Gyászolók és özvegyek lelkinapját rendezték meg Szegeden

Az alábbiakban Gáborné Puskás Julianna gyászfeldolgozásról megfogalmazott gondolatait és a szegedi lelkinapról szóló beszámolóját közöljük, szerkesztett formában.

Igazán bátorság kell ahhoz, hogy valaki vállalja, hogy engedi a szívéig érni mindazokat az érzéseket, amelyeket a gyász hozhat magával. Erre azért van szükség, hogy felismerjük, hogy önmagában nem az idő segít, hanem az idő alatti apró, de fontos döntések és az azokat követő cselekvések sora. A specialistának is mindig nagy kihívás, hogy mennyire tudja hitelesen átadni, hogyan lehet szabadulni a mérhetetlen fájdalom szorításából, kilépni a kétségbeesés fogságából. A saját példák megosztásával bepillantást lehet engedni annak a szívmunkának a mikéntjébe, amely a veszteségek okozta sebek gyógyulásához vezetett. A gyászfeldolgozás nem azt tűzi ki célul, hogy a nehéz érzéseket elrejtsük, a fájdalmakat figyelmen kívül hagyjuk, hogy könnyebb legyen a lelkünk, hanem éppen az ellenkezőjét: Nézzünk szembe őszintén mindazzal, ami összetörte a szívünket!

Mire jó ez az egész? Nincs elég bajunk már a történtek miatt is? Ami megtörtént, azon úgysem lehet változtatni! Az elveszített társat, szülőt, gyermeket nem lehet visszahozni… Valóban, talán éppen az a legnehezebb, hogy legszebb álmainkat, vágyainkat látjuk a gyász idején szertefoszlani. Könnyeink ködén át azonban – ha hajlandóak vagyunk elfogadni azt, hogy „ami van, annak szabad lennie” (Mustó Péter) – megláthatjuk azt, amit az eszünkkel nem, de a szívünkkel egyszer csak el tudunk fogadni. Akkor már nem elengedni, hanem szívvel-lélekkel megélni akarjuk azt, amit a Gondviselő nekünk szánt.

Az április 13-án Szegeden tartott lelkinapon több mint harminc bátor nő mellett három elszánt férfi is részt vett, hogy szembenézzenek veszteségeikkel, fájdalmukkal.

Kopasz István atya elmélkedése, amely a Szentírás reményt adó üzeneteire épült, abban erősítette meg résztvevőket, hogy nem elfojtani, megtagadni kell a bánatot, szomorúságot, hanem Jézusra érdemes tekinteni, aki tudta, hogy mi lakik az emberben. Mert sírni, tudott vigasztalni. Ma is megmutatja, hogyan lehet kivárni, de azt is, hogy mikor érdemes elindulni, akár a „vízen járva” vele – hangsúlyozta a mórahalmi plébános.

A résztvevők kisebb csoportokban – emléktárgyak, fotók, történetek segítségével – megosztották a szeretteikhez kapcsolódó emlékeiket. Együtt sírtak, együtt nevettek a kedves élmények felidézésekor.

Az egyéni átgondolást követő szentmisében letehették a múlt terheit, és erőt meríthettek a jelen feladataihoz.

Forrás és fotó: Szeged-Csanádi Egyházmegye

Magyar Kurír