Gyulay Endre: Személytől személyig vezet az út

Jubileumot ünnepelve hogyan tekint vissza a püspökként eltöltött 18 évre?

Végig plébános maradtam a püspökségben, csak nagyobb plébániával. Felszentelésem előtt rókusi plébánosként rendszeres kapcsolatom volt a püspökséggel, de nem voltam aulista. Váratlanul ért a felkérés és mindössze két perc gondolkodási időt kaptam a döntésre. Nem éreztem magam alkalmasnak a feladatra, rálátásom sem volt igazán arra, mit jelent püspöknek lenni. Felkészítés nem volt, elődöm Udvardy József püspök úr hivatalba lépésemet követően hamarosan beteg lett, nem tudott tanácsot adni. Bele kellett lépnem a feladatba, magamnak kellett beletanulnom. A lelkiismeretemen keresztül, hiszem Isten irányított.

1988-ban, egy évvel szentelését követően írta meg híressé vált „Szent Sebestény” cikkét, melyben jövőbe látón vázolta fel az egyház feladatait. Ez vezette egyházmegyéjében az építkezést?

Meg kellett mutatunk, hogy bár negyven évig támadtak minket, mégis itt vagyunk. Felkínáltuk a munkánkat, és kiküzdöttük hozzá a feltételeket. Szegedre visszahívtuk a szerzetesrendeket, egyházi iskolákat indítottunk el. Hosszú felkészülési folyamattal 1995-ben megrendeztük a Szeged-Csanádi Egyházmegye zsinatát, melynek folyományaként szakpasztorációk kezdték meg működésüket. Kiemelt területként foglalkoztam az ifjúság pasztorációval, létrehoztam az egyetemi lelkészséget, az egyetemi katolikus kollégiumot, lelki gyakorlatos centrumot. Kiépült a karitász hálózata. Otthont nyitottunk az értelmi fogyatékosok és a krízisbe jutottak számára.

Mindezzel biztos alapokat teremtett az egyház társadalomért való szolgálata számára, mégsem dőlt hátra a jól végzett munka után.

A kihívás a pasztoráció számára ma nagyobb, mint valaha. Az üldözés kezdetei éveiben a nehézségekkel olyanok néztek szembe, akik még részt vettek hitoktatásban, akiket „megfertőzött már az egyház”. Aztán felnőttek azok, akiknek már a szüleik sem vettek részt hitoktatáson, ma pedig már a többség nagyszülője sem kapott vallási alapokat. Az üldöztetés sokakban dacot váltott ki, azért is jártak a templomba. Az egyetemistáimat bármilyen indokkal ki lehetett volna rúgni az egyetemről, mégis vállalták. Persze voltak sokan köztük is, akik féltették megélhetésüket, és ezért elmaradtak. Ma viszont a közszellemet a teljes közömbösség, egyházellenesség jellemzi.

Milyen választ adhatunk ebben a helyzetben?

Erre két válasz van – a személyes kapcsolat és a példaadás. Kontaktusba kell kerülnünk az emberekkel, mindegy, hogy milyen formában. Nehéz világban élünk, ahol nagyon találékonynak kell lenni, hogy mit lehet csinálni. Embernek lenni az emberek között. Egy érdeklődő szó, egy ráköszönés, egy segítség, indulási alapot teremt a kapcsolatteremtésre. Élnünk kell minden lehetőséggel, amit például  a kultúra nyújt számunkra. Jó lenne, ha a lelkipásztor megjelenne különböző rendezvényeken, és ahol szót kap, nem prédikálnia kell, hanem megmutatnia, hogy ő is ember. Nem szólhatunk az emberekhez csak az oltár mögött állva. Utánuk kell mennünk. Személyesen felkeresni őket, érdeklődni az életükről, családi gondjaikat meghallgatni. Pásztori szeretettel és felelősséggel fordulni hozzájuk. Meg kell találnunk, mire nyílnak meg az emberek. Személytől személyig vezet az út, a jó szó és a szeretet útját kell járni. A motívumaink akkor fognak számukra is értékké válni és hatni, ha azok a szeretetből fakadnak. Szívből jövő mondatok meg tudnak megmenteni embereket.

Ma, 82 évesen is aktív lelkipásztori életet él.

Nem számolom az éveket, amit bírok, csinálok. Dómban próbálok helytállni. Misézem, rendszeresen gyóntatok és van egy előadássorozatom. Az egyik legfontosabb számomra, a papok lelkiségének megújítása. Papi lelkigyakorlatra járok, mindenhova elmegyek, ahova hívnak. Tavaly összefoglaltam az újraevangelizációval, misszióval kapcsolatos gondolataimat. Megpróbáltam megfogalmazni, milyen feladatokat látok, kezdve a papképzés átalakításának szükségességétől, a hívekkel való foglalkozás átértékeléséig.

Milyen indíttatást kapott?

Szülőfalum Battonya csudálatos hely volt. Nyolc vallás élt ebben a 13.000 lakost számláló községben. Nyitott volt a plébánia, és mi gyerekek otthon lehettünk a plébánián. Megünnepeltük például otthon a karácsonyt, és rögtön mentünk a plébániára, hogy együtt várjuk az éjféli misét. Mindenbe befogtak minket, segítettek, hogy egyháziasak legyünk. Négyen jelentkeztünk a szemináriumba, végül ketten lettünk papok. Klivényi Lajos prépost-plébános a nehéz időkben megszervezte Battonyán, hogy egy-egy településrészen legyenek olyan emberek, akik számon tartják, kivel mi van. Ezek az „uccabizalmik” jelentették, hol van beteg, hol merültek fel családi problémák. Később, már a szemináriumban is az ott látott lelkipásztori kép erősödött meg bennem. Páter Hunya, a spirituálisunk olyan alapokat adott, amire ma is építeni tudok. 

Élete azt mutatja, már gyermekként meg kellett tanulnia a küzdést.

Az isteni gondviselés csodálatosan vezeti az embert, ezt tapasztalhattam meg életemben. Édesanyámat kilenc évesen elveszítettem. 10 évesen gimnáziumba kerültem Pestre. Második évemet végeztem, amikor apám agyvérzést kapott. Megszűnt a kereseti lehetősége, ezért nem tudtuk fizetni a kollégiumot, így lekerültem Hódmezővásárhelyre, mivel az volt a legolcsóbb kollégium akkor az országban. Ezt a szegedi kisszeminárium, a piaristák, a gimnázium követte. Két évvel később az irodaigazgató megállapította, nincs papi hivatásom. Kitettek a kisszemináriumból, és két évre a szegedi tanoncotthonba kerültem. Otthon továbbra is nehéz körülmények között éltek, így nyaranta dolgoznom kellett. Voltam téglagyári munkás, álltam a cséplőgép mellett. Eközben csodálatos kapcsolat alakult ki köztünk munkások között. Később ez nagy hatással volt a munkámra is.

A küzdés mind az elnyomás, mind a rendszerváltás éveiben is osztályrésze volt.

Nem vagyok érzékeny, ha a fejemre ütnek, a talpamon állva maradok. Ez nem tetszett annak sem, aki ütött, annak sem aki miatt megszólaltam. Soha nem érdekelt, hogy kikarikíroznak az újságban. Egy dolog számít, mit mond a lelkiismeretem, arra hagyatkozom rá. Amit úgy éreztem, hogy a lelkiismeretem diktált, azért mindig síkra szálltam.

Mi mutatott ebben irányt?

1953-ban volt a papszentelésem. Szükségét éreztem az elmélyülésnek, hogy megtaláljam, ami folyamatosan segít eligazodni akkori és későbbi lelkipásztori munkámban. Mivel jó kapcsolatban álltam a jezsuitákkal, hozzájuk fordultam kérdésemmel. 1954-ben lelkigyakorlatot kértem Pálos Antal jezsuita atyától. A találkozásra megbeszélt időben és helyen, Budapesten félve nyitottak ajtót: "Két napja vitték el a börtönbe..." Pálos atya helyett P. Luzsinszky Alfonz vállalta a lelkigyakorlatot. Csak a végén, a legutolsó alkalommal tért rá arra, amit kérdeztem.  Papi életem "beirányzása" lett, amit mondott. A három "vízi csodáról" beszélt. Az első a csodás halfogás története. Egész éjszaka fáradoztunk, panaszolják a tanítványok, és semmit nem fogtunk. De a te szavadra kivetjük a hálót. Amikor Jézus biztat, akkor sikerül. Addig erőlködni lehet, de az eredmény kétséges. A második történetben Jézus lecsendesíti a háborgó tengert. Éktelen vihar van, veszélyezteti az életüket. Jézus nyugodt, és megnyugtat. Az egyház hajója papi életünk sajkája viharokban lehet, de Jézus egy kézmozdulattal képes lecsendesíteni a háborgó vizet. Jézus a vízen jár – olvassuk a harmadik „vízi csodában”. Engedd, hogy én is menjek, kéri őt Péter. Amíg Jézust nézi, addig nincs baj. Amikor a hullámra tekint, megijed és süllyedni kezd. Mi is addig rendben haladunk előre, amíg Jézusra nézünk. Amikor a körülményekhez próbálunk igazodni, süllyedni kezdünk. Aki leveszi a szemét Jézusról, az kezd elmerülni... Nem feledhetjük Péter mondatát: Uram segíts, mert elveszek! és Ő ekkor is segít. Ne félj, vesd ki a hálót és dolgozz!

Trautwein Éva/Magyar Kurír