden plébániára. Var megyében például külföldi papokat hívtak meg a létszámhiány csökkentése végett. „Az emberek kilométereket képesek megtenni, hogy eljussanak a bevásárlóközpontokba, de a templom nem szupermarket” – mondja Yann de Rauglaudre, az egyházmegye kommunikációs felelőse. Õk a megoldást a papok létszámának növelésében látják. Egyházmegyéjük volt az elsők között, ahol egyházmegyei szeminárium nyílt, és ezenkívül egyéb módon is igyekeznek bátorítani a hivatásokat.

Michel Santier, Créteil püspöke viszont a világiak bevonásában látja a megoldást. Egyházmegyéjében ötven világi kapott egyházi megbízást, és a püspök a világiak képzésének megszervezésén dolgozik. Joël Morlet, Châlons-en-Champagne káplánja is egyetért a világiak szerepvállalásával: „a világiak kezdeményezésekkel élhetnek, és eljárhatnak az egyház nevében, s ez lehetővé teszi számukra, hogy mélyebben megéljék, és jobban kifejezésre juttassák hitüket.”

Ugyanakkor a papok szerepe is nagyban átalakult. „A pap már nem egy szervezet kiküldött embere, aki mindent tud és mindent irányít – mondja Hubert Herbreteau, Agen püspöke. – A lényegre kell figyelnie: támaszt nyújtani, segíteni, a rábízott közösséget egyben tartani, a hitet erősíteni és bátorítani az apostoli munkát.”

Lassanként, lépésről lépésre új egyensúly van formálódóban a papok és a világiak között. Ez persze nemcsak megoldást jelenthet, de problémákat is vet fel. Sok ember számára még mindig a pap az egyetlen hiteles egyházi személy. „Előfordul, hogy világi munkatársaink meg nem értést, rosszallást tapasztalnak, elsősorban a temetéseken, ahol a papok egyre ritkábban jelennek meg” – ismeri el Lebrun atya. „De ki kell tudnunk mondani az embereknek, hogy igen, régen jobb volt, de már nem bírjuk. És más módon kell kompenzálni a hiányt.”

A nehézségeket fokozza, hogy a frissen alakult világi munkacsoportokra hirtelen nagy teher hárul, és a tagok megijednek, számuk megfogyatkozik. Ennek elkerülésére a lille-i egyházmegye például plébániák közti gyűléseket szervez. „Túl gyakran kértük ugyanazoknak a csoportoknak a segítségét” – mondja Bernard Dumortier püspöki helynök. „Ha évente két-három alkalommal kiterjedt ülést rendezünk, azzal nagyobb számú embert tudunk bevonni a munkába.” A helynök szavait a châlons-i Morlet atya folytatja: „Mernünk kell megszólítani az embereket, beleértve azokat is, akik az egyház peremén vannak, és alig vagy egyáltalán nem vesznek részt a plébániák munkájában.”

Châlons-en-Champagne is hasonló átszervezésbe kezdett. 34 plébániája közül 15-ben nincs ottlakó pap, így a püspök ezekre a helyekre ötéves megbízással világiakat nevezett ki, mint lelkipásztori megbízottakat. Cécile Buffry nyugdíjas tanítónő feladata, hogy a szomszédos plébánia papjával összefogásban szervezze és koordinálja a 23 falut összefogó katolikus közösség életét. A rendszeres misézés azonban így is probléma… – írja a La Croix.

Saint-Étienne püspöke szerint „a lényeg nem az, hogy kitaláljuk, ki tudná ellátni ezt vagy azt a feladatot, hanem hogy megtartsuk a jelenlegi közösségeket, amelyek közösen próbálják olvasni és élni az evangéliumot. Hogy segítsük őket, vándorló munkacsoportokat kellene felállítani, akik rendszeres időközönként ellátogatnának a falvakba, és meghallgatnák az embereket, programokat szerveznének nekik, és különböző kezdeményezéseket indítanának el a helyi igények szerint.”

André Vingt-Trois bíboros, Párizs érseke is a többrétű összefogás mellett foglal állást: „A siker alapvető feltétele, hogy a helyi papokat és a híveket is bevonjuk a munkába. Ha csupán a püspök és közvetlen munkatársai döntenek egy cselekvési tervről, akkor az nem fog működni. Szükség van az egyházmegye ösztönző munkájára, de nagyon fontos, hogy engedjük kibontakozni a helyi kezdeményezéseket, hiszen ezek fognak a leginkább illeszkedni az adott hely sajátosságaihoz, egyedi igényeihez és lehetőségeihez.”

Saint-Vincent-en-Lignonban Philippe Brunel, miután a világiak sok terhet levettek a válláról, küldetésének újabb oldalait tapasztalta meg. A tejválság okán nemrégiben találkozót szervezett a termelők és a szakszervezeti megbízottak között. „A világiak jelenléte nélkül soha nem lett volna időm ilyesmire, pedig az is része az egyház küldetésének, hogy hozzájáruljon a társadalmi harmóniához, és segítse az embereket, hogy megértsék egymást. Újra misszionáriusnak érezhetem magam, és ez nagyszerű!”

Santier atya szerint is „az egyház egy új arca van kirajzolódóban, ahol nem a pap vállára nehezedik a lelkipásztori munka minden terhe.” Créteil püspöke pedig a következőképpen összegzi a világiakkal való együttműködés előnyeit: „Ha új szereplőket vonunk be az egyház munkájába, azzal lehetővé tesszük, hogy a papoknak jusson elég idejük hivatásuk lelki oldalainak megélésére is.”

Magyar Kurír